A HETI SZAKASZ (4) – JITRÓ - 2014

 IRJA: SMUÉL GLITSENSTEIN, RABBI

 A LEGNEHEZEBB PARANCSOLAT

 

Ez az a hét, amikor a heti szakaszban – Jitró - olvasunk a Sinai-hegyi nagy kinyilatkoztatásról  és a világhírü tíz parancsolatról.

 

Melyikre mondanánk a „nagy tízesben” hogy a legnehezebb megtartani? Az első, ami azt parancsolja, higgyünk az Örökkévalóban? A hit nem jön olyan könnyen a mi generációnknak, mint nagyszüleink idejében. Akinek idős, ellátásra szoruló szülei vannak, talán azt mondaná, hogy az ötödik parancsolatot a legnehezebb megfelelően megtartani: „Tiszteld apádat és anyádat.” Megint mások úgy vélnék, a negyedik, a szombattartásra vonatkozó, teszi igazán nehézzé az életüket.

 

Mindegyik álláspontnak megvan a maga  igazsága, az én szavazatom azonban az utolsóra esne: „Ne kivánd meg…”

„Ne kivánd meg felebarátod házát, feleségét, szolgáját, ökrét, szamarát, semmit, ami az övé.”(2Mózes,20,17) Azaz még egyszerűbben: ne csorogjon a nyálad a szomszéd szép háza, bűvöletes felesége, remek munkája, drága sportkocsija, se semmi egyebe után.

 

Nem lopni el a másét, az érthető, na de hogy meg se kívánjuk? Ez aztán kemény. Merjük azt mondani, hogy az Örökkévaló ezt érthetetlen okból kívánja? Mintha nem lenne realisztikus elvárás. Nyilván tudja, hogy nem vagyunk angyalok – ő teremtett minket!

Engedjétek meg nekem, hogy azt tegyem, amit ilyenkor minden rendes zsidó tesz: kérdéssel feleljek a kérdésre. Vajon ez a parancsolat miért foglalkozik először különféle részletekkel (ház, asszony, szolga stb.), és csak aztán teszi hozzá az általános tilalmat: „semmit, ami az övé”?

 

A rabbik egyik szép magyarázata szerint ez azért van, hogy egy fontos  tanulságot szűrjessünk le belőle: olyan leckét, amivel ezt a parancsolatot sokkal könnyebb megtartani. Azt mondja nekünk a Tóra, hogy ha netán irigy szemeket vetnénk a szomszéd kerítése felé, ne ragadjunk le a részleteknél.

 

 Nézzük az összképet. Hajlamosak vagyunk a szomszéd kertjét zöldebbnek látni. A teljes képet, az „egész csomagot” viszont nem mindig vesszük szemügyre. Jól megy az üzlete, van mit a tejbe aprítani. Na és az egészsége? A családja egészsége? A felesége remekül néz ki a karján, na de milyen vele otthon, együtt élni? És ha egészsége és vagyona is van, van-e öröme a gyermekeiben? Van-e olyan ember, akinek „mindene” megvan?

 

Gyakran derül ki olyanokról, akiket ismerni véltem, ez meg az, ami ezt a leckét juttatja eszembe. Az egyik a világ urának tűnt még tegnap, mára kihúzták a szőnyeget a lába alól. Egy másik, akit nem tartottam sokra, fantasztikus apának bizonyult, csodálatos gyerekekkel.

Ahogy a jiddis mondás tartja, mindenkinek megvan a maga „csomagja”. Mindannyian cipeljük egész életünkben a magunkét, a problémák sajátos készletét, a magunk „córeszeit”. Fiatalon azt hisszük, nehézségei „másoknak” vannak. Ahogy öregszünk, tapasztaljuk, hogy nincs kivétel. Senki nincs problémák nélkül.

Ha tehát azon kapjuk magunkat, hogy irigyeljük a másét, álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig, tényleg szeretnénk-e „azt, ami az övé”. Ha tényleg belelátunk a másik életébe, a zárt ajtók mögé, hálásak leszünk majd azért, ami nekünk jutott, és boldogan vállaljuk a magunk „peklijét”, cakk und pakk,  a benne lévő problémákkal együtt.

Van egy híres népmesei történet: összegyűlt a falu népe, mindenki zsákban hozta, ami legdrágább kincse volt, hogy a többiek is lássák. Körbe lehetett járni, és mindenki választhatott egyet a nyitott zsákok közül. Végül mindenki a magáét vitte haza.

Az Örökkévaló jó tanácsot adott nekünk. Legyünk elég bölcsek ahhoz, hogy megértsük, mindig a teljes képet kell nézni. Ez a nehéz parancsolat így lesz könnyebben teljesíthető. Ugyanis nem „csak” bűn megkivánni a másét, butaság is.

Az életet „csomagban” kapjuk, egybe az egészet.

 

(Forrás:Nagyfuvaros Press)