2014. április 7., hétfő


 AZ OROSZOK PÉNZELIK A JOBBIKOT?
Irta:Dubrovszki Dániel (HVG)   
 Orbán Viktor egykor hazaküldte az oroszokat, ma alapvetően pragmatikus okokból a keleti nyitás központi elemének tekinti a kapcsolatot. A hazai szélsőjobb Oroszország-barátsága is viszonylag újkeletű, amiben viszont sok az ideologikus vonás. Orbán megjegyzése, miszerint a magyar egy erőből értő félázsiai népség, inkább a Jobbik felfogását tükrözi vissza. A magyar jobboldal oroszbarátságának kialakulását a téma hazai szakértői segítségével térképeztük fel

 A rendszerváltás idején érthető okokból nem volt divatos Magyarországon oroszpártinak lenni, a jobboldalon pedig különösen nem. A népszerűtlen egykori "szövetséges" ráadásul gazdaságilag is a romokban hevert a kapitalizmus beköszöntével. Rácz András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem posztszovjet térséggel foglalkozó oktatója szerint a gazdasági együttműködésre kész baloldallal szemben a Fidesz 2009-ig konzekvensen oroszellenes ideológiát vallott.

Ez legmarkánsabban az első Orbán-kormány idején jelent meg, olyan diplomáciai feszültséget okozó akciók formájában, mint például 1999-ben a szerbiai háborúba humanitárius szállítmányt vivő, ám páncélozott, összkeréhajtású teherautókból álló orosz konvoj megállítása a záhonyi határon. Ennek Rácz szerint az is lehetett az oka, hogy a friss NATO-tagság és  a közelgő EU-csatlakozás miatt a nyugat előtt akartunk „bizonyítani”, azzal, hogy feltartóztattuk a Szerbia elleni fegyverembargót egyértelműen megsértő konvojt.

Orbán beveszi az éles kanyart

Rácz szerint a váltás gyakorlatilag fokozatosság nélküli volt, a fordulópontot 2009 novemberére teszi. Ekkor Vlagyimir Putyin meghívta magához Moszkvába Orbán Viktort, akiről eddigre már lehetett tudni, hogy nemsokára minden bizonnyal újra miniszterelnök lesz. Orbán ezt követően adott interjújábanjelentette be, hogy a paksi atomerőmű bővítéséhez orosz segítségre lesz szükség, a beruházás pedig épphogy az ország gazdasági függetlenségét segíti, mivel segítségével kevésbé függenénk az orosz gázszállításoktól.

Orbán Viktor 2007-es tusnádfürdői beszéde, amelyben a „68-as generáció” és a nyugati liberalizmus válságáról beszélt, Krekó szerint már ezt a keleti fordulatot előlegezte meg. A 2008-as orosz-grúz konfliktus idején a Magyar Nemzet véleménycikkei fordultak szembe a Fidesz atlantista szárnyával  (Martonyi János, Németh Zsolt) – a Fidesz-berkekben az atlantistákat a párton belüli nyugatos, liberális csoportok közé sorolták. Orbán az oroszokról a Gyurcsány idején kötött üzleti megállapodások kapcsán beszélt: Gyurcsányékat Putyin pincsijeinek nevezte, az egyezségeket pedig árulásnak, puccsnak tekintette.Míg Deák András, a Külüg Intézet Oroszország-szakértője szerint Orbán „egy nap alatt írta felül” a rá és pártjára addig jellemző oroszellenes attitűdöt, Krekó Péter politológus, a Political Capital elemzője szerint hosszabb folyamatról van szó. Szerinte a Fidesz már régóta, „nüanszokban” halad kelet felé: a változások a párt értelmiségi holdudvarában már néhány évvel korábban, a nyugatellenes hangvétel erősődésével együtt elkezdődtek.

Rácz szerint a „keleti nyitás” politikája inkább pragmatikus, mint ideologikus alapú, és Deák is úgy látja, hogy a paksi üzletet kritizáló baloldali szólamok nem igazán hitelesek, talán az LMP-t és az Együtt-PM-et leszámítva a lényeges dolgokban jelenleg Magyarországon alapvetően minden párt oroszbarát.

Tőlünk bocsánatot kértek

Deák azt is megjegyzi, hogy nálunk, szovjet múlt ide vagy oda, nem olyan erősen beágyazottak a néplélekbe a ruszofób érzelmek, mint a legtöbb volt szocialista országban, például Lengyelországban, Csehországban vagy a balti államokban, ahol a szovjet diktatúra szigorúbb volt, illetve komolyabb, napjainkba is átnyúló történelmi konfliktusok és nagy létszámú orosz kisebbség teszik kényessé a viszonyt.

Magyarországon viszont a rendszerváltás és a Kádár-rendszer második fele is viszonylag zökkenőmentes volt, gyorsan megbékéltünk. Jelcin bocsánatot kért a magyaroktól 1956-ért, de a prágaiaktól 1968-ért például senki nem kért bocsánatot – jegyzi meg Rácz. Deák szerint például a paksi megállapodás Lengyelországban nem is jöhetett volna létre.

Az ELTE Ruszisztikai Központ 2012-es felmérése szerint a magyarok a minket korábban megszálló birodalmak közül Oroszországot ítélik meg a legnegatívabban, a többség mégis növelné az oroszokkal való pragmatikus, gazdasági kapcsolatokat. Rácz szerint érdemes lenne újra elkészíteni a felmérést, ugyanis észrevétele szerint az utóbbi időben több magyar akar oroszul tanulni, mint korábban, nő az orosz kultúra iránti érdeklődés, más részről viszont a paksi megállapodás újra előtérbe helyezte a ruszofób közbeszédet.

Krekó szerint a 2014-es választás után fontos kérdés lesz, hogy a Fideszen belül inkább az atlantista vagy az oroszbarát szárny (ezt képviseli szerinte például Szíjjártó Péter) kerekedik felül; az utóbbiak malmára hajtja a vizet, hogy az EU is egyre inkább rá van utalva az orosz energiára. Rácz szerint ugyanakkor problémás lehet, hogy Putyin és emberei az oroszellenes múlt miatt valószínűleg bizalmatlanok a kormánypárttal, a paksi szerződésben lefektetett „masszív biztosítékok” is erre utalnak.

Európa destabilizálói?

A szélsőjobb oroszbarátsága is viszonylag új jelenség, ám korántsem kontextus nélküli. Amint arra egy nemrég megjelent Foreign Affairs-cikk is rávilágít, Putyinnak Európa-szerte szélsőjobboldali pártok a szövetségesei, a kezdetektől ruszofil Jobbik ebbe a sorba illeszkedik. Ezek a pártok nyugatellenes, amerikaellenes eszméket hirdetnek, Putyin azonban valószínűleg nem ideológiai alapon szövetkezik velük, célja csupán az EU destabilizálása.

A kilencvenes évek magyar szélsőjobboldala Csurka István és a MIÉP vezetésével legalább annyira volt oroszellenes, mint nyugatellenes, a párt például Putyin KGB-s múltját is rendszeresen felhánytorgatta, Csurka egy halála előtt kevéssel megjelent írásában Putyint és a Jobbikot is gyakorlatilag a zsidó világösszeesküvés részének nevezi. A változás egyértelműen a Jobbik érkezésével jött el: Rácz szerint inkább az anyagi szempontok voltak a dominánsak ebben; az, hogy eközben az orosz irány ideológiailag is kedvezőbbé vált a jobboldal számára, inkább csak véletlen egybeesés.Ennek az iránynak a hazai megjelenését a megkérdezett szakértők a Jobbikon belül konkrétan Kovács Béla felbukkanásával kötik össze. Kovács afféle szürke eminenciásnak számít a radikális pártban: jelenleg az Európa Parlamentben képviseli a Jobbikot, ám a nagyközönség előtt jóval kevésbé ismert, mint a párt másik két brüsszeli képviselője (Szegedi Csanád és Morvai Krisztina), az Origo róla szóló portré cikke szerint azonban a háttérben annál nagyobb jelentőséggel bír. Kovács 2003-ig Moszkvában élt, itt szerzett diplomáciai tudásával és pártja számára is homályos üzleti kapcsolataival gyorsan a Jobbik meghatározó külpolitikusává vált. Kovács orosz kapcsolatairól sokat elárul, hogy több más európai szélsőjobbos párt képviselőivel együtt a krími népszavazáson is kint volt megfigyelőként, majd bejelentette, hogy mindent rendben talált. De ő kísérte el Moszkvába Vona Gábort is. Visszatérő híresztelések szerint a ruszofil külpolitika a Jobbik orosz finanszírozásával magyarázható  elsősorban – ezt egyébként a párt vezetői rendre kikérik maguknak.

Oroszbarát szélsőjobb
Az oroszbarát magyar jobboldal története a Horthy-korszakban kezdődött, ekkoriban a nemzeti kommunizmus ma is létező ideológiájának képviselői a magyar revíziót német helyett szovjet segítséggel képzelték el, a szocializmust pedig nacionalista nemzeti összefogás által gondolták megvalósíthatónak. Közülük a legismertebb, Rácz Kálmán nyilaspárti képviselő volt, ám álnéven kommunista lapban is publikált. Nézetei egy időben a két szélsőség között hasonló módon ingadozó József Attilára is nagy hatással voltak, aki 1933-ban kiadott egy rövid, nemzeti kommunista beállítottságú esszét A nemzeti szocializmus címmel. A kommunista párt egy időben Ráczot és Józsefet is megpróbálta rávenni, hogy alapítsanak egy nemzeti kommunista pártot a jobboldalra való beépülés céljából.

Ez már nem az az Oroszország

Fontos észben tartani, hogy ez már nem az az Oroszország, amely a szovjet rendszert üzemeltette, és nem is az, amely Borisz Jelcin vezetésével a kilencvenes években a nyugati kapitalizmus útjára próbált lépni, majd komoly pénzügyi válságba került. Vlagyimir Putyin elnökké válása után eleinte elődje „nyugatos” vonalát vitte tovább, ezt a kétezres évek közepének „színes forradalmai” törték meg, amikor is az USA a posztszovjet térség több államában is (Ukrajna, Grúzia, Kirgizisztán) nyugatbarát erőket segített hatalomra.

Putyin retorikája innentől nyugatellenessé vált, hatalomgyakorlása pedig autoriterebbé; a kifejezett ortodox konzervatív szellemiség inkább csak 2012-es újraválasztása óta váltak hangsúlyossá, aminek oka Deák szerint az, hogy miután a gazdagabbak széles körben elpártoltak mellőle, az ország többségét adó szegényebb, tradicionálisabb vidéki rétegeket igyekezett maga mellé állítani, részben nacionalista, birodalmi nézeteik táplálásával. A jelcini kapitalizmus kudarca miatt ráadásul az orosz népnek valami másra volt igénye, állítja a szakértő.

Deák szerint a jobboldal oroszbarátsága abba a világszerte elterjedt nyugatellenes-antikapitalista narratívába illeszkedik, amely például az arab világban is népszerűvé tette Putyint, vagy ami az iszlámot is a hazai radikális körökben (lásd Vona Gábor azon megnyilatkozását,miszerint az iszlám a kultúra utolsó védőbástyája). Európában ez a fajta antikapitalizmus, amely USA- és globalizációellenessége miatt szükségszerűen a másik pólusnak számító kelet felé húz, nem feltétlenül csak a jobboldal sajátja.

Krekó szerint Magyarországon a téma szélesebb történeti kontextusát a turanizmus eszméje adja, amely az ázsiai népekhez való tartozást hirdeti: innen is következhet a Jobbik általános keleti orientációja és szimpátiája minden nyugatellenes keleti törekvés iránt, legyen szó az iszlámról, Oroszországról, Kínáról vagy Szíriáról. Nyugaton ezzel szemben a radikális jobboldal inkább iszlámellenes és Izrael-barát, a Jobbik ezért inkább keleten keres kapcsolatokat, például Törökországban vagy Iránban. Az Ázsia-barát retorikának általában központi eleme az autoriter, központosított rendszerekhez való vonzódás és a nyugati „szabadosság” elutasítása. A politológus szerint Orbán Viktor szintén ebbe az irányba tett gesztust, amikor 2012 nyarán „félázsiai népségnek” nevezte a magyarságot, amely „csak az erő nyelvén ért”.

Arra a kérdésre, hogy nem okoz-e gondot a jobboldali szavazóknak az egykori „ellenséggel” kapcsolatos álláspont megváltozása, Krekó azt válaszolja: akár az 1984 című könyvben, a legtöbb ember hajlandó akár korábbi nézeteinek szöges ellentétét vallani, amennyiben azt a világnézetében központi szerepet betöltő párt sugallja. Deák szerint az átlagos szavazót a külpolitika egyáltalán nem érdekli, őket még a paksi megállapodás sem tudja lázba hozni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése