BIBÓ ISTVÁN:ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON 1944 UTÁN(3)

A KÖZIGAZGATÁS ÉS AZ EGYHÁZAK ÁLLÁSFOGLALÁSA

Elégteleneknek bizonyultak az európaiságnak és az emberségnek azok a szervezettebb gócai is, melyekről még a súlyos előzményektől terhelt magyar helyzetben is remélni lehetett, hogy az európai módszerek és az emberi méltóság sárba tiprásával szemben eredményes ellenállást fognak tanúsítani. Ilyenek voltak a magyar közigazgatás kulturált, jogtisztelő, európai fele és a magyar keresztény egyházak. Ma gyakran halljuk annak hangoztatását, hogy ezek igenis távol tartották magukat az üldözésektől – rendszerint olyan vádaknak a cáfolatául, melyek viszont egyes csúnya esetek alapján egyenesen az üldözések cinkosaiként állítják be őket. Nem hiszem, hogy különösen értelmes dolog volna kétségbe vonni, hogy az üldözésektől egészben távol tartották magukat – a baj az volt, hogy tekintélyes részükben túlságosan is távol tartották magukat az üldözések szörnyű tényeitől.

A magyar közigazgatásnak, a magyar hivatalnoki karnak nem vitásan volt egy európai fele is, melynek jogtisztelete, szakszerűsége és lelkiismeretessége élesen és világosan különbözött a magyar közigazgatás hatalmaskodó, dilettáns, emberi méltóságot nem tisztelő másik felétől. A magyar közigazgatásnak és hivatalnokságnak e jobbik része a zsidótörvények korszakában a zsidótörvények alkalmazását igyekezett a jogrend, a jogbiztonság keretei között tartani, s abban az időben valóban ez volt a legokosabb és leghelyesebb, amit tehetett. Bizonyos vonatkozásokban azonban (az élet-halált jelentő állampolgársági ügyek18 kezelése, fajgyalázási törvények19 végrehajtása stb.), főleg bizonyos időponttól, {2-638.} a német megszállás időpontjától kezdve ennél többre lett volna szükség: meg kellett volna állapítani az egész államhatalom politikai, erkölcsi és jogi törvényességének a részleges, majd utóbb teljes megszűnését és ennek megfelelően cselekedni. Ehelyett a közigazgatás még emberségesebb részében is nagyobbrészt abban a szellemben működött, hogy a törvényes magyar kormánynak a törvényes intézkedéseit hajtja végre, amelyek csupán kegyetlen és erőszakos végrehajtó közegek kezében vezettek különféle borzalmakra. Közigazgatási vezetők, táboradminisztrálók, anyakönyvi hatóságok, akik a zsidók deportálásával kapcsolatos teendőket végezték, még ha kedvetlenül csinálták is, azért a szabályos kötelességteljesítés jegyében s komoly ellenkezést nem kockáztatva engedelmeskedtek feletteseiknek és a rendeleteknek. Arról, hogy a magyar közigazgatásban mindezeknek az intézkedéseknek valami összefüggő és hatásos bojkottálása történt volna, ami az egy egyénre eső kockázatot lényegesen csökkentette volna, ugyanakkor, amikor a deportálást véghezvinni akaró tényezőknek alig leküzdhető s a háborús összevisszaság növekedésével mind kevésbé leküzdhető nehézséget okozott volna, nem volt szó. De nemcsak egységes szembefordulás, de a tisztviselői engedelmesség és lojalitás egyéni, alkalmi beszüntetése is aránylag kismértékben következett be; a tisztviselők nagyobb része továbbra is megőrizte mindenféle csalással, hamisítással szemben való húzódozását, nem nézett szembe azzal a ténnyel, hogy egy gyilkos és rabló állam becsapásáról volna csak szó, hanem úgy érezte, hogy erkölcsileg tisztább marad, ha jó okokkal bebizonyítja magának, hogy konkrét esetben a csalásnak, a hamisításnak nincs értelme és nincs haszna. Odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeleteit papírcafatoknak s a velük szemben való engedetlenséget, kijátszást és hamisítást erkölcsi kötelességnek tekintsék. Ide már csak későn, október 15-e után jutottak el nagyobb számban, de az a bizonytalanság, amit az ország legfelsőbb vezetői a háborúból való kilépés bejelentésénél és a Szálasi-kormány uralomra engedésénél mutattak, még mindig elég volt számos ember megzavarásához.

{2-639.} Hasonlóképpen megbénította az államhatalom törvényességének hite és a hitlerizmus erkölcsi nihilizmusával való szembe nem nézés az egyházak akcióit is. Nem arról beszélek, hogy létezik egy egyházias antiszemitizmus is, mely az egyház megszabta elvi és gyakorlati határok között a zsidók hátrányos megkülönböztetését sem ítélte el, s amelynek alapján egyházi férfiak mindmáig gyakran részesítik a zsidókat erkölcsi leckéztetésben; nem csodálom, hogy a zsidók ezt nem szeretik, de ez még nem ok arra, hogy ezt egy kalap alá vegyük a modern, tömeggyilkos antiszemitizmussal, amelynek az egyházias antiszemitizmus történeti előzménye, azonban vele sem szociológiailag, sem erkölcsileg nem azonosítható minden további nélkül. A baj ott kezdődött, hogy a modern, tömeggyilkos antiszemitizmus már rég vígan gyakorlatozott körös-körül a szomszédunkban, mikor a magyar egyházak az egész kérdést még mindig a megszokott módon kezelték, mert örvendezve látták, hogy idehaza egy konzervatív, az európai formákra láthatóan súlyt fektető, az egyházakat s azok szempontjait tisztelő kormányzat létezik, tehát nem aktuális a hitlerizmus és a fajelmélet erkölcsi nihilizmusával különös élességgel foglalkozni s ezzel kényelmetlenséget okozni ennek a derék kormánynak, mely külpolitikai okokból kénytelen a hitlerizmussal némileg együtt haladni. Az első két zsidótörvény egyházi részről való megszavazásának az indokai azonosak voltak azokkal, amelyek általában a kormányzat konzervatív és európai elemeit erre indították;20ennek mérlegéről már beszéltünk. A fajelmélettel, a ködös népi-nemzeti metafizikával, a faj, a nemzet, a vér, az erőszak istenítésével szemben több ízben történtek itt is, ott is elítélő egyházi megnyilatkozások; a fajvédelmi törvény alkalmat adott az egyházi szempontok, a megkeresztelés stb. semmibevétele ellen való hivatalos tiltakozásra, a deportálások pedig a deportálások folytatása és a megkereszteltek gettóba kényszerítése elleni – részben sikeres – közbenjárásra és tiltakozásra. Arra azonban az egyházak nem láttak okot még 1944. március 19-e és október 15-e között sem, hogy az irántuk oly tiszteletteljes magyar kormányzattal s annak általuk ismert {2-640.} és megszokott vezetőivel szemben minden tekintetet félretegyenek, s az állam vezetőit, rendeleteit és végrehajtó szerveit egyszerűen egy tekintet alá vegyék a mögöttük álló és cselekedeteiket mozgató őrült, pogány és bűntettes hitleri állammal. Ezért történt, hogy egyes papok, zárdák, szervezetek kiemelkedő hősiessége mellett az egyháziak egészben a viselkedésnek ugyanazokat az egyenetlen változatait mutatták együttérző segítéstől távoli értetlenségen át az ingerült ellenségességig, mint az egész magyar társadalom. S ha felmerült a szüksége, hogy a szélsőségek között valami egységes álláspontot alakítsanak ki, úgy látták, hogy jó úton járnak, ha mind a jobboldal fenyegetésekkel váltogatott kecsegtetéseivel szemben, mind a zsidók szemrehányásokkal váltogatott várakozásaival szemben szilárd, egyházi, teológiai, egyházjogi álláspontokat vallanak. Nem is abban volt a hiba, hogy egyházi, teológiai álláspontot vallottak – mi mást vallottak volna? –, hanem az, hogy a valóságos politikai és erkölcsi tényállással szemben távolságot tartottak, s így fogalmazták meg álláspontjukat. Egyetlen tüneten próbálom ezt itt illusztrálni: az egyházaknak a keresztelés kiszolgáltatása kérdésében elfoglalt álláspontján. Tudni való, hogy egyházi férfiakban körülbelül száz éve gyűlik – teljesen érthetően – az ingerültség azzal szemben, hogy a kikeresztelkedő zsidók tekintélyes része a kikeresztelkedést nem a keresztény hit és vallás közösségébe való belépésként, hanem – ugyancsak érthetően – a zsidó vallási közösség elhagyásának és a rítus által nem tagolt polgári közösségbe való belépésének a puszta eszközeként értékeli és kezeli. A baj csak az volt, hogy a magyar egyházak a negyvenes években, sőt részben még 1944-ben sem vették észre, hogy a probléma már nem az, hogy a meggyőződés nélkül áttérők számának emelkedésével mind több ok van erre az ingerültségre, hanem az, hogy a kikeresztelkedés mögötti egész helyzet fokozatosan, de gyökeresen megváltozik. A zsidótörvényekben ugyanis újból meg újból jelentőségre jutottak az áttérés korábbi vagy későbbi dátumai, s ezek egészen az utolsó pillanatig a különféle határesetek, félvérek, vegyes házasságok stb. számára menekülési lehetőségeket {2-641.} adtak. Minden egyes ilyen alkalommal új meg új tömegek tértek át, s ostromolták az egyházi hatóságokat az áttérés zálogaként tekintett keresztség kiszolgáltatásáért. Az uszító jobboldali sajtó s a jobboldali pártok viszont ádáz ingerültséggel kérték számon az egyházaktól a keresztség s a benne rejlő kibúvási lehetőség könnyed osztogatását. Az egyházak e kétféle követelés között úgy találták, hogy a leghelyesebb a keresztelés kiszolgáltatásának kérdésében mind a gyilkos kedvű fajelmélet sötét vizein kóválygó jobboldaliakkal, mind pedig „a szentségeket életbiztosításként felhasználni akaró” zsidókkal szemben egy tiszta és megingathatatlan teológiai álláspontot képviselni: a keresztség szentség, melyet nem lehet más célokra használni, tehát csak ennyi meg ennyi havi oktatás után lehet kiszolgáltatni, annak illő és szorgalmas vizsgálata mellett, hogy az érdekelt valóban megtért-e. Hogy hivatalosan ezt nyilatkoztatták ki, az rendben van. Hogy 1944 tavaszáig, ameddig valamennyire konszolidált kormány volt, általában ezt a gyakorlatot követték, nagyjából ez is rendben van; a baj ott kezdődött, hogy nagyon sok helyen így kezelték a kérdést 1944. március 19-e után is, amikor itt is, ott is a halálveszedelem közvetlen érzésében estek térdre emberek a pap előtt azzal, hogy keresztelje meg őket, s ne kérdezze, hisznek-e a szeplőtelen fogantatásban vagy a predesztinációban. Jó szándékú egyházi férfiak, mikor így szembekerültek a zsidók ama meggyőződésével, hogy a keresztelés számukra élet vagy halál kérdése, azzal próbálták a „könnyelmű” kereszteléstől és az okirat-hamisítástól való húzódozásukat igazolni, hogy itt inkább különféle új meg új hírek alapján fellépő tömeghisztériáról van szó, mintsem valódi menekülési lehetőségről, mert hiszen a keresztséget a jobboldali államhatalom túlnyomó részben egyáltalán nem vette tekintetbe, s már csak azért is óvatosnak kell lenni, mert a keresztség értékének a devalválásával a már régebben megkereszteltek helyzetét rontják, anélkül hogy az újakén javítanának. Ez valóban igaz volt az esetek háromnegyed részére nézve, de nem volt igaz számos határesetre nézve. Minderről azonban csak azután lehetett volna egyáltalán {2-642.} beszélni, ha felismertük, hogy az új helyzetben a teológiai probléma is megváltozott: a kérdés ugyanis a komoly zsidóüldözés megkezdésével az lett, hogy szabad-e a keresztséget kiszolgáltatni, illetve erről igazolást adni, tekintet nélkül arra, hogy meggyőzésre és megtérítésre van-e idő és van-e lehetőség, egyedül azért, hogy egy közvetlen és valóságos életveszedelmet valakinek a feje felől elhárítsunk. Mert a probléma ekkor már ez volt, s alig hiszem, hogy a felelet kétséges lehet. Az, hogy az érdekeltek tömegei az életveszedelem közvetlenségét és a keresztség hasznosságát esetleg tévesen ítélik meg, s rohamukkal maguknak nem használnak, de másokat veszélyeztetnek, ez már a következő kérdés, amire az első kérdés világos eldöntése után lehet csak gyakorlati irányelveket és szempontokat kidolgozni és megfelelően alkalmazni. Tudjuk, hogy felvetették és megválaszolták maguknak a kérdést sokan; lehet, hogy az irányadó tényezők is elvben állást foglaltak; egységes, tudatos és határozott egyházi állásfoglalás azonban nem alakult ki e kérdésben. Bizonyára kialakult volna ebben is, más kérdésekben is, hosszabb német megszállás és hosszabb nyilas uralom alatt; azonban a megpróbáltatásnak és helytállásnak ez a bőségesebb alkalma sem az egyháznak, sem az egész országnak nem adatott meg.

A MAGYAR SZELLEMI ÉLET ÁLLÁSFOGLALÁSA

Az ország erkölcsi mérlege szempontjából döntő kérdés még a magyar szellemi élet állásfoglalása is. Itt azonban nem szorítkozhatunk a zsidók ügyére és a rajtuk való segítésre, hanem a szellemi dolgok összefüggésénél fogva egészben kell néznünk a magyar szellemi életnek a fasizmussal és hitlerizmussal szemben való felállását. Azt nem mondhatjuk, hogy viselkedése e kérdésben – egyes, ismert kivételektől eltekintve – egészben szégyenkezésre adna okot. A magyar tudomány, a magyar irodalom és a nemesebb magyar közirodalom több kiállása ismeretes; ahol ezt nem lehetett, a burkolt állásfoglalás különböző formáit alakították ki, s ahol ezt sem lehetett, nagyobbrészt tüntetően hallgattak: ha időnként az ellenforradalmi vagy a hintapolitikás államhatalom {2-643.} szellemi hátvédet keresett náluk, akkor elmentek, meghallgatták a hivatalosak szólamait és felhívásait, azután elmondtak valami igazat és általánosat, vagy hallgattak, s azt a segítséget, amit a kormányzat keresett náluk, nem adták meg. Ennél azonban többre lett volna szükség: a magas és örök ideálok melletti sok emelkedett és általános állásfoglalást meg kellett volna tisztítani a nagyon sokszor szándékosan benne hagyott kétértelműségektől; minden félreértést eloszlatni a tekintetben, hogy az írók európaisága nem azonos az uralkodó feudális reakció érdekben fogant bolsevistaellenességével, s az írók radikalizmusa nem azonos a tömeggyilkos fasizmus radikalizmusával. S ennek tisztázása után szükség lett volna az ellenállás és emberség programjának egy olyan tiszta és világos megjelenítésére, mely mind a zsidókérdésben, mind az egész nemzeti kérdésben a legtöbb ingadozót, a legtöbb jó szándékút, a legtöbb fiatalt megragadjon. A magyar szellemi élet részéről azonban nem történt meg sem a kétértelműségek eloszlatása, sem az ellenállás és emberség programjának a megfogalmazása oly világosan és együttesen, hogy mellette minden eltévelyedés mellékessé és esetlegessé váljék. Egy ilyen értékű állásfoglalásnak csak kísérletei voltak, melyek mind elégteleneknek, hamisaknak vagy szűkeknek bizonyultak, s végül pontosan ugyanazokra a vakvágányokra kerültek, mint az egész magyar politikai ellenzékiség.(folyt.köv.)