2013. december 6., péntek

                    BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK (16) ELISA ben SÁFÁT

 A KIRÁLYOK PRÓFÉTÁJA

 

Mestere, Élijáhu után, a korszak legjelentősebb prófétája, aki hatvanesztendős működése során rányomta bélyegét Izrael királyságának belső életére és külpolitikájára. Négy izraeli király – Jorám (Ácháv fia), Jéhu, Joácház és Joás – uralkodása idején tevékenykedett.

 

Elisa ben Sáfát, Ávél Mechólából, kérte és bírta Élijáhu ígéretét, hogy szelleme kétszeresen nyugodjon rajta, amit a Talmud(*) úgy értelmezett, hogy kétszer annyi csodát művelt, mint mestere.

 

 Amellett Elisa hús-vér ember volt, jómódú szülők gyermeke, aki apja birtokán gazdálkodott, szántott-vetett, amíg – az Örökkévaló sugallatára – Élijáhu érte nem jött, hogy kinevezze maga helyett prófétának. Közelebbi családjáról, feleségről, gyerekekről nem tudunk. Ebben is Mestere, Élijáhu útját járta.

 

Mesterével ellentétben Elisa nem volt fanatikus; nagyon ritkán fakadt ki, inkább szép szóval akarta elérni ugyanazt, amit Élijáhu harcias beszédével és epés megjegyzéseivel. Az Elisa korabeli királyok nem voltak sokkal jobbak, mint Ácháv (akit fia követett a trónon, majd anyja, Izevel uralkodott), de lehetséges, hogy a karmeli jelenés hatására a nép csökkentette a bálványkultusz  gyakoriságát és intenzitását; a prófétaiskolák növendékeinek megnőtt a hatása, és Elisa befolyása a királyi udvarban nagyobb volt, mint elődjéé. Jéhu, aki Elisa ösztökélésére lett király, miután „felkente” őt Élijáhu parancsára – „kiirtotta a Báált Izraelből”, ami alatt azt lehet érteni, hogy a felső, az állami szinten, a Báál-kultusz már nem volt államvallás, amivé Izevel és papjai tették.

 

Figyelemre méltó az is, hogy mestere példáját követve, Elisa is kimondottan „zsidó próféta”, vagyis nem foglalkozik nemzetközi problémákkal, nem szól a népekhez, hanem intelmeit, próféciáját és egész szellemi hatósugarát kizárólag a zsidó nép – konkrétan Szamária, vagyis a tíz törzs állama – felé fordítja. Nem prédikál morált a népeknek, , nem beszél univerzális igazságokról (mint például Jesája), hanem a zsidókhoz beszél: Legyetek zsidók! Erős szociális érzéktől vezérelve segít a szegényeken – legtöbb csodája ezen a téren történik –, támogatja a koldusszegény és kommunákban élő prófétanövendékeket ; segíti az özvegyasszonyt, akitől a kegyetlen hitelező el akarja venni fiait, és a sunémita nagyasszonyt, aki őt nagyvonalúan vendégül látja, és akinek megígéri, hogy beszél érdekében „a királlyal vagy a hadsereg parancsnokával”, majd fiúgyereket ígér neki „egy éven belül”, akit aztán halottaiból feltámaszt, (vagy ájulásából életre kelt), akárcsak Élijáhu a corfáti özvegy fiát.

 

Az, hogy nem beszélt a népekhez, korántsem jelenti azt, hogy nem ismerték. A szomszédos országokban nagy volt Elisa tekintélye – nagyobb, mint titokzatos és gyakran elbujdosó mesterének. Árám királya Izraelbe küldi leprás generálisát, Náámánt, kellő ajándék  kíséretében, hogy a király parancsolja meg a prófétának, gyógyítsa ki a hadfit, mi az neki…

 Elisa a Jordánba küldi alámerülni, Náámán kigyógyul, – és… prozelita lesz. Ebből aztán mindenki megtudja, akit csak illet, hogy „van próféta Izraelben”. (2Kir 5,8).

 

Az egyik háborúban az arámita király arról panaszkodik, hogy a zsidók ismerik minden haditervét, és árulókra gyanakszik, mire emberei elmondják neki, hogy van Izraelben valaki – egy próféta –, aki „tudja, mi történik a hálószobádban”. ( 2Kir 6,12).

 

Ha egy mondatban kellene összefoglalnunk: Elisa, ellentétben elődjével, nem vezetett irtó hadjáratot a Báál és hívei ellen, és nem nyilvánította törvénytelennek a királyt. Lehet, hogy ez természetéből következett, és lehet, hogy erre nem volt szükség. Ellentétben Élijáhuval, Elisa tudta, hogy az Örökkévaló nem a mennydörgésben, tűzben és forgószélben található, hanem a halk szóban, vagyis a szívekben.

 

A Zóhár(*) szerint Elisa minden prófétánál nagyobb volt – kivéve Mózest: „Elisa megkapta ezen a világon, amit egyik próféta sem kapott meg, kivéve Mózest”. (Zóhár 2,44a).

 

 A Midrás-irodalom(*) előszeretettel és intenzíven foglalkozik Elisa alakjával. Szó szerint véve az ígéretet a „kettős (dupla) rész” dolgában, amit Elisa Élijáhutól kért és kapott, felsorolják a tizenhat csodatettet, amit produkált, a Mester nyolc csodájával szemben. Ezekkel találkozni fogunk, amikor Elisa nyomait követjük a Királyok könyvének második részében.

 

* * *

„És Elisa látta (Élijáhu mennybemenetelét) és elkiáltotta magát: Atyám, atyám, Izrael harci kocsijai és lovasai!(*) Azután nem látta őt többé. Ekkor megragadta a ruháját, és kettészakította. Majd fölemelte Élijáhu (leesett) palástját, és odaállt a Jordán partjára. Itt kezébe vette a palástot, ráütött vele a vízre és így szólt: Hol van az Örökkévaló, Élijáhu Istene? Amikor ráütött a vízre, az kettévált, és Elisa átment rajta (szárazon). Látták ezt a prófétatanítványok, akik szemben, Jerikóban voltak, és azt mondták: Íme Isten szelleme, ami Élijáhun volt, most Elisán nyugszik. Elébe mentek és földre borultak előtte.” (2Kir 2,12–15).

 

Ez volt tehát Elisá tényleges felavatása a gyakorlatban, vagyis de facto dedikációja (az előzményeket lásd Élijáhu fejezetében, részletesen). Az elsők, akik elismerték Élijáhu örököseként, a prófétatanítványok voltak, akik korábban mint Élijáhu segédjét tisztelték őt.

 

„AKI ÉLIJÁHU KEZÉRE VIZET ÖNTÖTT”

 

Itt kezdi el az Írás elbeszélni Elisa működésének, illetve csodatetteinek több ciklusát. Ezeket fel lehet osztani magán-jótéteményekre, csodákra, és a köz, illetve az ország érdekében véghezvitt cselekedetekre.

 

Mivel egy időben Elisa valószínűleg Jerikóban lakott, és mestere távozása után itt ott tartózkodott – eljöttek hozzá a város lakói és panaszkodtak: a hely maga jó, de a víz rossz és halált okozó. Elisa csodát tesz: kéri, hozzanak egy új tálat, és benne sót. Aztán kiment a forráshoz, beleöntötte a sót, és azt mondta. „Így szólt az Örökkévaló: Íme megjavítottam (szó szerint: meggyógyítottam) a vizet, nem lesz ezután halálosan mérgező. Így is volt ez, valóban, ahogyan Elisa mondta, mind a mai napig.”(uo. 2,19–22).

 

   Ennek utána Elisa országjárásba kezdett, és először is elment Bét-Élbe. Ahogy ment, fiatal suhancok jöttek a városból, és csúfolták Elisát, (aki kopasz volt), mondván neki: Gyere föl, kopasz, gyere föl, kopasz! „Ő pedig hátrafordult, megnézte magának őket, és megátkozta őket Isten nevében. És kijött két nősténymedve az erdőből, és széttépett közülök negyvenkét suhancot. Innen továbbment a Karmel-hegyre, majd visszatért Szamáriába.” (uo. 24–25).

 

* * *

Hogy lehet az, hogy itt Elisa ennyire elragadtatta magát; ennyire nem tudott uralkodni magán, hogy megátkozta a „gyerekeket”, akik csúfolták? Miért lakoltak ezek halállal, amiért kopasznak hívták, ha egyszer valóban kopasz volt?

 

A Talmud(*) és a Midrás(*) széles skálán próbálják ezt magyarázni. Egyrészt a „megnézte őket” azt jelentené, hogy „látta, hogy semmi jó, pozitív tulajdonság nincsen bennük" (Szota 46,b). Egy más vélemény szerint a fiatalok azt mondták neki: Menj innen, mert meg k o p a s z tottad nekünk a várost (Jerikót)! Ugyanis amíg a víz rossz volt, ők abból éltek, hogy a városon kívülről hoztak ivóvizet, és eladták jó pénzért. Most, hogy Elisa megjavította a vizet és ihatóvá tette – nem volt miből élniük. (uo. 47,b). A talmudi hagyomány azonban „bünteti” Elisát ezen tettért: Elisa megbetegedett, amiért a medvéket a gyerekekre uszította. (uo.)

 

Dáát Mikrá(*) hangsúlyozza a különbséget Élijáhu és Elisá között, ami abban is megnyilvánult, hogy míg mestere vándorpróféta volt, állandó lakhely nélkül – amiben az állandó üldözések és a menekülés Izebel kopói elől is szerepet játszott – addig Elisá állandó jelleggel Somronban, Izrael királyságának fővárosában lakott (mások szerint Gilgálban), ahonnan időnként bejárta az országot.

 

Mivel Elisa élettörténete és tevékenysége szorosan összefonódik a Királyok második könyvével, indíttatva éreztük magunkat ennek alapján haladni, bár ezen könyv  elsődleges célja nem a Bibliát magyarázni, és a királyokat bemutatni - hanem a prófétákat, életművűket és az Örökkévaló szavát, ahogy elhangzott szájukból..

 

Ebben az időben történt, hogy Somronban – ahol Elisa működött – Jorám (vagy Jehorám), Ácháv fia, uralkodott. Ő is bálványimádó volt, de „kevésbé”, mint apja és anyja: az Írás tanúsága szerint ő ugyan eltávolította a Baal emlékszobrát (a Septuagintában: szobrait), de anyja kedvelt Astóretjéhez nem mert hozzányúlni , hanem „ragaszkodott Jeroveám vétkéhez (az aranyborjúkhoz), aki vétekbe hozta Izraelt és ő (Jorám) nem tágított tölük”. (2Kir 3,1–3).

 

HÁROM KIRÁLY MOÁV ELLEN

 

Az Írás itt egy politikai mozzanatról szól, melynek vége háború lett; melyben Elisa is aktívan részt vett. Ácháv halála után a hűbéri viszonyban lévő Moáv királysága fellázadt, vagyis felmondta a hűbéresi szolgálatot, és megtagadta az adó – évi százezer hízott bárány és százezer kos – „leszállítását”. Ez nem maradhatott megtorolatlanul, és Jorám megkérte Josáfátot, a testvéri Júdea királyát, tartson vele a büntető-expedícióban Moáv ellen. Josáfát beleegyezett, és a felvonulás Edom sivatagán keresztül történt, ahol Edom királya is csatlakozott hozzájuk. Hét napon át meneteltek, és nem volt vizük, sem embernek, sem állatnak. A nehéz helyzetben Izrael királya felkiáltott: „Oh, jaj, hát ezért seregeltette össze az Örökkévaló ezt a három királyt, hogy Moáv kezére adja őket?!” (uo. 10).

 

(Érdemes szemügyre venni egy bálványimádó zsidó király pszichológiáját, és összevetni napjaink aktualitásával: Jórám „csak” Jeroveám aranyborjait imádja, és az Astartét, pogány anyja kedvenc idolját tolerálja, de amikor baj van, azért az Örökkévalót  hibáztatja,, azért Ő a felelős! Ismerős, ugye? Ezt mondták és mondják egyes holokauszt-túlélők, akik zsidótlan életük okozta végzetüket, az Örökkévaló nyakába varrnák! „Hol volt az Isten a holokausztban?” – hallottam egy „rabbinikus” prédikációban, Budapesten.)

 

Josáfát, Júdea istenfélő királya, elengedi a füle mellett Jorám  istentagadó megjegyzését. Ő azt kérdezi: Nincs itt véletlenül az Örökkévaló prófétája, akit megkérdezhetnénk, mi a teendő? Jorám egyik adjutánsa azt válaszolja, hogy „igen, itt van Elisa ben Sáfát, aki ’vizet öntött’ Élijáhu kezére” (vagyis tanítványa volt, szolgálta őt). Dáát Mikrá megjegyzi, hogy Elisa a hadinéppel tartott, de úgy látszik, inkognitóban, nem törleszkedett a vezetőkhöz, hanem az egyszerű katonák között menetelt; de az egyik adjutáns ismerte, és tudta, hogy itt van.

 

Josáfát erre csak annyit mondott: „biztos hogy nála van az Örökkévaló szava”. Mire „leszállt hozzá (a harci kocsiról) a három király” (Kimchi: hogy tisztelet adjanak neki és az általa képviselt Istennek).

 

Ekkor „azt mondta Elisa Izrael királyának: Mi közöm hozzád, Izrael királya?! Menj, eridj apád prófétáihoz és anyád prófétáihoz!”(vagyis a Baal és az Astóret papjaihoz).

„Azonban Izrael királya ezt válaszolta: Ne beszélj így! Hiszen az Örökkévaló hívta össze ezt a három királyt, hogy Moáv kezére adja őket.” (Az arameus fordítás hozzáteszi, hogy Jorám azt mondta: Kérlek, ne említsd a vétkeket, hanem könyörögj érettünk, mert nagy bajban vagyunk.)

 

„Elisa (ingerült válasza Jorámnak): Úgy éljen az Örökkévaló, a Seregek Ura, aki előtt álltam (állok), hogy ha nem tisztelném Josáfátot, Júdea királyát, egy pillantásra sem méltatnálak! Most pedig hozzatok ide egy lantost, aki muzsikáljon – és ahogy muzsikált a lantos, megszállta (Elisát) az Örökkévaló szelleme (sugallata).”(uo. 11–16).

 

Miért kellett Elisának zenész ahhoz, hogy megszállja a Ruách Hákódes (a Szent Sugallat), ami prófétának nélkülözhetetlen ahhoz, hogy prófétálni tudjon, és ne lássanak benne álprófétát? Sőt mi több, hogyan „vesztette el” azt, Élijáhu eltűnte óta?

A hagyományos exegetika erre két választ ad: egy kézenfekvőt és egy távolabbit. A kézenfekvő, hogy haragos beszéde miatt – amit Jorámhoz intézett – távozott tőle a Szent Sugallat, mivel az nem nyugszik egy haragvó emberen. A távolabbi az, hogy Élijáhu eltűnte  miatt gyászban volt, és egy gyászoló ember sem prófétálhat, mert ahhoz belső öröm és lelki nyugalom szükséges. Ezt lehet muzsikával elérni; ezért kellett a zenész.

 

* * *

A vége – happy end. A zenész teszi a dolgát, és a megnyugodott Elisa megnyugtatja a királyokat, hogy lesz elég víz, embernek és állatnak és hogy legyőzik Moávot.

 

A második az első következménye…, de hogyan lesz víz?

 

Ezt mondja a próféta, aki leküzdötte ellenérzését, és most mind a három királyhoz szól:

 

„Ezt mondta az Örökkévaló: Ássatok a patak medrében gödröket és árkokat. Mert így szólt az Örökkévaló: nem láttok majd szelet és nem láttok esőt, és ez a patak (mégis) megtelik vízzel, és isztok ti, és teherhordó állataitok meg a  jószág. De ez csak csekélység az Örökkévalónak, mert Ő Moávot is kezetekre adja. (Tehát) foglaljátok el minden megerősített és kiváló városát, vágjátok ki gyümölcsfáit, tömjétek be forrásait, és a jó szántóföldekre hányjatok köveket.” (uo. 3,17–19).

 

Itt Elisa olyat mondott, ami gyökeres ellentétben áll a Tóra utasításaival, amelyek tiltják gyümölcsfák kivágását ostrom idején, (lásd 5Móz 20,19), de ez egy különleges helyzet volt, mivel Moáv egy hitszegő, alja nép, akikre a Tóra azt mondja, (5Móz 23,7) hogy „ne keresd békéjüket és javukat egész életedben”. Ennélfogva a tiltás rájuk nem vonatkozott (Midrás rábbá és Tanchuma).

 

Másnap reggelre a patak tele volt vízzel, ami Edom felől jött. A moabiták, amikor reggel felkeltek – miután mozgósítottak és a határon álltak –, „a nap rásütött a vízre, és a moabiták vörösleni látták maguk előtt a vizet, mint a vért...” Ebből ők logikusan arra következtettek, hogy a három király emberei összevesztek valamin, és egymást gyilkolták, tehát „most pedig, zsákmányra, Moáv!”(uo. 22–23).

 

Ezzel a harci kiáltással nyomultak előre a moávi hadak, de amikor az izraeliek táborához értek, azok ripityára verték őket,  majd pontosan Elisa profétai utasításai alapján, lerombolták a városokat, kivágták a fákat, betömték a kutakat.

 

* * *

Az egyesült expedíciós hadsereg, a három királyok tehát legyőzték és tönkretették Moávot, de a történet vége homályos és érthetetlen. Ugyanis Mésá, Moáv királya, miután látta vesztét, fogta elsőszülött fiát, a trónörököst, és fővárosa falán feláldozta, vagyis elégette, ahogy az égőáldozatot szokás. (Erre) nagy harag tört ki Izrael ellen, akik elvonultak, és visszatértek országukba.” (uo. 27)

 

Ki haragudott kire és miért – ennek óriási irodalma van. Érdekes módon a leglogikusabb a Drás. Eszerint Moáv királya, amikor látta hadai nagy vereségét és országa romlását, megkérdezte tanácsadóitól: Mi a titka a zsidó népnek, hogy ilyen csodák történnek vele? A válasz, amit kapott (a Pszikta szerint) az volt, hogy ősapjuk kiállta az isteni próbát, ami Izsák feláldozását illeti. Ha így van – mondta Mésá, Móáv királya, akkor én is feláldozom a fiamat.

 

És miért haragudtak Izraelre (konkrétan Jorámra, Izrael királyára)? Mert Mésá elkeseredett tette a zsidók vétkeire emlékeztetett, hiszen ők is bálványt imádtak...         ( Midrás Psziktá d'ráv Káháná 2, pr' Skálim). A Talmudban vita folyik arról, vajon Mésá tette „istenes” volt-e , vagyis a zsidók Istenét akarta kiengesztelni, avagy Kömosnak, Moáv idoljának áldozott, hogy jóindulatát elnyerje (Szánhedrin 39,b). A modern bibliakutatók azt a végső következtetést vonják le, hogy Mésá önfeláldozó (illetve fiát feláldozó) tette láttán katonái felbuzdultak, megfordították a harc menetét és végül is megverték az izraelieket, akik szégyenszemre elvonultak a lerombolt országból, melynek így sikerült megszabadulnia az izraeli hűbér alól. Ha ez igy van -ezt az Írás érthetően homályban hagyja.

 

Jehuda Elicur (akit Dáát Mikrá  itt lábjegyzetben idéz) szintén erre magyarázza a haragot, ami jelenthet epidémiát is. (Kimchi szerint Mésá nem a saját, hanem Edom királyának fiát áldozta fel, és a harag az edomiták részéről kelt, mert Izrael nem segítette megmenteni, illetve kiszabadítani fiát, aki túszként élt Mésá udvarában.)

 

OVÁDJÁ ÖZVEGYÉNEK ÉRDEMÉBEN

 

Jobban érdekelhet bennünket, hogyan csinálta Elisa a csodát, hogy a kiszáradt patakmeder hirtelen megtelt vízzel? A kérdés azért helyénvaló, mert az elfogadott vélekedés szerint az Örökkévaló általában a természet rendjébe „csomagolja” a csodákat, és a természetet csak akkor változtatja meg, ha más lehetőség nincs (lásd Kimchit, aki így magyarázza Élijáhu és Elisa csodáit, a holt gyerekek felélesztésénél).

 

Itt is így történt. Dáát Mikrá idézi Joszéf Breszlávit, a neves geográfust, aki könyvében elmondja, hogy Dél-Izraelben gyakran megesik, hogy egy messzi, helyen esik az eső: „Nincs felhő, az ég tiszta, valahol a távolban, a hegyekben zuhog az eső, és hirtelen a Negevben az áradat, ami elönt mindent, mint az árvíz.” Ez történhetett itt is, és erre mondta a próféta, hogy ássanak gödröket és árkokat a kiszáradt patak medrében, hogy megőrizzék a drága vizet, ne illanjon el.

 

A következő epizódot – Elisa csodatettét az özvegyasszonnyal – a Midrás kapcsolja ide, mondván, hogy az asszony érdemében menekült meg Izrael az isteni haragtól, amitől, Isten őrizz, sokan meghaltak volna (Pszikta uo. és Tanchuma, Ki Tiszá).

 

* * *

„Történt egyszer, hogy az egyik prófétatanítvány felesége, hangosan megszólította Elisát (szó szerint: kiáltott rá), mondván: Szolgád, az én férjem, meghalt – és te tudod, hogy ő istenfélő volt –, most pedig jön a hitelező, és elviszi fiaimat rabszolgának! És mondta neki Elisa: Mit tehetek érted? Mondd meg nekem, mi van a házadban?

 

–"Nincs egyéb szolgálód házában, mint egy korsó olaj.

 

   "(Erre) azt mondta Elisa: Menj, kérj kölcsön edényeket minden szomszédodtól, üres edényeket, de ne keveset. Azután menj be, zárd be magad és fiaid mögött az ajtót, és tölts (az olajból) ezekbe (a kölcsönkért) edényekbe. Amelyik megtelt – tedd félre!

 

 "Az asszony elment (kért kölcsön edényeket), és bezárta maga és a fiai mögött az ajtót. Azok elébe rakták az edényeket, ő meg töltött. Amikor megteltek az edények, azt mondta az egyik fiának: Adj még edényt, de az azt mondta, hogy nincs több; s ezzel az olaj megszűnt folyni...” (2Kir 4,1–6).

 

Ha a Midrásokat figyelmen kívül hagyjuk, maga az eset sötét képet fest az akkori Izraelről, ahol adósság fejében elvehették valakitől – itt egy szegény özvegyasszonytól – gyerekeit, és eladhatták őket rabszolgáknak. Ez persze több tételes Tóra-tilalomba ütközik, de Jorám országában, aki Ácháv és Izevel fia volt, ez természetesnek látszott. Tény, hogy Elisa nem látszik meglepettnek, nem csinál botrányt, nem átkozza meg a királyt – akinek fentebb a színét sem akarta látni –hanem csodával segíti meg az özvegyet..

 

Az özvegy nem egyszerű asszony lehetett, ha megengedhette magának, hogy „kiáltson” a prófétára. Jonatán fordításában azt mondja, hogy Ovádjá özvegye volt, aki mint Ácháv háznagya magas rangú állami tisztségviselő volt, akit az Írás „nagyon istenfélő”-nek titulál (1Kir 18,3), és aki elbújtatott Izevel haragja elől száz prófétatanítványt, és élelmezte őket – a saját zsebéből.

 

Flavius is tudja: „azt mondják, hogy az asszony férje Ovádjá volt, Ácháv háznagya” (A zsidók története 9,47). A Midrás hozzáteszi a többit: Ovádjá kölcsönöket vett fel Jorámtól, az akkori királyfitól (és mostani királytól), és halála után Jorám jött behajtani az adósságot, és azzal fenyegetett, hogy elveszi a gyerekeket.

 

Hogyan történt a gyakorlatban Elisa ezen csodája? És miért kérdezte, mi van az asszony házában? Az utóbbi kérdésre nem nehéz a válasz: kell hogy legyen valami, amire az áldás szálljon. Abarbanel szavaival „a prófétai gyakorlat szerint kell valami, hogy ne legyen az a látszat, hogy itt Isten embere valamit a semmiből teremtett , amire csak a Teremtő képes”.

 

A csoda mibenlétét Gersonidés  próbálja magyarázni azzal, hogy az ürülő kis korsóban, amiből az asszony öntötte-ontotta az olajat, „a beáramló levegő olajjá változott, ahogy ez a bottal volt, ami kígyóvá változott”. Málbim szerint az asszony nem gyűjtött össze elég edényt, és így az olaj csak az adósság kifizetésére volt elég, de megélhetésére már nem. Ennél fogva elment a prófétához megkérdezni, mi a teendő, és az azt mondta, hogy adja el az olajat (ami közben megdrágult – Midrás), és fizesse ki adósságát, míg a maradékból, ami a kis korsóban maradt – éljenek ő és fiai. Ebből azt érti ki Málbim, hogy ez egy további csoda volt, mert a kis korsó nem ürült ki soha...

 

A SUNAMITA NŐ JUTALMA: FIÚGYEREK

 

Elisa járja az országot, mint elődje, Élijáhu, vagy inkább mint Sámuel, a „próféták atyja” (mivel Élijáhut a kirányné üldözte és állandó menekülésben volt), de Elisa nyugodtan és szisztematikusan járta az országot,  tanította a népet, és oktatta a prófétanövendékeket). Egyszer elkerült Sunémba – egy város Jiszáchár örökében, közel a mai Afulához  – ahol egy gazdag és előkelő asszony házában szokott vacsorázni. Az asszony (a Midrás szerint a sunémita Áviság húga és Idó, a próféta, felesége volt) egyszer azt mondta a férjének:

 

„Nézd csak, én tudom, hogy Isten szent embere az, aki mindig betér hozzánk. Építsünk neki egy kis padlásszobát, és tegyünk bele ágyat, asztalt, széket és lámpát, hogy ott szálljon meg, amikor hozzánk jön.

 

    "Egyszer, amikor Elisa megjött, felment a szobába, és ott lefeküdt. Később azt mondta szolgájának, Gécházinak: Hívd csak ide a sunémita nőt! Az meg jött és megállt előtte. Mondta (Elisa a szolgájának): Szólj hozzá, és mondd neki: Te annyit bajlódsz velünk; mit tehetek érted, beszéljek a királlyal vagy a hadvezérrel? Mondá az asszony: Népem körében élek én (vagyis nincs szükségem semmire). És mondta (Elisa):mégis mit lehetne tenni neki? Mire Gécházi azt mondta: A nő gyermektelen és férje öreg…”(2Kir 4,9–14).

 

Elisa újra behívatta a háziassszonyt, megáldotta, és azt mondta neki, hogy jövőre ilyenkor fiúgyermeket ölel. A meglepett asszony csak annyit tudott mondani, hogy "(Jaj), Isten embere, ne áltasd szolgálódat!” (uo. 16)

 

* * *

Innen villámgyorsan peregnek az események. Az asszony teherbe esik, fiút szül, a már nagyobbacska fiú kimegy apjával az aratókhoz, majd a fejét fájlalja, apja hazaküldi anyjához, és délig meghal. Lehet, hogy napszúrást kapott, de anyjának, a sunémita nagyasszonynak, úgy tűnik hogy meghalt. Azonnal felnyergeltet egy szamarat, és férje kérdésére nem is válaszolva elrohan a prófétához. Az már messziről meglátja őt, és elébe küldi szolgáját, Gécházit, kérdezze meg, jól van-e ő, férje és fia; de a nő válaszra sem méltatta a szolgát, hanem tovább futott, amíg a prófétához ért, leborult, és megfogta (átölelte) a lábát. Gécházi odaugrott, hogy ellökje – de Elisa mondott egy nagyon figyelemreméltó mondatot:

 

„Hagyd békén, mert elkeseredett a lelke, és az Örökkévaló eltitkolta előlem és nem fedte fel előttem, mi történt!” (uo. 27)

 

Ekkor megszólalt a sunémita nő, és azt mondta Elisának:

 

„Hát kértem én uramtól fiúgyermeket? Hát nem mondtam, hogy ne hitegess engem?!” (uo. 28)

 

Elisa látszatra figyelemre sem méltatja az asszony szavait, hanem azt mondja szolgájának: Menj, fogd a botomat, menj Sunémba, ha valaki szól hozzád útközben, ne válaszolj neki, te se köszönj senkinek, csak menj és tedd a botomat a gyerek arcára.

 

Gécházi elindul, de az asszony nem mozdul. Az Örökkévaló és a te életedre esküszöm – mondja –, hogy nem hagylak itt, (nem mondok le róla, hogy személyesen keltsd életre a fiamat); erre Elisa az asszony után ment.

 

Közben Gécházi már odaért, rátette a botot a fiú arcára, de sehol semmi: nem ébredt föl a gyerek. Akkor Elisa elé ment a szolga, és jelentette neki, hogy küldetése eredménytelen volt.

 

„Ekkor Elisa bement a házba, ahol a fiú holtan feküdt (Elisa) ágyán. Bement, bezárta maga mögött az ajtót, és fohászkodott az Örökkévalóhoz. Majd fellépett az ágyra, a gyerekre feküdt, és rátette száját a szájára, szemét a szemére, és kezét a kezére, és ráhajolt, és fölmelegedett a fiú teste. Ennek utána (leszállt róla) és járkált a házban ide-oda, majd ismét ráhajolt; mikor is a fiú hétszer tüsszentett, és kinyitotta a szemét. Elisa szólt Gécházinak, hogy hívja a sunémita asszonyt; az jött is, és (Elisa) azt mondta neki: Vidd a fiadat! Az a földre vetette magát és lába elé borult, majd fogta a fiát és elment.” (uo. 4,32–37)

 

HOGY A PRÓFÉTA EL NE BÍZZA MAGÁT...

 

Nagy csoda kisprózában elbeszélve. A legmeglepőbb talán az, hogy a próféta beismeri: ő sem tud mindent, itt például az Örökkévaló eltitkolta előtte, mi történik. Az általános zsidó felfogást Ámosz, az úgynevezett „kispróféták” egyike (lásd címszavát) fogalmazta meg, mondván: „nem tesz az Örökkévaló Isten semmit (vagyis valamit), anélkül, hogy fel ne fedné titkát szolgáinak, a prófétáknak”. (Ámosz 3,7)

 

És miért nem fedte fel itt? Azért – mondja egy Midrás –, hogy a próféták ne bízzák el magukat, és ne tulajdonítsanak maguknak földöntúli képességeket. Az Örökkévaló megkurtítja lehetőségeiket, és megmutatja nekik, hogy ők tulajdonképpen semmik (természetesen Hozzá viszonyítva). Hiszen amikor látta Elisa, hogy a sunémita asszony jön hozzá, elébe küldte Gécházit, és nem tudta, hogy azért jön, mert meghalt a gyerek... (Ágádát Börésit 70)

 

Elisa imáját  egy másik  Midrás rögziti: „Mondá Elisa: Világ Ura! Ahogy csodát tettél mesterem, Élijáhu által, és ő életre keltett egy halottat (a corfáti özvegy fiát), úgy tégy általam is csodát, és támaszd fel ezt a gyereket!” (Pirké dörábbi Eliezer 33)

 

* * *

 

Valóban nagy a hasonlatosság a két eset között. Kimchi mindkét esetben a mesterséges légzés lehetőségéről beszél, bár ma úgy tudják, hogy ez csak egy nagyon rövid ideig lehetséges, a halál beállta körül. A sunémita gyerek esetében valószínű, hogy napszúrást kapott, és attól vesztette el az eszméletét, vagy halt meg (Abarbanel szerint). Málbim úgy gondolja, hogy eleinte Elisa is azt hitte, hogy a gyerek csak elájult, és azért küldte hozzá szolgáját a bottal; csak amikor ez nem használt, és a próféta maga odaért, akkor konstatálta, hogy „a gyerek halott, az ágyára van fektetve” (uo. 4,32). Elisa imádkozott, és „előkészítette a tetemet a lélek be(vissza)fogadására”  és megtörtént a csoda. Miként történt a csoda? Ha próféták lennénk, talán tudnánk.

 

Ha pikantériát keresünk – van itt bőven. Először is a gyerek apja, aki Gécházi szerint „már öreg”. Neki a szavát nem lehet hallani, mintha nem is az ő fiáról volna szó. Amikor a gyerek fájlalja a fejét a mezőn, hazaküldi anyjához, de utána, amikor az rohan a prófétához, akinek ágyán ott fekszik a halott gyerek – amiről az apa nem tud! – csak annyit mond, hogy „minek mégy hozzá ma, amikor nincs se szombat, se újhold!” (uo. 4,23). Ebből arra lehet következtetni, hogy szombaton és újholdkor szokás volt a próféták és más szellemi vezetőket felkeresni Az apa nem érdeklődik, nem kérdezi, hogy van későn született fia. Az anya nem mondja meg férjének, mi a probléma, miről van szó egyáltalán; mintha semmi köze nem lenne hozzá. Csak annyit mond, „Sálom”, ami lehet az is, hogy minden rendben, de lehet csak egy rövid „szia” is – aztán rohan.

 

Aztán itt van Gécházi, a sameszok prototípusa, akiről még hallunk sokat, és akit Elisa „két kézzel elutasított”, ami miatt Bölcseink megróják őt. Itt kotnyeles, ő adja a tanácsot, hogy a nőnek gyermekáldás kell, mivel „férje öreg”, ő löki el őt szemtelenül, amikor fájdalmában a próféta lábát fogja (a Midrás egy egyedi kifejezés kapcsán azt mondja, hogy a szolga „a kebleinél fogva” penderítette el a nőt Elisa elől), majd amikor a próféta küldi, szaladjon, tegye botját a gyerek arcára, de senkivel az úton egy szót ne beszéljen – az Ágádá tudja, hogy Gécházi gúnyt űzött Elisa szavaiból, és mindenkinek, akivel találkozott, azt mondta: „Látjátok ezt a botot? Ezzel megyek egy holtat feltámasztani...”(Mechilta, Tanchuma és Jerusálmi, Szánhedrin 10,2)

 

* * *

(A sunémita nővel még találkozunk később, amikor nagy éhínség volt az országban, és Elisa tanácsára az asszony kivándorolt, majd az éhínség elmúltával visszajött, és a király kívánságára elmesélte Elisa csodatetteit.)

 

Elisa két további csodatétele az akkori éhínséggel függ össze. Miután életre keltette a sunémita nagyasszony fiát, elment Gilgálba, ahol azelőtt tartózkodott, mielőtt mestere, Élijáhu az öröklétbe távozott. Itt prófétaiskola működött és a tanítványok nehéz helyzetben voltak az éhínség miatt. A csoda olyképpen történt, hogy Elisa azt mondta szolgájának, tegye fel a nagy fazekat a tűzre és főzzön zöldségfőzeléket a tanítványoknak. „Egyikük kiment a mezőre, hogy valamilyen zöldségfélét szedjen. Talált is a mezőn egy indás növényt, és teleszedte a ruháját vadtökkel. Visszatérve belevagdalta a fazékba főzeléknek, mert nem tudták, mi az. Azután kimerték az embereknek, hogy egyenek, de amikor enni kezdtek, felkiáltottak: Halál van a fazékban, Isten embere! És nem tudták megenni. Ekkor (Elisa) azt mondta: Hozzatok lisztet! (Hoztak lisztet) és Elisa bedobta a lisztet a fazékba, majd azt mondta (szolgájának): Meríts a népnek, hogy egyenek; és nem volt semmi rossz a fazékban” (2Kir 4,39–41)

 

A hagyományos exegéták egyöntetűen csodának tartják a „lisztszindrómát”, és nem találnak rá természetes magyarázatot.  Azt sem tudjuk, honnan volt lisztjük a nagy éhínség idején. Lehet, hogy a liszt egyfajta rántás szerepét töltötte be, amely felszívta a mérges növény keserűségét, és a kiéhezett emberek már nem érezték a vad növény keserű ízét. S.L.G szerint az ilyen vadtök nagyon keserű és hánytató.

 

A második éhségcsoda úgy és akkor történt, amikor Elisa egy tisztelője jött Báál-Sálisából, és hozott a prófétának zsengeként húsz árpakenyeret és friss gabonát a tarisznyájában. Elisa azt mondta szolgájának: Adj a népnek, hogy egyenek, de a szolga (Gécházi) lekicsinylően mondta: Mit adjak ebből száz embernek? „De csak adj a népnek” – mondta a próféta – „mert azt mondta az Örökkévaló: Enni fognak és még marad is. Így is történt, ettek, és hagytak is belőle, ahogy az Örökkévaló mondta.” (uo. 42–44), vagyis „belejött az áldás” a kenyérbe, olyannyira, hogy száz embernek elég volt egy vekni kenyér – miután Elisának akkor ott kétezer tanítványa volt. Azt is mondták Bölcseink, hogy Elisa nem volt kohanita, és a „zsenge” itt ajándékot jelent, vagyis „aki ajándékot hoz egy talmudtudósnak, az olyan, mint ha zsengéket mutatna be a Szentélyben”. (Ktubot 105,b).

(* FEJEZET  NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL                

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése