2013. december 24., kedd

 

Én és a rebbe (19) MINDEN ZSIDÓ FONTOS

Az Isten háta mögött

 

David Witman rabbi fiatal jesiva hallgatóként 1974 nyarán társaival egytt részt vett a chábád látogatási programjában, amelynek során különböző közösségeket kerestek fel.

 

„Svédországba utaztunk tíz napra, két hétre, meglátogattunk néhány kisebb helyet, de főleg Stockholmban, a fővárosban voltunk. Meglátogattunk családokat, mezüzét, tfilint adtunk, beszéltünk zsinagógákban. Volt néhány találkozónk tanulókkal,  és így tovább.

 

 Megtudtuk, hogy van egy kisváros, talán kétórányira Stockholmtól, és ott lakik néhány zsidó család. Elhatároztuk,hogy kocsit bérlünk, vagy taxit fogunk, erre már nem emlékszem, és elmentünk meglátogatni őket. Az egyik-másik vallásosabb volt, a többi kevésbé és volt egy kis központjuk is.

Az aktivisták egyike ebben a néhány családból álló kis közösségben egy francia ember volt.  Szóba elegyedtünk vele, és azt mondta , hogy tanult a jesivában, Kfár Chábádban, Izraelben. Kicsit furcsának tűnt a dolog. Aztán belekezdett egy chászid diskurzusba, a bár micvájáról, aztán Slomó Chájim rabbiról beszélt, aki mentora volt a jesivában!

 

 Mi történt?  A családja 1948-ban Izraelbe költözött, és néhány évig Kfár Chábádban élt. Aztán visszaköltöztek Európába. Ő Svédországba ment, és zsidó asszonyt vett el feleségül, aki ebben a kisvárosban élt.. Leültünk  beszélgetni, és mondott egy igen érdekes dolgot:  az egyetlen ebben a városban, aki héberül tud olvasni. Mondta, hogy néhány dolgot megtart például a tfilint felteszi.

A tfilinje nem volt igazán kóser, adtunk neki egy másik pár tfilint. Tudta, hogy kell úgy feltenni a tfilint, ahogy mi szoktuk. Elmondta nekünk, hogy a régióban élő minden zsidó ember, mikor eljön a ros hásáná és a jom kippur, összegyülekeznek egy helyen, ami egy vagy két órára van onnét, és így egy nagyobb közösség jön össze, és minthogy ő az egyetlen, aki  tud héberül olvasni, ő a kántor, ő olvas a Tórából, ő végez mindent. Azt is elmondta, hogy sajnos autóval megy.

’De én vagyok az egyetlen, nekem kell megmentenem ezeket a zsidókat. Tehát a Nagyünnepekre mind összejövünk, és én odamegyek.’ – mondta. Elbeszélgettünk vele, megtettük, amit lehetett----- mondja Witman-

 

*

 Küldetésünk meglehetősen sikeres volt. Jelentést írtunk a Rebbé-nek. Tudtuk, hogy a Rebbének örömet szerzett a jelentésünk, mert néhány héttel később Benjámin Gorodetzki rabbi, a Rebbe európai küldötte, kihallgatáson járt a Rebbénél, s a Rebbe ezt mondta neki: ’Jelentést kaptam Svédországból. A fiúk nagyon sikeresek voltak. Engedje meg a Bru-noy-ban, Franciaországban lévő jesiva minden hallgatójának, hogy Európában utazhassanak.’  

Igy aztán 1975 nyarán a sliáchok és a bócherok szétszéledtek különféle városokba, országokba. Tehát a Rebbétől tudhattuk, hogy örömöt szerzett neki a jelentésünk, és ez nekünk igen jól esett.

Érdekes módon egy évvel később egy másik csapat ment Svédországba, és meglátogatták ezt a francia zsidót. Ő megmutatta nekik, hogy néhány nappal ros hásáná előtt táviratot kapott a Rebbétől.

 A Rebbe táviratot küldött neki, s azután egy levelet héberül, s elmagyarázta abban neki, hogy igen fontos feladat a kántorság, és hogy vezesse az istentiszte-letet a többiekért, de ne szentségtelenítse meg a szent napot ezért. Utazzon oda az ünnep kezdete előtt.

 

Ilyen személyes figyelmet szentelt a Rebbe egy zsidó embernek egy kisvárosban, ami talán a térképen sincsen rajta.”

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése