2013. november 21., csütörtök

Magyar önkéntesek   israeli kalandjai(3)

Lehet még rosszabb is…

Irja: Amichaj

Amikor Anikó meglátta a Béit Odedben lévő szobát, a négy, emeletes ággyal, a rozsdás szekrényekkel, akkor azt gondolta, hogy ennél rosszabb már nem lehet… a bázison rájött, hogy lehet.

Miután taxival megérkeztünk a Béit Odedhez, ami egyébként igazán remek helyen van, a tengerparttól pár perc gyaloglásra, kiderült, hogy az ajtónálló katona nem tudta, hogy jövünk. Telefon Pamellának, aztán felküldött minket a második emeletre (lift nincs – akármekkora a bőrönd). Csak egy éjszakára kellett berendezkedni, mert másnap reggel jött a busz, és kivittek minket a Crifin logisztikai bázisra.

A "klikk" már itt kialakult – a keserédes élményen túl ez a három hét négy nagyszerű emberrel hozott össze, és ezért a legrosszabb pillanatokban is hálás voltam a sorsnak. A klikk lehetett volna a csoport magja is, ha felvállaljuk a többiek meggyőzésével kapcsolatos nehézségeket. A probléma az volt – utólag okos az ember, hogy mind az öten először (és utoljára) voltunk a Sar-El programon, szemben a csoport azon tagjaival, akik már sokadszor. Ha csak az a közös barátunk, aki miatt mindannyian felkerekedtünk, velünk együtt érkezik, és erősíti a csapatot, akkor talán, meglett volna az az ütőképes mag, aminek nyugalmazott ezredes a vállalt vezetője, és héberül beszélő a segítsége. Meggyőződésem, ha ezt tudatosan, előre, Budapesten megszervezzük, legalább a magyar 22-n belüli konfliktusok nagy részét legyőzhettük volna.

Autentikus vezető helyett azonban csak hangadók voltak a csoportban, akik mindig, mindent jobban tudtak, mert ők már Isten tudja hányadszor önkénteskedtek a különböző izraeli bázisokon, és az első pillanattól a katonalányok elleni fellépésben élték ki tapasztalataikat.

A bázison hatan voltunk egy szobában, ami hatvan évesen már nem buli… Sacperkábé 65 cm széles 190cm hosszú ágyon 5 cm-es szivacson, katonai hálózsákkal takarózva, párna nélkül. És még kivételezettnek is érezhettem magam, mert felettem nem volt "emelet", mint Kata feje felett és nem kellett létrán mászkálnom, mint Panninak, hogy az ágyamhoz jussak. El nem tudom képzelni, hogy az én fiam a maga 185 cm magasságával, széles vállával hogy tudott aludni az ilyen priccsen, négy és fél éven át.

A zuhanyzó és a WC ennél egy fokkal rosszabb volt… Annyira lepusztult állapotban, hogy hiába takarítottuk, valahogy mindig hót koszosnak éreztünk mindent. A vizes helyiségeket megosztottuk a blokkban lévő katonalányokkal, és itt laktak a madrihának nevezett katonalányok, a parancsnokaink. Egy idő után persze magyarosítottuk a nevüket matricákra.

Szerencsémre, a klikktagok gyakorlott túrázók lévén egy sor olyan holmit hoztak, ami ebben a túlélő-táborban nagyon hasznosnak bizonyult, például gyógyszereket. Egy idő után már mindannyiunknak rengeteg baja volt, az emésztéstől a fülgyulladáson át a csupa hólyag lábakig.

Étel volt bőven: reggel, este tejes konyha, délben húsos. Az izraeli hadseregben szigorúan vett a kóser étkezés. A tejes edények kékek, vagy kékkel feltűnően rá van írva, hogy halav (חלב). A húsos edények ugyanígy pirosak (בשר). A mi esetünkben külön étteremben ettük a reggelit-vacsorát és az ebédet, de ahol ugyanazt az éttermet használják mindkét fajta étkezésre, ott délben leterítik az asztalt egy viaszos vászonnal, míg reggel és este csupasz az asztal. Ezt a különbséget tudni kell, mert az étterem vezetője éktelen haragra gerjed, ha valaki a kék tányérjával a leterített asztalhoz ül le. Egyébként az illető mosolyogni is tud, ha az önkéntes betartja a helyi "illemszabályokat".

Nem maradhatott senki éhes, mégis voltak, akik mániákusan gyűjtögették az ételeket: gyümölcsöt, süteményt, pudingot, joghurtot. Aztán fele ment másnap a kukába, bontatlanul. A legundorítóbbnak azt találtam, hogy a munkából visszatérők egy része, akikre a munkából is valahogy a könnyebbek jutottak, a klubszobába érve felfalták a süteményeket, amit az egész csoport kapott, és aztán még elégedetlenkedtek is, hogy kevés volt az uzsonna, viszont amikor a konyhai munkára kellett jelentkezni , akkor elég ügyesen ki tudták húzni magukat.

A matricáink, kétségtelen, lehettek volna sokkal jobbak, bár kíváncsi lettem volna, hogy azok a zúgolódó nyuggerek, akik végig szekálták a 18-20 éves katonalányokat, hasonló korukban miképpen vezettek volna egy ilyen csapatot.

A következő rész: Fegyelmezetlen banda

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése