2013. december 25., szerda

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(23):JÖN A SAS

AKIK  VIHART ARATNAK...

 

Soron következő próféciájában Hoséá parancsot kap: fújja meg a kürtöt mert „Isten házára támad a sas!” (uo. 8,1) A sas, ez a tisztátalan madár több nép, így a rómaiak jelképe, címerének, zászlajának emblémája volt. „Isten házán” itt Somron királyságát, vagyis az akkori Izraelt kell érteni,  nem a jeruzsálemi Szentélyt hiszen Hoséá próféciájának oroszlánrésze Izrael felé irányult, ahol (első) Jeroveám aranyborjai kívánták helyettesíteni a jeruzsálemi Szentélyt.

A „támadó sas” fogalomköre már Mózes próféciájában is szerepel, ahol –figyelmeztetése végén – azt mondja, hogy „Rád hoz az Örökkévaló egy népet messziről, a föld széléről, amely lecsap rád, mint a saskeselyű...” (5Móz 28,49) Ezt az exegéták a második Szentély pusztulásával hozzák kapcsolatba, ami a római légiók által történt, kb. kétezer évvel ezelőtt.

 

Isten, prófétája szájából, itt ismét hitszegéssel vádolja a zsidókat, akik király(oka)t választottak az Örökkévaló (illetve a próféta) jóváhagyása nélkül, de a lényeg „Somron borjai”, melyeket még első Jeroveám csinált, és amelyek ma a fő okai a nép két királyságra szakadásának. A nép, úgy látszik, hitt a borjakban és a próféta kétségbeesetten bizonygatja, hogy a borjak „Izraelből valók, mesterember készítette, nem Isten az!” (uo. 8,6), és akik csinálták és imádják, „szelet vetnek és vihart aratnak”(uo. 8,7). Ennek a következményei nagyon is valósak: „A gabona nem hoz kalászt, nem lesz belőle liszt, vagy ha lesz is, idegenek emésztik föl.” (uo. 8,7)

 

Itt is negatívan szól Hoséá az áldozatokról, majd ismét elítéli az idegenimádó asszír és egyiptomi orientációt. Ez sem segít, az sem segít… a megerősített végvárak sem segítenek, és ez alól Júdea sem kivétel.

 

* * *

A következő fejezetben (9.) is a galut fenyegető kardja lebeg Izrael - Somron polgárai felett. Nem fognak továbbra is Isten országában lakni, mivel „Efrájim Egyiptomba kerül, és Asszíriában tisztátalant fognak enni.”(uo. 9,3) Miután elmondja, hogy és mint lesz a galutban, Hoséá fenyeget: „Eljön a büntetés, a megtorlás ideje.” (9,7), mivel a nép szájában „bolond a próféta, és eszelős a szellem embere.” (uo.) Ez a kifejezés több ízben is megjelenik: a nép esztelen gyűlöletében a prófétákat tartja bolondnak, hiszen minden rendben lenne, ha ők nem akadékoskodnának.

 

Itt Hoséa „visszalő”, és a nép „mélységes romlottságáról” beszél, mint annak idején Giveában. (Lásd A bírák könyvének végén a giveai ágyas, és a botrányt követő polgárháború történetét.) Majd visszapillant a pusztában eltöltött negyven esztendőre, a peóri gyalázatra (lásd 4Móz 25. fejezet) minekutána „olyanok lettek mint az (a bálvány) amit imádtak”. Így aztán „elszáll, mint a madár Efrájim dicsősége, nem lesz többé fogamzás, terhesség, szülés! Ha fölnevelik is fiaikat, elveszem tőlük, nem lesz belőlük (felnőtt) ember...” (uo. 11–12)

 

„BUJDOSÓK A NÉPEK KÖZÖTT”

 

A próféta víziójában látja Efrájimot,(itt József fiát, a törzset) nagyságában, mint egy zöldellő fügefát az oázisban, majd ugyanazt az Efrájimot, itt már mint Somron királyságának megtestesítőjét, züllött romlásában, és annyira elragadtatja magát, hogy megátkozza őket: „Adj nekik, Istenem! Mit adj nekik? Vetélő méhet és aszott kebleket, (hogy ne szüljenek, és ne tudják fiaikat táplálni!). Gonoszságuk Gilgálban (kezdődött), már ott (meg)gyűlöltem őket rosszaságuk miatt, házamból elkergetem őket!” (uo. 9,14–15)

 

 Dáát Mikrá(*) a királyság követelésére vezeti vissza az isteni haragot, ez Gilgálban(*) kezdődött, ott volt a nagygyűlés, ahol királyt követeltek, és ott kiáltották ki a gyakorlatban az első zsidó királyságot, amit Sámuel ellenzett és az Örökkévalót idézte, aki azt mondta neki, hogy „nem a te vezetésedet vetették el azáltal, hogy királyt kértek, hanem az enyémet.” (1Sám 8,7)

 

Szörnyű átkok ezek, és az egzaltált próféta nem áll meg, hanem egy elszáradt fához hasonlítja Efrájimot, amely nem terem gyümölcsöt: „ha születnek is gyermekei, halállal sújtom méhük gyümölcsét...” (uo. 9,16), majd egy megdöbbentően aktuálisnak hangzó, befejező mondat: „elveti (megutálja) őket az Isten, mert nem hallgattak rá, bujdosók lesznek a népek között!” (uo. 17)

 

Ezt ismerjük, ehhez nem kell kommentár.

 

* * *

Előbb zöldellő fügefa, majd „dús lombú szőlőtő Izrael, mely gyümölcsöt is bőven terem” (Hoséá 10,1). Hoséá (de nem csak ő) prófétai stílusának egyik jellemzője, hogy beszédeit valami pozitívummal, dicsérettel, kezdi, talán azért, hogy felhívja a hallgatóság figyelmét arra, hogy íme, érdemes odafigyelni, mert ezúttal valami jót mond rólunk a „szellem embere” (akit egyébként, mint láttunk, bolondnak tartottak).

 

Amikor ezt elérte, Hoséá átvált a jól ismert dorgálás hangnemére: minél több a gyümölcs (vagyis minél nagyobb a jólét), annál több a pogány oltár és idol-oszlop. Aztán, amikor a külső ellenség lerombolja a pogány oltárokat, akkor a nép azon kesereg, hogy „Nincs királyunk!…, de mit is tehetne értünk a király!” (uo. 10,3) Dáát Mikrá(*) szerint a somroni (Efrájim) királyság utolsó éveiben, amikor egyik király a másikat gyilkolta, közmondásossá vált, hogy „nincs király”, mit ér a király, mit tehet a király… és amikor az anarchia kiteljesedett, a nép csak az asszír fogságba vitt aranyborjakat siratta, azokat, amelyeket istenített. Gaz és bogáncs fedi el a pogány oltárok romjait, és a nép gyászolja az idegen kultúrát, amelybe belegabalyodott.

 

Itt Hoséá egy – előttünk ismeretlen – háborúról beszél, amelyben anyákat és a csecsemőiket gyilkolták meg (talán az ammonitákról van szó – Dáát Mikrá) kegyetlen körülmények között.

 

Ebben a fejezetben (10.) sok a homályos, rejtélyes mondás, amit meglehet a hallgatóság értett, mi annál kevésbé. Mintha a próféta a királyi porkolábok cenzúrájától tartana, rébuszokban beszél. A vezérfonal érthető, és ez végigvonul Hoséá mind a tizennégy fejezetén. Így Hoséá próféciája egységes, mondanivalója egy síkon mozog, sőt, a fejezetek felépítése is hasonló.

 

KARONVITT, „PELENKÁZOTT” EFRÁJIM

 

Amikor nem önti el a harag és nem átkozza a népet – egyébként ez elég ritkán fordul elő Hoséánál – akkor elégikusan beszél a „régi időkről”, midőn „gyerek volt még Izrael, amikor megszerettem…, én tanítottam meg járni Efrájimot, a karomon hordoztam” (uo. 11,3). Dáát Mikrá hoz egy olvasatot, mely szerint a héber  tirgálti (járni tanítottam) azt jelentené, hogy „én pelenkáztam őt” (mivel tarcultu akkád nyelven kötést, bandázst jelent). A szeretet kötelékével vettem őket körül – idézi Hoséá az Örökkévalót –, mint amikor valaki arcához emeli gyermekét, lehajoltam hozzá, úgy etettem őket (uo. 4).

 

Majd ennek utána jön az obligát szidás: mivel nem akarnak megtérni, kard pusztít városaikban.

 

* * *

A próféta itt, szokása szerint, egy 180 fokos fordulattal felveti az ellenérveket. Amikor kvázi az Örökkévalót szólaltatja meg, azt mondja Hoséá:

 

„Hogyan adhatnálak oda (vagyis vethetnélek el), Efrájim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael? Hogyan vethetnélek oda (a pusztulásnak), mint Admát, hogy bánhatnék veled úgy, mint Cövoimmal? Megindult a szívem, elfogott a szánalom. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom, nem pusztítom el többé Efrájimot, mert Isten vagyok, nem ember!...” (uo. 11,8–9)

 

Adma és Cövoim a szodomita szövetség két testvérvárosa volt (lásd 1Móz 14. és 18. fejezetek) és hasonló sors érte, mint Szodomát és Amórát (Gomorrát), a két vétkes várost. Izrael is ezt érdemelné, de az Örökkévaló, mindennek dacára, szereti Izraelt, és itt deklarálja, hogy nem teheti velük azt, amit Szodomával tett. Az indokolás kissé bizarr, de logikus. A gyarló ember meggondolja magát, megváltoztatja véleményét, de nem így az Örökkévaló. Ezt már az ókori népek is tudták, és Bileám átok-áldásában így fejezte ki magát: „Az Isten nem ember, hogy hazudjon, és nem emberfia, hogy meggondolja magát. Ha ő szólt – nem teljesíti? Ha ő beszélt – nem teszi meg?” (4Móz 23,19)

Ez a jól ismert indok – a szavak mögött. Ennek persze az az oka, hogy az Örökkévaló szereti kiválasztott népét, és nem szeretne túladni rajta, ha bünteti is vétkeiért. A konklúzió természetes és önmagából következik. Mivel Ő szereti népét, a végén ez kölcsönös lesz, a nép megtér és visszatér (hazájába), mint a galambok és egyéb madarak, amelyek messziről is visszatalálnak fészkeikbe.

 

Ily módon a 11. fejezet eleje és vége is pozitív. Hoséá nem feszíti túl a húrt, vigasztal, ahol kell, mert különben senki nem hallgatná dörgedelmes beszédeit.

 

BECSAPTA TESTVÉRÉT AZ ANYJA HASÁBAN

 

A következő, 12. fejezetben Hoséá az előbbiekkel ellentétben dorgálással kezdi. Amit nemzedékéről mond az nem új és nem meglepő: „Efrájim hazugsággal vesz körül” – mondja, vagyis hamissággal. Ezt Isten nevében mondja természetesen, és arra érti, hogy a zsidók becsapják, megpróbálják „átverni” a Teremtőt. A zsidó állam zsidó jellege felszínes, de a bálványimádás, az idegenimádat és a környező kultúrák el- és befogadása annyira általános, hogy ki lehet számítani, mikor szűnik meg Izrael Izrael lenni, és mikor válik asszír provinciává.

 

Hoséá egy mellékmondatban hozzáteszi, hogy Júdea még Isten útján jár (vagy Istent ismer), de a próféta itt nem használja a négybetűs nevet. Efrájim szelet hajszol (ahogy előbb mondta: szelet vet és vihart arat), a keleti szelet akarja befogni, de fő tevékenysége a hazugság és a rablás. A külpolitika, ha volt ilyen, egyensúly-bukfencek sorozata volt Asszíria és Egyiptom között, olajat importálnak innen és exportálnak oda; a lényeg a látszatcselekvés, mindenkinek tetszeni, hízelegni.

 

Jeremiás mond hasonlót a Siralmakban: „Egyiptomnak adtunk kezet, meg Asszíriának, hogy legyen elég kenyerünk” (Siralmak 5,6). A Midrás(*) ezt egy itteni verssel illusztrálja: „Szövetséget kötnek Asszíriával, és olajat szállítanak Egyiptomba” (Hoséá 12,2). „Mit tett a Tíz Törzs  állama? Olajat exportáltak Egyiptomba (ebből bőven volt Izraelben, Áser törzsének területén), és onnan gabonát hoztak be, amit eladtak Asszíriának, hogy ha jön az ellenség, segítsenek nekik” (Midrás rábbá, Échá 5,6). A fő ellenség ebben az időben Asszíria volt, amely végül is véget vetett Izrael királyságának, és deportálta lakosságát, betelepítvén helyettük egy gyülevész népséget (a szamaritánusokat). Így tehát az említett külpolitika ( mint az emlékezetes „kállai kettős”) abszolúte értelmetlen és haszontalan volt.

 

* * *

„Már az anyaméhben megcsalta testvérét, ereje teljében pedig Istennel hadakozott. Angyallal küzdött és győzött, (az) sírva könyörgött neki.” (Hoséá 12,4–5)

 

Itt a próféta felvillant régi történeteket, a zsidó nép életéből vett epizódokat, amelyek azt vannak hivatva bizonyítani, hogy már annak idején is mutatkoztak jelei a mai hamisságnak. Jákob már az anyja hasában igyekezett „megelőzni” testvérét, Ézsaut, és szert tenni az elsőszülöttségre, amit azután – Ézsau szerint – csalárd módon megvett egy tál lencséért. Jellemző, hogy nem az a hibás, aki hagyja magát becsapni, hanem a „csaló zsidó”, aki becsapja „szegény Ézsaut”, miután az kijelentette, hogy nem érdekli az elsőszülöttség (lásd 1Móz 25, 32). Ez megismétlődik az atyai áldás kicsalásával, de ezt nem említi Hoséá, hanem hosszasan elmondja az angyallal való küzdelem történetét, addig ismeretlen részletekkel („…az sírt és könyörgött”).

 

Hogy jön ez ide?

 

Málbim(*) szerint Hoséá azt állítja, hogy a Tíz Törzs országa (Izrael) ugyanilyen csalárd eszközöket használ Júdea ellen, mint amilyet Jákob használt testvére ellen. Több exegéta (Rási, Ibn Ezra, Kimchi, Mecudot ) igyekszik a csalás tényét eliminálni és úgy beállítani az itteni verset, hogy az Örökkévaló erőt adott Jákobnak, hogy már az anyaméhben képes legyen megfogni Ézsau sarkát (lásd uo. 26), ahol az Írás tanúsítja, hogy az ikrek másodika, (vagyis Jákob), a szüléskor „fogta Ézsau sarkát”. Maga Ézsau állította, hogy testvére „kétszer is becsapta” őt, miután a meglepett Izsák tudtára adta, hogy „jött testvéred (öcséd) csalárd módon, és elvette áldásodat” (uo. 27,35–36). A Midrás szerint Jákob maga dicsekedett el Ráchellel való beszélgetése során, hogy ha apja, Lábán megpróbálja becsapni őt, akkor emberére talál benne, mert ehhez ő is ért.

 

A továbbiakban is említi Hoséá Jákobot, aki (az Ézsau-affér után) Árám mezejére menekült, és ott egy asszonyért dolgozott (Lábánnál, aki kétszeresen is apósa lett). A paralel hasonlat Izrael (a személynév, ami Jákob másik neve, és Izrael, a nép), amely próféta által szabadult ki Egyiptomból és próféta őrizte-vigyázta lépteit a pusztaságban negyven esztendőn keresztül. A két próféta – egy: Mózes, aki a próféták atyja és legnagyobbja.

 

Miért mondja ezt itt Hoséá? Szüksége van rá, hogy propagandát csináljon magának és a próféciának?

 

Rási(*) szerint a válasz pozitív: „Ti megvetitek a prófétákat és semmibe veszitek szavaikat. Tudjátok meg tehát, hogy az egyiptomi szabadulás, ami meghatározó volt a zsidó történelemben, szintén próféta (Mózes) által történt.”

 

A próféta konklúziója a fejezet végén: „Efrájim nyíltan (vagyis keserűen, az elkeseredésig) bosszantotta (az Örökkévalót), de Ő megtorolja a vérontást, és megfizet a gyalázatért!” (uo. 12,14)

 

OROSZLÁN, PÁRDUC, MEDVE

 

„Ha Efrájim megszólalt (annak idején) mindenki rettegett, naggyá lett Izraelben, de vétkezett a Báállal, és ezért olyan mintha halott lenne (vagy halállal lakol). Most is tovább vétkeznek, istenszobrot csináltak maguknak nemesfémből, mesteremberek munkája, és azt mondják: Ezeknek áldozzatok! Emberek borjúkat csókolgatnak!” (Hoséá 13,1–2)

 

Könyvének utolsó előtti fejezetében Hoséá ismét Efrájim (Izrael királysága) vétkeit firtatja, taglalja. A nemesfém szobrok a két aranyborjú, és akik imádták őket, vagyis áldoztak nekik, azok meg is csókolták a borjakat, ami egyfajta respektus jele. Ezért – mondja – olyanok lesznek az efrájimiták, mint a reggeli felhő, amely gyorsan szétfoszlik (lásd feljebb 6,4), vagy mint a pelyva, amit elvisz a szél, és a füst a kéményben.

 

Ezzel gyökeres ellentétben itt a próféta újfent „bemutatja” az Örökkévalót, ha a nagy jólétben esetleg valaki megfeledkezett volna róla:

 

„Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened Egyiptomból (vagy: Egyiptom óta), nem ismerhetsz más Istent rajtam kívül, és nincs más szabadító, csak én!” (uo. 4) A pusztaságban gondoskodott róluk, enni adott nekik, de ha jóllaktak, felfuvalkodott a szívük, és elfeledték Őt.

 

Ennélfogva – és itt jön a büntetés – „úgy bánok velük, mint az oroszlán, párducként lesek rájuk az úton, rájuk támadok, mint kölykét vesztett medve, és föltépem a mellkasukat. Felfalom őket, mint egy nőstény oroszlán, mezei vad szaggatja szét őket”.(uo. 13,7–8)

 

A büntetés , vagyis a törvény szigora itt vadállatok formájában jelentkezik. Úgymond az Örökkévaló jelenik meg és les rájuk, de a hasonlat minden bizonnyal az ellenséges Asszíria, az északi nagyhatalom, amely csak az alkalomra vár, hogy elveszejtse a zsidó államot. Málbim szerint a kabbalista  felfogás alapján ez az a négy vadállat, melyeket Dániel látott víziójában, amelyek négy korabeli királyságot jelképeznek.

 

A próféták gyakran említenek olyan vadállatokat, amelyek korukban honosak voltak Erec Jiszráélban. Ilyent találunk Jirmijáhu (Jeremiás), valamint Jesája próféciájában is.

 

A továbbiakban Hoséá megállapítja –nem először –, hogy Izrael maga az oka bajainak, majd megengedi magának, hogy gúnyolódjon: „Hol a királyod? – kérdi. – Miért nem segít rajtad?” Itt a hús-vér királyról beszél és nem az idolról: ha királyodban bízol, miért nem oldja meg problémáidat? Miért nem segít rajtad?

A következő versekben homályos utalások jönnek, melyeket sokféleképpen értelmeznek. Lehet itt utalás arra, hogy Sámueltől királyt kértek, és azután csalódtak Saulban, Hoséá a pusztulás előrevetített árnyékát egy szülő nő fájdalmaihoz hasonlítja:

 

„Össze van gyűjtve Efrájim vétke, meg vannak őrizve bűnei. Szülési fájdalmak jönnek (rá), de idétlen a gyerek, nem képes időben kijönni az anyaméhből...” (uo. 13,12–13)

 

Itt a fejezet eleje és vége is negatív, büntetés, halál. Isten szele „kiszárítja Efrájim kútját, elapasztja forrását, megfosztja kincseitől...” (uo. 15.)

 

* * *

Az utolsó fejezet (a 14.) az előző egyenes folytatása: „Megbűnhődik (vagy: bűnösnek találtatik) Szamária, mert engedetlen volt Istenével szemben. Kard által pusztul el, csecsemőit sziklához vágják, és állapotos asszonyait felhasogatják!” (uo. 14,1)

 

Ha emlékszünk rá, ezt mondta szó szerint Elisa Cházáélnak, amikor felkente őt Arám királyának. A próféta sírva fakadt, amikor lelki szemeivel látta ezt a borzalmas kegyetlenséget. Nem tudjuk, valóban mikor teljesedett be ez az apokaliptikus jóslat, de valószínű, hogy ez bevett gyakorlat volt azokban az időkben (SLG).

A MEGOLDÁS: TÉRJ MEG, IZRAEL

 

Ennél tovább nincs, ez a maximum, amit egy próféta mondhat. Így Hoséá vált, és utolsó szavaiban megtérésre szólítja fel a népet, kollektív, állami szinten.

 

„Térj meg, Izrael, Istenedhez, az Örökkévalóhoz, mert elbuktál vétkeid nyomán. Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az Örökkévalóhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden vétket, és fogadd szívesen ajkaink gyümölcsét (vagyis imáinkat) mint áldozatot! (Most már tudjuk, hogy) Asszíria nem segít rajtunk, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé istenünknek kezeink csinálmányát, (mivel) csak nálad talál irgalmat az árva!” (uo. 14,2–4)

 

Ezt mondja tollba a próféta, illetve rágja a nép szájába: Ezt vigyétek magatokkal, amikor az Örökkévalóhoz közeledtek, ezt mondjátok Neki!

 

És a próféta, aki rájött, hogy „minden jó, ha a vége jó”, most már pozitív jövendöléssel tesz pontot szavaira, illetve könyvére, amely tizennégy fejezetével egyike a Tizenkettő legterjedelmesebb könyveinek.

 

Íme, az alábbiakban közvetíti Hoséá Isten válaszát arra, amit a nép az ő sugallatára mond az Örökkévalónak:

 

Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket, elfordult tőlük haragom. Harmat leszek Izraelnek, virágzik majd, mint a liliom… Újra Isten oltalmában fognak élni, gabonát termesztenek, virágzanak, mint a szőlő… Efrájimnak semmi köze többé a bálványokhoz… Aki bölcs, belátja ezt, aki értelmes, az megérti, hogy egyenesek az Örökkévaló útjai, az igazak járnak rajta, míg a vétkesek elbuknak!” (uo. 14,5–10)

 

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(24) :JOÉL BEN PTUÉL

 

A PRÓFÉA ÉS A ÉS A SÁSKÁK

 

 

Ez a második könyv a tizenkét kispróféta gyűjteményes kötetében. Nem tudjuk, miért, mivel a próféta működési idejét nem határolták be pontosan, és erről több véleményt ismerünk, melyek nem igazolhatók meggyőző módon. Maga a próféta neve – Joél – csupán egyszer szerepel kis terjedelmű könyvében (négy fejezet, összesen hetvenhárom vers), bár a Bibliában tizenhárom Joél ismeretes, az első közülük Sámuel próféta egyik fia.

 

A könyv maga két fő témára oszlik: Jövendölés a pusztító sáskajárásról, amely az „Isten napját” idézi fel, a sáska eltakarodása és nyomában nagy bőség (az első két fejezet); majd a harmadik és negyedik fejezetben ismét „Isten napja”, ezúttal a népeknek, és Izrael győzelme elnyomói felett.

 

Ámosz Cháchám (Izrael első Biblia-vetélkedőjének győztese és több bibliai könyv kommentátora a Dáát Mikrá sorozatban), itt azt mondja, hogy az „Isten napja” a Bibliában (Jom Hásém) nem feltétlenül az Ítélet napját jelzi, ami az „idők végén” lesz, hanem „azt a napot, amikor az Örökkévaló pusztulást hoz a rosszakra, és segítséget, mentést és megváltást az igaz embereknek. Ilyen napok voltak és lesznek sokszor”.

 

„Az Örökkévaló szava Joél ben Ptuélhoz: Halljátok, ti vének, és figyeljen az ország minden lakója! Történt-e (valaha) ilyesmi a ti időtőkben vagy őseitek idejében? Beszéljétek el fiaitoknak, fiaitok meg az ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek: Amit a hernyó meghagyott, megette a sáska, amit a sáska meghagyott, megette a szöcske, amit a szöcske meghagyott, megette a cserebogár. ” (Joél 1,1–4)

 

A próféta múlt időben beszél, eszerint tehát nem jövendöl, hanem tényt közöl. Dáát Mikrá szerint amikor Joél ezeket a szavakat mondta, a sáska már jelen volt és pusztított. Több jel mutat arra, hogy valóban egy nagyszabású természeti csapásról van szó, amely több évig tartott; és nem allegóriáról, ahogy egyes bibliakritikusok látják Joél sáskáit.

 

Az említett sáskafajták azonosítása felülmúlja lehetőségeinket, és így a fordítás is önkényes. Vannak fordítások (köztük az amerikai Artscroll), amelyek a fajták héber neveit hozzák, és nem fordítják le azokat. A régi Imit fordításban ez úgy hangzik: „Amit meghagyott a szöcske, megette a sáska, amit meghagyott a sáska, megette a ’nyaló’(?), és amit meghagyott a ’nyaló’, megette a ’faló’(?).” A Pesten 1997-ben megjelent katolikus Biblia hozza az eredeti héber neveket, és mellettük magyar fordításukat: gázám (kopasztó); jelek (szöcske); chaszil (fűfaló). A sáska maga árbe – ez vitán felüli. Ez az összes sáskafajta héber gyűjtőneve. Található még tücsök(!) és hernyó is (Pollák héber-magyar bibliai szótára, Budapest, 1881), de a ’nyaló’ és a ’faló’ meghaladja szerzőnk ismereteit a magyar nyelvben.

 

Érdekes Jonatán ben Uziél fordítása, mely a négy fajtában a sáska biológiai fejlődését véli látni: pete, lárva, báb és a repdeső kifejlett sáska.

 

Vannak, akik a négyfajta sáskában ellenséges hatalmak allegóriáit látják,  de nem tudják ezeket a hatalmakat megnevezni, mint ahogy a kommentátorok és exegéták abban sem tudnak megegyezni, mikor élt és jövendölt ez a bizonyos Joél. Őt magát csak azért ismerik el létező embernek és nem allegóriának, mivel apja neve is szerepel a bemutatkozó versben.

 

MIKOR ÉS HOL ÉLT JOÉL?

 

Ebben a  kérdésben sincs Joélnak szerencséje. Mivel könyvében semmilyen közvetlen utalás sincs a korra, amelyben élt – mindenki oda teszi, ahová akarja. A Midrás szerint (Jálkut Simoni Jóél,  Sámuel fia volt. Ez azonban szinte lehetetlen. Rási ugyanott, ugyanabban a rövid mondatban felsorolja a hagyományos exegetika összes lehetőségét Joél korának megjelölésére:

 

1)      Sámuel korában élt, és annak egyik fia volt.

2)      „Egyesek szerint” abban a hét évben élt és jövendölt, amikor Elisa a nagy éhínség, illetve szárazság hét esztendejét megjelölte (lásd címszavát), ami Jehorám, Ácháv fia idejében volt.

3)      A Háláchot Gdolot(*) című műben azt találjuk, hogy „Joél, Nachum és Chavakuk (próféták) Menasse király idejében működtek”. Ugyanez található a Széder Olám  című talmudi történelemkönyv huszadik fejezetében.

 

A bibliakritikusok (köztük SLG a második Szentély első éveire „helyezik át” Joélt, mivel Júdeáról beszél; Somront nem említi sehol, sem a nép vétkeit, sem a bálványimádást; és ez arra mutatna, hogy Ezra reformjai után a nép istenhivő volt és tiszteletben tartotta a Tórát és parancsolatait. Nem említ királyt sem, és az élet középpontjában a Szentély és a papok állnak. (Erről a korszakról lásd Naftali Kraus: Az Ősi Forrás(12) Ezra és Nechemjá, az őscionizmus története, Budapest, 2003, PolgART kiadás.)

 

* * *

Kimchi  azt mondja, hogy a négyféle sáskafajta négy egymást követő évben jött, míg a következő három évben szárazság volt. Így ez volt az a hét ínséges év, amelyről Elisa beszélt (2.Kir.8.1). Ibn Ezra szerint Joél jövendölte a sáskajárást, ami nem korában volt, hanem később – hogy mikor, „nincs lehetőségünk tudni”. A Talmud-bölcsek kapcsolatba hozzák az itt említett sáskajárást azzal, ami Egyiptomban volt Mózes idejében (a nyolcadik csapás), amiről ott (2Móz 10,14) azt mondja a Tóra, hogy eddig nem volt és ezután nem lesz hasonló nagy csapás. Íme, itt meg látjuk, hogy Joél sáskajárása nagyobb, veszedelmesebb csapás volt? Válaszuk, hogy Egyiptomban egy sáskafajta volt csak, míg itt többféle, tehát ez is, az is igaz volt.

 

Joél nem említ konkrét vétket, amely előidézte a sáskajárást, csupán annak katasztrofális következményeit taglalja részletesen.

 

NINCS MIT ENNI

 

„Józanodjatok, részegek, és sírjatok! Jajgassatok mindannyian, ti borisszák, mert elragadták szátokból a mustot! Egy nép támadt országomra, hatalmas és számtalan. Fogai oroszlánfogak, állkapcsa, mint a nőstény oroszláné. Szőlőmet pusztává tette, fügefáimat letarolta. Lenyúzta és szétszórta, ágai fehérlenek. Zokogj, mint a gyászruhás szűz ifjúkori jegyese felett!” (uo. 5–8)

 

Ritka egy prófétánál, hogy nem keresi és nem találja meg a csapást, büntetést kiváltó vétket. Ahogyan leírja a sáska pusztítását, ahogyan oroszlánhoz hasonlítja – szinte életre kel a nagy nemzeti szerencsétlenség. A sáskaraj főleg a szőlőt és fügét támadja meg – innen a felhívás a részegekhez, hagyják már abba a mulatozást, mert nemsokára nem lesz mit inni.

 

Nemcsak a magánszektort, a hétköznapi embereket érinti a csapás, hanem a Szentélyt is, mivel a sáska okozta nehéz gazdasági helyzet miatt megcsappan az áldozatok hozama is, nincs liszt- és italáldozat, és gyászolnak Isten szolgái, a kohaniták.

 

A továbbiakban Joél felsorolja a gabonát és a mustot, majd az olajat – mert a sáska az olajfákat is letarolta –, a gránátalma, a datolya és az alma is sorra került. Egyszóval „eltűnik az öröm az emberekből!” (uo. 12.)

 

Ennélfogva:

 

„Öltsetek gyászt és sírjatok, ti papok, jajgassatok ti, akik az oltárnál szolgáltok! Gyertek, öltsetek zsák(gyász)ruhát éjszaka is, Istenem szolgái, mert megszűnt az étel- és italáldozat Istenetek házában. Tartsatok böjtöt, hirdessetek népgyűlést, gyűjtsétek egybe az öregeket, az egész ország lakosait az Örökkévaló Isten házába, és kiáltsatok (könyörögjetek) az Örökkévalóhoz!...” (uo. 13–14)

 

A sáskajárás egyenes következményeként a marhacsordák és juhnyájak is szétzüllenek, mert nincs legelő, az állatok is éheznek.

 

A fentiekből következtették ki bölcseink, hogy szárazság, sáskajárás és egyéb hasonló nemzeti szerencsétlenség idején böjtölnek és könyörögnek, hogy az Örökkévaló könyörüljön népén, ahogy ezt a Talmud Táánit (Böjt) traktátusában részletezve találjuk.

 

* * *

Az itt először előforduló „Isten napja” kifejezést  Dáát Mikrá  úgy értelmezi, mint egy isteni csapást, ami kivédhetetlen, amire nincs orvosság. Ezzel azt akarja érzékeltetni, hogy a sáskajárás itt és most, ebben a mértékben és formátumban nem természeti jelenség, hanem isteni büntetés. A próféta által itt említett istennév, Sáddáj Mindenhatót jelent, vagyis azt, hogy hatalma végtelen, határtalan. Mások szerint ez az istennév az isteni szigort jelzi, ellentétben a az isteni könyörülettel, amelyet a négybetűs, kimondhatatlan Név jelez (J. H. V. H.)

 

„Hozzád kiáltok, uram, Istenem, mert tűz marta a puszta legelőit és láng perzselte a mező fáit. A mezei vadak is hozzád epekednek, mert kiszáradtak a folyóvizek…” (Joél 1,19–20)

 

Úgy tűnik, hogy a pusztító sáskajárással együtt nagy szárazság is járt, ami a források elapadásához és a folyók kiszáradásához vezetett. (Dáát Mikrá). A föld olyan száraz volt, mintha tűz marta volna. A mezei vadak epekednek (kiáltanak – Rási) vízért, bőgnek, mintha Istent hívnák.

 

JÖN AZ ISTEN(ÍTÉLET) NAPJA

 

A második fejezetben is a sáskajárást jeleníti meg a próféta egyszerű, de megrázó szavakkal. Kéri, fújják meg a kürtöt Cionban, és „fújjatok riadót szent hegyemen” (uo. 2,1), ami azt jelenti, hogy figyelmeztessék a népet a (közelgő?) veszélyre, amely tulajdonképpen már itt is van. A sáska elhomályosítja a nap fényét: „jön egy nagy és hatalmas nép, melyhez hasonló még soha nem volt és ezután sem lesz többé...” (uo. 2,2) Azelőtt Éden kertje volt az ország, és most sivár pusztaság. Itt Joél megismétli a figyelmeztetést, hogy jön az istenítélet napja, de nem említ semmilyen vétket, amire a sáska büntetés lenne, csak később, a második fejezet tizenegyedik versében szerepel a felhívás a megtérésre:

 

 „Az Örökkévaló mennydörög serege előtt (ez a sáska eufémizmussal), nagyon nagy a tábora, hatalmas parancsának a végrehajtója. Nagy és igen félelmetes az Örökkévaló napja. Ki bírja elviselni? Azonban még most is azt mondja Isten:

Térjetek meg hozzám böjttel, sírással és gyásszal! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Örökkévalóhoz! Hiszen kegyelmes és irgalmas Ő, hosszantűrő és szeretete nagy, és megbánja a rosszat (amit elhatározott tenni mint büntetést). Ki tudja, hátha most is megbánja és (a sáska) hagy maga után áldást...” (uo. 11–14)

 

* * *

Joél itt jobbára ismétli önmagát, nem csupán egyes kifejezéseket, hanem a helyzet ismertetését, és riasztja a népet a megtérésre. Következő beszédében ismét kéri, fújják meg a kürtöt, böjtöljenek, imádkozzanak és térjenek meg. Ez a zsidóság titkos fegyvere nehéz helyzetekben, lehetetlen szituációkban. A próféta nem mondja, mi volt a vétek, ami miatt a sáska jött, lehet, hogy nem is tudja, de a megtérés, az Örökkévalóhoz való ragaszkodás csak segíthet.

 

Furcsa és érthetetlen, hogy amikor Joél népgyűlésről beszél, melyen mindenki részt vesz, csecsemők és aggastyánok, vőlegény és menyasszony, nem említi a királyt és minisztereit. Jeruzsálem – igen, Szentély – igen, de király nincs, és a próféta nem ostorozza a bálványimádást; ebből SLG és mások, a bibliakritikus iskola hívei a Sivát Cion korára teszik a prófétát. Velük szemben a hagyományos exegéták elutasítják ezt a szélsőséges feltevést, és ellenérveik nem kevésbé meggyőzőek. Áser Weiser  „A 12 című művében összeveti Joél próféciáját Ámoszéval (aki utána következik a zsidó Biblia sorrendjében), és meggyőzően bizonyítja, hogy egy időben éltek és nagyjából azonos dolgokról beszéltek.

 

MIKOR VONUL BE A VŐLEGÉNY?

 

Joél hasonlata, melyben a sáskát egy jól szervezett, fegyelmezett hadsereghez hasonlítja, amely céltudatosan halad előre, és semmi nem képes megállítani – fegyveres ellenállás sem (manapság permetező repülőgépek harcolnak a káros rovarok ellen) – tudat alatt szinte kényszerítenek bennünket, hogy feledjük a fentebb emlegetett sáskafajtákat és egy valóságos ellenséges invázióra keressünk bizonyítékokat. Mint mondtuk, van is, aki így értelmezi, de mi maradunk a hasonlatnál.

 

Bölcseink sem voltak mentesek az asszociációtól. Az itteni verset, melyben arra hív fel Joél, immár másodszor, hogy:

 

„Gyűjtsétek össze a népet, tartsatok népgyűlést, gyűjtsétek össze a véneket, a gyermekeket, még a csecsemőket is! Jöjjön ki szobájából az ifjú férj, és a fiatalasszony (menyasszony) is a nászházból... (hogy könyörögjenek) és így szóljanak: Szánd meg, uram, a népedet, ne engedd, hogy gyalázzák örökségedet, ne csúfolhassák őket a pogányok...” (Joél 2,16–17)

A Talmud bölcsei úgy magyarázták, hogy csak amikor nagy veszély forog fenn és honvédő háborúról van szó, akkor szabad a vőlegényt és menyasszonyt, akik minden közmunkától, illetve katonai szolgálat alól fel vannak mentve – mozgósítani és a nép szolgálatára hívni. (Bráchot 13a)

 

Kik gyalázzák az Örökkévaló örökségét? Kik azok, akik „mondanák a népek között: hol van az ő istenük?” (uo.17) És miért mondanák? Azért, mert sáskajárás veri az országot?

 

Innen származik, ezen alapul az a vélemény, amely a sáskákban csak allegóriát lát, és úgy értelmezi a próféciát, mint ami egy ellenséges inváziót ír le, annak minden szörnyűségével. Az elfogadott értelemszerű magyarázat azonban sáskára utal. Ebben az esetben azonban miért gúnyolódnának a népek, és miért csúfolódnának a pogányok? Hiszen ők sem mentesültek a sáskajárástól…

 

Mecudot(*) úgy magyarázza, hogy „az éhínségtől kénytelenek lesznek külföldre menni, és ott szégyenszemre a népek kigúnyolják őket, lám ezek ’Isten népe’, ahogyan az őslakók kigúnyolják a jöttmenteket”. Vagy: mivel nem lesz mit enniük, kénytelenek kölcsönöket felvenni a pogányoktól, s ezáltal függő helyzetbe kerülnek (D. M.) A Biblia könyveinek nyelvi kölcsönhatására jellemző, hogy ez a vers – „miért mondják a népek, hol van az ő Istenük?” – a zsoltárokban is megtalálható, kétszer is (79,10) valamint 115,2).

 

AZ „ÉSZAKI” VESZEDELEM

 

Innentől Joél vigasztaló prófétává válik. Minden látható, logikus átmenet nélkül azt mondja, hogy:

 

„Ekkor az Örökkévaló szánalomra ("féltékenységre") indult országa iránt, és megkegyelmezett népének. Majd így szólt népéhez az Örökkévaló: Most immár adok nektek gabonát, mustot és olajat, és jóllaktok; nem engedem többé, hogy gyalázzanak benneteket a pogány népek. Messze űzöm tőletek az északit, sivár és puszta földre űzöm el őt (őket)...” (uo. 18–20)

 

Első látásra itt is a sáskáról van szó. Az Örökkévaló megbánta, amit tett a néppel, elkergeti a sáskákat, és most már ad gabonát, bort, búzát, békességet. Feltehető, hogy a nép megtért – de Joél nem beszél erről.

 

Az „északi” a  bevett értelmezés szerint itt a sáska, amely ugyan rendszerint dél felől érkezik Erec Jiszráélba, de ez a hagyományos kommentátorokat nem látszik zavarni. Jonatán(*) fordítása „északról érkező ellenségről” beszél, és Rási is idézi ezt, ami a sáskát behelyettesítő ellenséges inváziót feltételezi, szemben a sáskával. Rási ezzel együtt Bölcseink Midrását(*) is idézi, miszerint az „északi” nem más, mint az ember lelkében székelő (cáfun) rossz ösztön, ami hasonló hangzású a cáfonnal, ami héberül észak...

 

* * *

Dáát Mikrá megpróbálja az északot megkerülni: a sáska, amiről itt szó van, ugyan délről jön, de mivel Izrael létét, történelme során mindig is az északról jövő ellenség (Arám, Asszíria, majd Bábel) veszélyeztette, így az „észak” gyűjtőneve és kódja minden létező rossznak, ahogyan ezt Ezékiél mondja (38,15), valamint Jeremiás szerint „Északról érkezik a rossz...” (Jeremiás 1,14). Erre mondja a Midrás, hogy „Északon van minden rossz forrása, ott laknak az ártók, a rossz szellemek, a démonok, és onnan terjed a rossz a világon.” (Pirké dörábbi Eliezer 3. fejezet)

 

Ámosz Cháchám itt (Dáát Mikrá) személyes tanúságot idéz egy öreg jeruzsálemi zsidótól, aki még emlékezett az 1915. évi palesztinai sáskajárásra. „Ekkor – mondja a szemtanú – a rengeteg sáska állandóan észak felé tartott, mégpedig olyan következetesen, mintha iránytűje lenne...”

 

Miután elmondja, miként tűnik el az ellenség – a sáska – az országból, a próféta tovább vigasztalja a népet, amely megszenvedte a múltat és a jövendőt:

 

„Ne félj, termőföld, vigadj és örülj, mert az Örökkévaló nagy tetteket vitt véghez. Ne féljetek, mezei vadak, mert kizöldülnek a puszta legelői, mert a fák gyümölcsöt hoznak, a fügefa és a szőlő gazdagon terem. Cion fiai, vigadjatok és örüljetek, mert Istenetek, az Örökkévaló megadta nektek a szükséges esőt, záport hullat rátok ősszel és tavasszal, mint régen.” (Joél 2,21–23)

 

Jön a kárpótlás az elvesztett évekért – üzeni az Örökkévaló prófétája által. Megfizetem nektek azokat az éveket, amikor a sáska, „nagy seregem” mindent felzabált (itt megemlíti, mint az elején, mind a négy sáskafajtát) „és esztek és jóllaktok, és dicsőítitek Örökkévaló Isteneteket, aki csodát tett veletek, és soha többé nem kell majd népemnek szégyenkeznie.” (Joél 2,25–26)

 

A RABSZOLGÁK IS PRÓFÉTÁLNAK...

 

Nálunk, zsidóknál minden csodaszámba megy, mivel csoda, hogy egyáltalán élünk. Csoda, hogy jött a sáska (elrettentésként vagy büntetésként – de vajon mire?), és csoda az is, hogy eltűnt. Aztán az ígéret, hogy nem kell majd szégyenkeznünk – de mikor? Valószínűleg az ídők végén, amikor jön az áhított és régen várt Messiás.

 

Így a következő, nagyon rövid harmadik fejezetben Joél öt versben rajzolja meg azt az ideális állapotot, amelyben és amikor

„Isten szelleme lesz minden emberen. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, és ifjaitok látomásokat látnak. Még a rabszolgákra és szolgálólányokra is árasztom szellememet azokban a napokban. Csodás jeleket mutatok égen és földön, vért, tüzet és füstoszlopokat. A nap elsötétül, a hold vérvörös lesz, amikor eljön az Örökkévaló nagy és félelmetes napja. (Ekkor), aki Isten nevét hívja (segítségül), megmenekül, mert Cion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék...” (Joél 3,1–5)

 

Ha egy létező, megtörtént szituációról szól Joél (ahogy Ibn Ezra(*) próbálja magyarázni), nem értjük, hogyan és miként, és fogalmunk sincs, mik ezek az apokaliptikus égi jelek, amikor a nap elsötétül. Aki Góg és Magóg háborújáról beszél (és nem olvasta Adyt), magyarázza el nekünk, mit ért a vérvörös hold alatt? Ha pedig, mint a hagyományos exegéták, a dolog könnyebbik végét megfogva az idők végéről, illetve a messiási idők előtti helyzetre utalnak, akkor „rendben van”, hogy nem értünk semmit, hiszem már Maimonides(*), a nagy racionalista, megmondta (a Jád  Hácházáká utolsó fejezetében) hogy „nem tudjuk, hogyan és miként lesz, amíg megtörténik”.

 

* * *

Málbim idézi Abarbanelt, aki innen vezeti le azt a következtetést, hogy itt a sáskajárás nem más, mint parabola, és azt a négy nemzetet jelöli (Bábel, Perzsia, Hellász és Róma), amelyek a zsidókat gyötörték és sanyargatták. Málbim maga elveti ezt a magyarázatot.

 

Azt, hogy mindenki – még a fiatalok is – prófétálni fognak, Ibn Ezra Élijáhu és Elisa korára vetíti, (lásd ott) amiről tudjuk, hogy sok prófétanövendék látogatta akkoriban a prófétaiskolákat (hiszen csupán Ovádjá, Ácháv háznagya száz ilyen tanítványt rejtett el egy barlangban Izebel gyilkos dühe elől). És mivel nem tudjuk pontosan, sőt körülbelül sem, mikor élt Joél, minden megoldás lehetséges.

 

Az utolsó, negyedik fejezetben Joél fölülemelkedik az ember földhözragadtságán s a természet által behatárolt megrögzöttségein, és látnoki szemmel folytatja az előbbiekben megkezdett leírást. Az idők végén – tehát nem itt és most, nem a sáskajárás véget értével – visszatérnek a galutba hurcolt zsidók Júdeába és Jeruzsálembe. Ekkor lesz Góg és Magóg nagy háborúja, melyben az Örökkévaló törvényt ül a népeken, „akik népemet szétszórták a népek között, és országomat felosztották”.

 

Lássuk a negyedik fejezet vonatkozó részét szó szerint:

 

„Azokban a napokban és abban az időben, amikor visszahozom Júdeának és Jeruzsálemnek számkivetettjeit, összegyűjtök minden népet, és leviszem őket Jósáfát völgyébe, és ott ítéletet tartok felettük, amiért szétszórták – a népek között – népemet és birtokomat, Izraelt, és országomat felosztották (maguk között). Népemre sorsot vetettek: a cédáért (fogoly) fiúgyereket adtak, a lányokat pedig borért (adták el), hogy ihassanak!” (Joél 4,1–3)

 

Ez még nem a holokauszt, az intézményes, totális népirtás, ez „csak” annak előszele, a Churbán (vagyis az első és a második Szentély pusztulása); és minden, ami azzal járt. Joél itt az idők végéről, a Ítélet napjáról beszél, amikor az Örökkévaló törvényt ül a népek felett. Röviden megemlíti az akkor ismert népeket (Cor, Cidon, a filiszteusok), amelyek állandóan ellenségeskedtek Izraellel; megkérdi őket, mi bajuk vele, majd szól:

 

„Hirdessétek ki a népek között: Készüljetek háborúra, buzdítsátok a vitézeket! Jöjjenek, vonuljanak fel a harcosok! Kovácsoljatok kapáitokból kardokat és metszőkéseitekből lándzsákat! Mondja még a gyenge is: Hős vitéz vagyok!” (uo. 9–10)

 

Ellentétben Jesája (2, 4) és Micha (4,3) próféciájával, akik a világbékéről beszéltek, melyben a fegyverekből kapákat és metszőkéseket csinálnak, itt, ahol az Örökkévaló leszámol Izrael ellenségeivel, ez fordítva van: minden fémtárgyból fegyver lesz, és még a gyenge is hőssé avanzsál, hogy az isteni háborúban részt vegyen.

 

SZENT LESZ JERUZSÁLEM, MENTES IDEGENEKTŐL

 

A Góg-Magóg háború  lefolyásáról nem tudósít Jóél, de kimenetele kétségtelen: Isten és igazsága győz, a zsidó szórványok visszatérnek, és „akkor megtudjátok majd, hogy én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek, aki szent hegyemen, Cionon lakozik. (Akkor) szent lesz Jeruzsálem, nem lesznek benne többé idegenek”. (uo. 17)

 

És mivel a politikai függetlenség, biztonság mit sem ér a gazdasági biztonság nélkül, nyilvánvaló, hogy majd, akkor, a messiási időkben Izrael valóban, a szó legszorosabb értelmében tejjel-mézzel folyó ország lesz. „Must csorog a hegyekről, tej folyik a halmokról, és Júdea minden patakjában... (de) Egyiptom pusztaság lesz, és Edom sivár puszta a Júdea fiain elkövetett erőszak miatt, mivel ártatlan vért ontottak...” (uo. 18–19)

 

A próféta utolsó szavaival ígéretet tesz, hogy ámbár Egyiptom, Edom és a többiek elnyerik méltó büntetésüket, Júdea és Jeruzsálem benépesednek, és életük zavartalan lesz. Ugyanakkor a kiontott ártatlan vért az Örökkévaló nem hagyja megbosszulatlanul, mivel Ő „Cionban lakozik”, vagyis a tiszta, hamisítatlan monoteizmus székhelye, örök időkön keresztül, Cion és Jeruzsálem.

 

* * *

Megbosszulni az ártatlanul kiontott vért, ez isteni feladat, nem a mienk. A mi feladatunk hinni, bízni és remélni

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése