2014. június 22., vasárnap

"Vegytiszta történelem" két apró hibával

Egy város tragédiája

 

Ungváry Krisztián könyve, a Budapest ostroma megkerülhetetlen könyv a második világháború magyar története iránt érdeklődők számára, hiszen a fővárosért folytatott hosszú, véres, és rendkívül pusztító küzdelem az egész világháború egyik nagyon fontos eleme volt. A könyv elképesztően alapos, nem árt felkötnie a felkötni valót annak, aki nekikezd. De nagyon megéri.

Ungváry Krisztián (1969-) történész, egyetemi oktató és borász. Kutatási területe a XX. századi magyar had-, és politikatörténet, az antiszemitizmus, a magyar állambiztonság és hírszerzés története, a nacionalizmuskutatás. Az ELTE BTK-n végzett történelem-német szakon, két évig Köztársasági Ösztöndíjas volt, a '93-as őszi félévet DAAD ösztöndíjjal Freiburgban töltötte. 1999-ben lett a történelemtudományok doktora. Több alkalommal kutatott ösztöndíjjal Németországban, jelenleg az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának oktatója. Történészi munkássága mellett borász, és őstermelő is, valamint a Magyar Cserkészszövetség alapító tagja. 2009 óta nős, két gyermek édesapja.

Első önálló, és mindmáig talán a legnagyobb hatású kötete a Budapest ostroma. Az 1998-as könyvnek 2013-ban jelent meg hetedik, átdolgozott kiadása (a kötet már 2005-ben is átdolgozásra került). A doktori disszertációból kifejlődött kötet nagy űrt töltött be a szakirodalomban: több mint fél évszázaddal a főváros ostromát követően ez volt az első igazán átfogó, egyúttal ideológiai felhangoktól mentes monográfia a témában. A szerző a kötet megírásához magyar és német levéltári kutatásokat (Hadtörténelmi Levéltár Budapest, Bundesarchiv-Militärarchiv Freiburg, Országos Széchenyi Könyvtár kéziratgyűjteménye), illetve rengeteg forrást, visszaemlékezést, valamint túlélőkkel készített interjúkat is felhasznált. A felhasznált egyes példáknak köszönhetően így a makro-, és mikrotörténet egészséges mértékben alkot egységes egészet. A könyvet Mihályi Balázs szemléletes térképe egészíti ki.

A szerző könyvét hét nagy szakaszra bontva kísérli meg (és hajtja végre sikeresen) Budapest ostromának bemutatását, ezt a több mint száz napig tartó poklot, a második világháború egyik leghosszabb, legpusztítóbb és legvéresebb városostromát. Az első, bevezető szakaszban 1944 őszén veszi fel a hadi helyzet fonalának ismertetését a Kárpát-medencében, amit a Budapest elleni három szovjet offenzíva részletes leírása követ: megfelelő távolságból közelítünk tehát az eseményekhez, az alaposságra pedig nem lehet panasz, szinte településről településre haladunk együtt a csapatokkal a főváros felé. A második részben 1944 szomorú karácsonya kerül terítékre, és az ostromgyűrű bezáródása Budapest körül, amit a két szemben álló fél részletes bemutatása követ. Megismerjük a gyűrűben rekedt német-magyar csapatokat, valamint a szovjet és román alakulatokat is, a parancsnokokkal és tábornokokkal együtt.

A könyv harmadik része az ostrom eseményeinek alakulását tárja fel 1944. december 26. és 1945. január 18. között, beleértve az ostrom több szakaszát, és természetesen mind a pesti, mind a budai oldalon lezajlott eseményeket. A negyedik szakasz a három sikertelen német felmentési kísérletet, a Konrad I., II. és III. hadműveleteket írja le, amit az ötödik részben a kitörés bemutatása követ. Természetesen az előzmények, a különféle tervek is bemutatásra kerülnek éppúgy, mint a védelem helyzete a kitörés idején, vagy mindkét oldal tevékenysége, és az eseménysor történészi értékelése. A könyv utolsó szakaszát, magát az Epilógust - melyben az ostrom emlékezetének változásait is végigveszi a szerző a mai magyar emlékezetkultúrában - a hatodik rész előzi meg, mely talán a kötet legérdekesebb sorait adja. Ebben a szakaszban a szerző ugyanis a budapesti lakók mindennapi életét festi le az olvasó előtt, beleértve az általános állapotokat, a zsidóüldözéseket, az ellenállás kérdéskörét, a szovjet oldalra átálló magyar katonákat, az élet későbbi megindulását és a szovjetek által végrehajtott jogsértéseket is: a fosztogatásokat és a megerőszakolásokat, utóbbiak a könyv legtorokszorítóbb történetei.

Mint tudjuk, (ha eddig nem tudtuk, fogadjuk el) vegytisztán objektív történelem nem létezik, a legerősebb szándék ellenére is óhatatlanul szubjektívvé válik a kutatás végeredménye: mint minden ember, a történész is eredendően szubjektív, már azzal, hogy mit és hogyan ír meg (vagy éppen nem ír meg) többé vagy kevésbé, de eltávolodik az Objektív Igazságtól. Ungváry Krisztián szakmája jeles képviselőjéhez hűen végig törekszik az objektív megközelítésre, és ezt a kötet majdnem teljes egészén képes is megőrizni. Álláspontja elfogadható, és támogatható is, legyen akár szó zsidóüldözésekről, a szovjet katonák által elkövetett kegyetlenkedésekről, vagy a hadi eseményeket befolyásoló vezetői döntések helyességéről, vagy helytelenségéről.

Két ponton, ráadásul egyetlen oldalon (289.) azonban két, számomra nehezen értékelhető és elfogadható mondat "jött szembe" velem, így ezeket kiemelném. Az első annak a rövid szakasznak a végén kapott helyett, melyben a szerző a szovjet által végrehajtott kilengéseket tárgyalja, és így szól: "Azzal, hogy a szovjet kilengések tényeire rámutattunk, nem a németországi nemzetiszocialista politikai rendszer felelősségének mértékét kívántuk csökkenteni." Értetlenül álltam a fenti előtt: nem gondolom, hogy az egyik rendszerhez tartozó egyének által elkövetett bűnök tényszerű bemutatása egyenlő lenne azzal, hogy egy másik rendszer bűneit próbálná mentegetni a történész. Természetesen Ungváry is éppen ezt írja idézett mondatában, de ez egész egyszerűen magától értetődő. A náci rémtetteket tárgyaló szakirodalomban sem szoktak szinte bocsánatot kérni, hogy a szovjet bűnöket nem említik, és ez rendjén is van. 

 

Az ugyanezen az oldalon talált másik általam kifogásolt állítás így szól: "Az emberi jogok megsértésének ténye tagadhatatlan, mindazonáltal létrejöttük elválaszthatatlan attól, ami a kor Európájában történt. A Vörös Hadsereg a szövetségeseivel együtt azok ellen küzdött, akik a humanizmuson alapuló zsidó-keresztény gyökerű európai kultúrának üzentek hadat, és a történelem egyik legnagyobb népirtásáért felelősek." A mondatok által megfogalmazott állítások tökéletesen igazak, csakhogy: több, mint ironikus, hogy a történelem másik legnagyobb népirtásáért pont a másik oldal felelős. Megmosolyogtató azt feltételezni, hogy Sztálint a Németország ellen fordulásban egy tizedmásodpercig is vezérelte volna "a humanizmuson alapuló zsidó-keresztény gyökerű európai kultúra ellen" létrejött hadüzenet, ugyanis a huszadik században Hitler mellett talán éppen Sztálin az, aki a szóban forgó kultúra kiirtásáért a legtöbbet tett.

A fent említett két megkérdőjelezhető állítás súlyosságának elismerése mellett mégis szinte elhanyagolható a kötet egészéhez képest, a Budapest ostromával ugyanis Ungváry az elképzelhető legalaposabban, hadtörténészi megközelítéssel hajtja végre a magyar történelem eme rendkívül szomorú és tragikus eseménysorának bemutatását. A nem hadtörténészek számára időnként talán unalmassá váló hadmozdulatok fejtegetését remekül ellenpontozzák és kiegészítik a korabeli visszaemlékezések, színesítve, árnyalva, és legtöbbször még szörnyűbbé téve az ostromról bennünk élő képet, mely áldozatainak a mai napig nem készült (ahogyan azt a szerző is fájlalja) igazán méltó megemlékezést megengedő emlékmű vagy emlékhely.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése