2013. augusztus 8., csütörtök


IRODALOM   

                                                                           Szántó T. Gábor      


Székfoglaló (*

 

 

Nyolc lesz két perc múlva. Az ajtót most nekem nyitották ki, az ablakot nekem zárják most be, a mindig riadt takarítóasszony miattam húzódik a titkárnõ íróasztala mellé, s hajtja meg magát derékból, s Nelli nekem integet asztalán tornyosuló számítógépe és faxkészüléke mögül, hogy igyekezzem, mert kihûl a kávém, amit még akkor töltött ki a csészébe, amikor beléptem a kapun, s felcsöngettek neki. Utánam szól, mielõtt a szobámhoz érnék, hogy mindjárt érkeznek a mától mindennapossá váló eligazításra, s addig még alá szeretne íratni velem napok óta itt heverõ számlákat, leveleket.

 

Úgy jöttem el a régi irodám elõtt, mintha soha nem dolgoztam volna ott.

 

Meglehetõsen távolinak tûnik az a tizennégy év, amit a külügyi osztály vezetõjeként húztam le. Ma szerda van, elseje. Múlt csütörtökön este volt a választás. Pénteken Klein nem jelentkezett, hétfõn szándékosan csak öt körül állított be, s a portás ezt a megállapodás szerint rádiótelefonon azonnal közölte velem. Hagyják csak rámolni, vigye el a cuccait, kérjék vissza tõle a kulcsait, és takarítsanak ki utána, utasítottam a kapuügyeletest. Jobb ez így. Nincs felesleges dráma. Másnap átvitettem néhány személyes holmit, telefonon lediktáltam Nellinek pár sort, amit a sajtóval kell közöltetni, és utasítottam, hogy ma reggelre trombitálja össze a házat. A többit magától intézte.

                                                                 *

Mióta vártam ezt a percet! Belépek a párnázott ajtón, sarkammal belököm magam mögött, és lehunyt szemmel az íróasztal mögé lépek. Pontosan tudom, nyolc lépés sréhen jobbra elõre, utána balra három, negyedfordulat megint balra, és letámaszthatom a tenyerem az ébenfa íróasztalra. Hallomásból tudom, hogy az ötvenes években került ide valami hagyatékból, én mégis azt mondom majd, a Steiné volt, és el fogják hinni, és ezt fogja mindenki visszhangozni. Hányszor álltam itt titokban, amikor Klein nem tartózkodott bent, és hányszor képzeltem el, hogy úgy tenyerelhetek egyszer az asztallapra, hogy nem nyithatja rám senki az ajtót, nem kell összerezzennem és úgy tennem, mintha neki keresnék valamit.

 

Ciripel a házitelefon. Nelli volt az, de leráztam. A számlák, meg a levelek. Majd késõbb. Ki akarom élvezni a pillanatot, az elsõ reggelt. Az elsõ reggelt fél év után, amikor nem úgy kellett bejönnöm, hogy ügyeljek minden szavamra és mozdulatomra, ne derülhessen ki semmi idõ elõtt.

 

Utólag persze minden másként fest. Olajozottabban ment, mint gondoltam. Amikor meggyõztem Luxot a temetõrendezési csoporttól, az ingatlankezeléssel foglalkozó Weisst, meg az öreg Zimmermannt, hogy van mit keresni a választáson, és Zimmermann tapogatózására a rabbik nagyrésze is hajlandónak mutatkozott a tárgyalásra, elkezdtem hinni a dolog kivitelezhetõségében. Kínosan vigyáztam végig, hogy csak a legszûkebb körben legyen tudott, tõlem indult a szervezés. A legtöbben most is azt hiszik, valakik "kitaláltak", holott pont fordítva történt: én találtam ki õket. Lux és Weiss máig úgy tudja, Klein a választás után kidobta volna mindkettejüket az összeférhetetlenségre hivatkozva, mert õt is megszorongatták a legutóbbi közgyûlésen, holott ez meg se fordult annak a szerencsétlennek a fejében, én röppentettem fel a hírt Zimmermannak, aki persze megsúgta nekik, s végül hozzám fordultak tanácsért. Nálatok alkalmasabbat nem ismerek, mondtam, és hozzáfûztem, nincs az a szabályzat, amin ne lehetne módosítani két jó szakemberért. Ettõl kezdve lelkesebbek voltak mint én.

 

Õk dumálták meg külön-külön a vezetõség tagjait, akik egymással nem mertek ilyesmirõl szót váltani, s akik valamennyien azt gondolták, a mérleg nyelve már átbillent, ezért nekik is idejében le kell tenniük a voksukat, hogy megmaradhassanak tisztükön.

                                                                  *

Négy évvel ezelõtt, amikor Klein második megválasztását ünnepelve koccintottunk ebben a szobában, eszembe nem jutott volna, hogy én seprûzöm ki innen. Vonzott persze a hatalmas karosszék, a rádiótelefon, a kecses Saab a vékony, fekete hajú sofõrrel, aki Erecbõl települt vissza, s így minduntalan úgy érezte, szégyellnivalója van, ezért igyekezett roppant készségesnek mutatkozni, hogy valami elismerést kapjon; vonzott a Klein által kiharcolt K-vonal a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz, amin olykor, tõle szokatlanul indulatosan üvöltözött belügyes fõkutyákkal, ha sírköveket döntöttek fel vagy zsinagógát firkáltak össze szkinhedek, s a rendõrök nem intézkedtek kellõ gyorsasággal és eréllyel, ám akkor még nem éreztem ellenállhatatlan vágyat pusztán a poszt, a szerep iránt.

 

Amikor azonban egyre-másra érkeztek a személyre szóló külföldi meghívások, sorjáztak kisebb-nagyobb ajándékokkal az idelátogató delegációk, s adták egymásnak a kilincset a különféle nyugati tévétársaságok és világlapok riporterei, akik a miniszterelnöki interjú és a maffia között a jídek helyzetére is kíváncsiak voltak, a szûk perspektíva kitágult. Pálya lett zsidónak lenni.

 

Ha ezen múlik, gondoltam, hordhatok én is kapedlit, akár minden nap, s ott tudok lenni hetente egyszer, péntek este a templomban. Az ügyeket jórészt addig is közösen intéztük, akár pénzrõl, akár politikáról volt szó, egyik se lenne újdonság, s ahogy Klein fazekába se nézett bele senki, úgy az se derülne ki, hogy én sem eszem otthon kósert, s nem tartok szombatot. Még azelõtt elváltam, hogy ide jöttem volna dolgozni, s hogy azóta kivel fekszem össze alkalmanként, mert nõvel együtt nem élek többé soha, a magánügyem. Nem tudnak belém kötni. Ki nem derítik, hol jártam, mit csináltam régebben, feddhetetlen vagyok. És lényegesen alkalmasabb a közszereplésre, mint Klein.

 

Itt, a tükör elõtt jegyeztem meg két éve barátilag, hogy csináltathatna már valami jobban szabott öltönyt, és vehetne egy-két pofásabb nyakkendõt, de valójában akkor már leírtam õt. Akkor már el tudtam képzelni magam egyedül ebben az irodában. Lényegében akkor már egyedül magam tudtam elképzelni itt. Sötétkék kétsoros öltöny, széles reverrel, halványkék ing, apró, kék kockás, sárga nyakkendõ, arany tûvel, rajta pici menóra. Kissé korán õszülõ, de még dús hajamra simuló, aranyszegélyû, fekete bársonykapedli. Kimondottan jól áll rajtam. Erre az eleganciára õ képtelen lett volna.

 

Klein naív volt, és kifulladt. Meg kellett buknia. Ha körbenéztünk, azt láttuk mindenütt, a profiké a hatalom. Nekünk is lépnünk kellett.

                                                               *

Zimmermann utazni akart, azt mondta, a felesége állandóan emiatt rágja a fülét. Nyíltan közölte, akkor érdekli a dolog, ha õ kerülhet a helyemre. Ez akkor tetszett, legalább tudtam, hányadán állunk. Biztos pont, van miért tennie. Érthetõnek találtam: a Chevra után nyilván szórakoztatóbb posztra vágyik. Õ találta ki, milyen ürüggyel járjuk sorra az összes zsinagógát az utolsó két hónapban.

 

A raktárból felhozattuk az évek óta kibontatlanul ott porosodó remittenda könyvcsomagokat, ami a fordulat idején elhamarkodottan kiadott sokezer példányból érintetlenül ott hevert, és ajándékként hurcoltuk el kötegenként az egyes templomokba. Autóval száguldoztunk péntek esténként keresztül-kasul a városon, hogy ha egy alkalommal három három helyre mentünk, mindenhová idejében érkezzünk. Zimmermann szombattartó, ebben az ügyben csak éceszgéberként mûködött közre, de az nem fájt neki, hogy mi szombatot szegünk a cél érdekében.

 

Mindenütt rövid beszédet tartottam, finoman célozva rá, hogy akad azért még olyan vezetõ, akinek fontos az élõ kapcsolat a lelkes hívekkel, s hogy az elégedetlenség jogos, feltétlenül javítani kell az egyes hitközségek helyzetét. Senki rá nem kérdezett az öregek közül, mivel is volnának elégedetlenek, ám ha netán addig véletlenül nem is volt hiányérzetük, ezután vérszemet kaptak, s jelezték igényeiket. Megtettem a tõlem telhetõt: ígértem, amit csak kértek, utalva persze arra, hogy ha rajtam múlik, teljesül, ha azonban a fõnöknek kell döntenie felõle, nem sok reményt látok az eredményre. Ekkor mindig széttártam a kezem.

 

Amikor Klein az utolsó hetekben a híreket hallva észbekapott, és gyanakodva rákérdezett, voltaképpen mirõl is beszélek mindenhol, elütöttem a kérdés élét, s magától értetõdõen azt feleltem, mellette kampányolunk. Ez a majom végig elhitte, hogy egyetértése, szimpátiája, lojalitása jeleként olyan aktív Lux és Weiss, ezért szervezkedik velem együtt olyan lelkesen Zimmermann, s hogy mi, valamennyien az õ útját egyengetjük. Eszébe nem jutott, hogy neki is jelen kellene lennie ahhoz, hogy tényleg esélye legyen. Benne persze fel se merült, hogy vetélytársa akad. Amikor róla döntöttek, elõre le volt vajazva, ki a kiválasztott, formális volt az egész procedúra, s talán ez a reflex mûködött benne ezúttal is.

 

Miután a hangulatot elõkészítettük, a rabbikat becserkészni volt a legfontosabb feladat. Nem kedvelték különösebben Kleint, aki a fordulat után tájékoztatást kapott az Egyházi és Felekezeti Összekötõ Hivatal levéltári anyagairól, a hitközségi archívumhoz pedig kizárólag õ fért hozzá, vagy az õ közvetlen engedélyével lehetett az anyagokhoz jutni, így minden raktáron lévõ szennyesrõl tudhatott. Klein, bár nem adta nyilvános jelét, talán emiatt, talán az együtt töltött évek tapasztalata alapján viszonozta érzéseiket, ez azonban önmagában nem volt elegendõ, hogy szembeszálljanak vele.

                                                                      *

Az egyes rabbiknak személyre szóló ajánlatot tettünk. Elõször csak Zimmermann beszélt velük, amikor aztán kiderült a gyenge pontjuk, hármasban is leültünk. Gerber évek óta várta, hogy megürüljön a múzeum igazgatói széke. Õt könnyû volt azzal kecsegtetni, hogy Handelt az év végén nyugdíjaznánk, s még bûntudata se kellett legyen, mert az alapítvány kuratóriumának elnökeként továbbra is bejárhat az öreg szivar, bár az égvilágon semmi beleszólása nem lesz semmibe. Nem fog belehalni, nyugtattam meg Gerbert, akin látszott, hogy szûz is akarna maradni, meg igazgató is szívesen lenne.

 

Kohn mindenáron a lapot akarta, de Meyerre szükségünk volt. Tudtuk, õ eget-földet megmozgatna, hogy maradhasson, ezért inkább megnyugtattuk, hogy keresve se találnánk nála jobb szerkesztõt, ott jó, ahol van, de vigyázzon, ha netán újra Klein gyõzne a választáson, õ megígérte Kohnnak, hogy kinevezi. Ennek köszönhetõen a két utolsó számban egy-egy fényképes interjút közölt velem. Az egyik képen a Siratófalnak támaszkodom lehunyt szemmel. Egészen fiatal, szinte áttetszõen világos bõrû palesztin fiú csinált rólam képeket, még a Kótelhez is eljött velem. Mire Klein szagot kapott, és lépni akart volna, Meyer széttárta a kezét, mondván, a következõ szám már csak a választás után jelenik meg. Istenem, mekkora ---- ez a Klein! Még akkor sem érezte, hogy vége. Azt mondta, nyugalom, nincs szükség választási hadjáratra, mert nincs ellenfelünk. Kohnnak végül nagynehezen kitaláltuk a szóvivõséget, amirõl fogalmunk sem volt, mit is akarunk vele, de beígértünk neki egy fél fizetést, és ezzel kiegyezett.

 

Ehrlichhel és Schwartz-cal meg sem próbáltunk egyezkedni. Ezek semmi politikában nem vesznek részt a rabbikari ülések kivételével, viszont tudvalevõ, hogy glattkóser és sabbosz sómér mind a kettõ, ezért respektjük van. A lehetõ legnagyobb tisztelettel és óvatossággal beszéltünk velük, nem is említve, hogy bármit is kérnénk vagy várnánk tõlük, pusztán elõre jelezve nekik a többiek akkor már többé-kevésbé biztosra vehetõ elkötelezettségét. Az utolsó pillanataig kétséges volt, vajon megértették-e, egyre csökken annak az esélye, hogy mi bukjunk, ám ha gyõzünk, éppúgy lehetünk hasznukra, mint kárukra.

 

Schillert etetnünk kellett. Felváltva hívtuk meg éttermekbe, küldettünk ajándékcsomagokat a lakására, míg végül igent mondott, de újabb és újabb meghívásokat eszközölt ki továbbra is, mint mondta, a részletek tisztázása miatt. Auer nagyobb lakást szeretett volna, Lux ezt könnyû szívvel meg is ígérte, a hagyatéki csoportnál számos lerobbant ingatlan közül lehetett válogatni, hála Tellernek a jogi osztályról, akitõl megõrültek a polgármesteri hivatal jogászai, mert egyetlen perben sem tudták rábizonyítani, hogy az örökhagyók elhalta után készült végrendeletekkel manipulál. Auer még így is jól jár, csak a felújítás költségei terhelik õt. Zeller egy üzlethelyiséghez akart jutni a közelben. Zsidó Könyvek Antikváriuma néven tervez boltot nyitni itt, a gettóban, s Klein megpróbálta lebeszélni errõl, mert úgy tervezte, hogy a hitközség égisze alatt létesülõ kulturális központ fogadna be hasonló létesítményt. Zeller erre persze bedühödött, és kapva-kapott ajánlatunkon.

 

Bleyerrel nem volt könnyû dolgunk. A legnagyobb kile gazdája, s ez nemcsak tizenhárom szavazatot jelent a közgyûlésben, de odafigyelnek rá a többi zsinagógából is, és a Zsidó-Keresztény Társulásban viselt alelnöki címe miatt a sajtó is bukik rá. Évek óta a Vallástanárképzõ Intézetre és a Könyvtárra pályázik, nem egyszer nyíltan bejelentette utódlási igényét. Nemcsak hatalmat akart, de trónfosztóként kívánt tetszelegni egészen azóta, hogy az öreg Hirschfeld, a jelenlegi igazgató azt nyilatkozta, nem lát lehetõséget az itthoni kínálatból az utódlásra.

 

Az utolsó percben hullott ölünkbe a megoldás. Hirschfeld váratlanul bejelentette, hogy a tanév végén egészségügyi okok miatt vissza kíván vonulni. Sejtelmünk sem volt, vajon nem taktikai megfontolások húzódnak-e meg a számunkra oly kedvezõ idõpontban nyilvánosságra hozott elhatározás mögött, ezért azt sem tudtuk, hogyan kell reagáljunk. Vajon milyen ajánlatra vár a ravasz vénember, tanakodtunk, de nem mertünk lépni, mert az öreg mint a háború elõtt felavatott rabbinemzedék mindent túlélt reprezentánsa, aki több évtizedes távollétet követõen, a fordulat nyomán tért vissza Izraelbõl, hogy utolsó éveiben újra itthon taníthasson, szent tehénnek számított, s ha az õ lepényén megcsúszunk, az összes esélyünket elpuskázhattuk volna.

 

Klein maga játszott a kezünkre, amikor kitalálta neki a vezetõ fõrabbi titulust, amit Hirschfeld életfogytig betölthet, s amit a rabbikar és a vezetõség együttes ülése még kora tavasszal szinte vita nélkül elfogadott. Csak a hülye Bleyer rontotta el majdnem az egészet, amikor indulatosan közbevágott, hogy fölösleges a poszt, úgyis lesz szóvivõ. Miféle szóvivõ, kérdezte Klein, s mi belesápadtunk. Kohn egészen összetöpörödött a hátsó sorban, én meg átkoztam a percet, amikor Bleyert beavattam az egész koncepcióba, mert úgy éreztem, hatással lehet a többiekre is. Hirschfeld mentette meg végül a helyzetet, amikor sértetten felajánlotta, ha nincs szükség egyéb munkájára, õ szívesen vállal óraadói állást az Intézetben, tanít, amíg bír, és más megbízatásra nem is tart igényt. Szó se lehet róla, játszotta a gút bácsit Klein, a rabbik erre persze észbe kaptak és bólogattak, mi pedig felsóhajthattunk. Bleyer ugyan kínos helyzetet teremtett, de senki nem akart visszatérni rá. Hirschfeld illõ módon kicsit kérette még magát, majd elfogadta a címet. Az Intézet igazgatóját már az új vezetõség fogja kinevezni a jövõ tanév elején, mondta zárszavában Klein, s ahogy Bleyer kihúzta magát, esküszöm, még nekem is viszketni kezdett a tenyerem.

                                                                            *

Attól a perctõl kezdve, hogy megalkudtunk velük, lefutottnak tekintették a választást. Bármi bajuk volt, a rabbik Zimmermant vagy engem kerestek meg, nem Kleint. Kínos volt, szinte hessegetni kellett õket, állandóan türelmüket kérni, méghozzá úgy, hogy eszükbe se jusson, ne adj isten Kleinhez fordulni, aki belakavarhatott volna a levesünkbe, ha netán segít, lekötelezve ezzel magának a hozzá folyamodókat.

 

Zimmermann másfél hónappal a választás elõtt szólt, hogy a biztonság kedvéért be kéne vonnunk Nellit a dolgainkba. A titkárságon az összes látogató, levél, telefon és fax keresztülmegy, így Klein valamennyi lépésérõl tud. Na de mégiscsak egy siksze, mondtam, s ekkor gondolkodtam el rajta egy évtized után elõször, hogy kerül az elnöki titkárságra valaki, akinek ekkora artista lóg a nyakában. Abszolút megbízható, nyugtatott meg Zimmermann, s összedörzsölte az ujjait. Az öreg csocsesz innen szerezhette minden információját, már a Kleint megelõzõ, két ciklussal korábban megválasztott garnitúra viselt dolgairól is. Nelli régi bútordarab. Épp úgy tudott az elkótyavetyélt zsinagógákról, mint a megboldogult Egyházi és Felekezeti Összekötõ Hivatalnak átutalt devizákról, s rémtörténetei voltak zsidók nélkül maradt községek eladott és bedózerolt temetõirõl, ahonnan a sírköveket közvetlenül családi ház építkezések helyszínére szállították. Nem sokkal az elõtt kerültem ide, hogy ezek történtek, s akkor még igyekeztem meghúzni magam, elengedni a fülem mellett a rosszindulatú pletykának vélt híreket. Ám ezek szerint Nelli épp úgy tud figyelni, mint hallgatni, s csak a megfelelõ pillanatban megszólalni, és elég intelligens ahhoz, hogy megítélje, hová érdemes állnia. Az is lehet, hogy közte és Zimmermann között volt valami kis feszültség. Jól mutathattak, ez a nõ van vagy egy mázsa. Persze, a vén kecske is megnyalná. Talán épp itt az íróasztalon nyomta meg az öreg kéjenc a kövér sikszét, amikor Klein elutazott. Fúj! Ha ez így megy itt, esküszöm, kivágom mindkettõt.

*

Bár ennek a Nellinek szive van. Egészen kipirult és dühbe gurult, amikor a temetõrombolásról és a sírkõbizniszrõl beszélt. És rendkívül leleményes. Tényleg. Pénteken szóltam neki, hogy találnak a régi helyemen a ruhásszekrényben meg a kanapé ágynemûtartójában pár dolgot, azzal csinosítsák ki a szobát, legyen valami reprezentatív póneme. Lássák, akik jönnek, hogy az új vezetés ügyel az új arculatra is. Ahogy elnézem, szép munkát végzett. Csak Zimmermann fanyalog, hogy egyoldalú a dizájn, de õ mindent sinfel.

 

Az íróasztalom mögött, az egykori címer helyén, a falra feszítve hatalmas izraeli zászló. Aki belép, rögtön a kék-fehér, mógendóvidos lobogó fogadja. Impozáns látvány. Egy Herzl képet raktak az ablak mellé, azt, amin a bázeli Rajna híd korlátjára könyököl, és a felépítendõ birodalomról álmodozik. Kivitettem a korábbi díszleteket: egykori rabbik és elnökök portréit. Mit mond ez ma annak, aki ide belép? Egyértelmû és célratörõ jelképek kellenek, mint például ez a falióra a héber számlappal. Jobbról-balra jár, egyedi darab. Mindenki felfigyel rá. Oldalt a hatalmas tükör, ami megnöveli a teret, és állandóan arra készteti az asztal túlfelén, most már velem szemben helyet foglalót, hogy oldalt fordulva minduntalan belepillantson. A tükör torzít kissé, ezt én tudom, ám aki elõször néz bele, kissé megzavarodik. Klein sose tudta megszokni.

 

A polcon, az asztal mögött, jól látható helyen egy kétnyelvû Tanach, a Kicur Sulchan Aruch, meg egy szidur, egy chanukia és néhány izraeli dísztárgy. Most végre tényleg látható, hogy lépésváltás történt. Kleinnek ehhez se volt érzéke. Hetente egyszer jön majd a Szochnuttól egy srác, az felhoz kicsit héberbõl. Alacsony, még nálam is kisebb, filigrán fiú, egészen rövidre nyírt hajjal. Ha kicsit megnövesztené, meglágyítaná a vonásait. Nem lenne hátrányára. Legalább annyira tudnom kellene a nyelvet, hogy ne okozzon gondot folyamatosan olvasni. Fogadásokon tartandó rövid köszöntõk, üdvözlések miatt elengedhetetlen. Ne vigyoroghasson rajtam még egyszer az a tetû Neumann a cionista szövetségtõl, csak azért, mert õ élt kint pár évet, pont az államalapításkor, megtanulta a nyelvet, s mert tolmács nélkül tud vele tárgyalni, õ a nagykövet bizalmasa. Milyen gúnyos kísérõlevelet küldött az ajándék transzparensekhez, amit néhány éve kapartak elõ, s most, mint Nelli a telefonba tegnapelõtt beolvasta, a nézetazonosság jegyében s a közös szellemi gyökerek jelképeként szeretnék felajánlani és viszontlátni a relikviákat szobám falán. Ám echád v'lév echád. Ezt már gond nélkül ki tudom betûzni. Egy nép, egy szív, közölte a fordítást levelében ez a szemét. Húsz tagja ha van a szövetségnek. Hülyének néznek ezek engem? Állítólag már pénteken itt volt a csomag. Finom figyelmeztetés. Mindez hat szavazatért. Tényleg igaz, csak a szövetségeseitõl tartsa távol magát az ember, az ellenségeivel már egyedül is boldogul. Az ortodoxok is ígértek kilenc voksot, aztán Stein arra hivatkozott, hogy én ajánlottam keveset, ezért õ se tudott mit mondani az embereinek, így lett a kilencbõl öt. Nem volt perdöntõ, de akkor is vészjel. Hogy bízhatnék így bennük a jövõben? Az õ rabbijuk adja továbbra is a hechsert a borra és a maceszra, ez tíz százalékot jelent nekik az árból, és két évre leállíttatom az élelmiszer áruház tervét. Ennyit tudtam ajánlani. Persze ha ígéretet tettem volna, hogy nem nyitjuk meg a tervezett gyorsbüfét, és továbbra is egyedül maradnak a piacon, akkor bezzeg lett volna inspiráció. Naná, mert a Stern sógora Antwerpenbõl betársult az étterembe, meg a kifõzdébe, késõ estig nyitva tartanának, s odacsábítva a fiatalokat, árulnának falafelt, meg olcsóbb, tejes dolgokat is.

 

Az istenit, hová lett a kapedlim? Úgy éljek, az elõbb még rajtam volt. Persze, kéne egy csat, állandóan elhagyom így, úgy viszont a hajam hullik, mert fémérzékeny a bõröm.  Képtelen vagyok megszokni, állandóan a fejemhez kapkodok, pedig most már mindig viselnem kell. Megvan, a szék és az asztal közé esett. Ezentúl vigyáznom kell a káromkodással is. Ebben a helyzetben még kevésbé engedhetem meg magamnak a lazaságot, mint eddig.

 

Kétszer is majdnem rajtavesztettem a finisben. Kint a temetõben, a mártíristentiszteletkor, mivel Hirschfeld beteg volt, egy végzõs növendéket, leendõ hitszónokot bízott meg, hogy olvassa fel elõre megírt beszédét. Nyomasztó volt a hangulat, hideg is volt, az esõ is szemerkélt. Frei sok bakival hadarta el a szöveget, aztán ahogy a tömeg oszlott, mi is elindultunk kifelé. Úgy éreztem, valahogy oldani kellene már a hangulatot. Az elsõ világháború zsidó hõseinek emlékmûve elõtt elhaladva, oldalba böktem Freit. Ha fejbõl végig tudsz mondani egy kaddist,  tied a tábori lelkészet, kacsintottam rá. Lehettünk vagy másfél tucatnyian, de szerencsére nem mindenki figyelt. A rabbik többsége úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, de azért látszott rajtuk a megdöbbenés. A vezetõség jelenlévõ tagjai egymást figyelték, vajon ki hogyan reagál. Frei szikár arcából kidülledtek savószínû szemei, ugyanolyan bután nézett, mint mindig. Lux és Weiss mint két hülyegyerek, leghátul somolyogtak, nyilván azt hitték, ez most valami taktikai húzás, pedig csak túl voltam pörögve, s a baromság kiszaladt a számon.

*

Akkor már hónapok óta állandó képmutatás volt a programom kapedlistõl, udvariaskodástól a színlelt imádkozásokig. A templomokban, ahová az ajándék könyveket szállítottuk, olykor ottmaradtunk davenolni, a közbeesõ ünnepekkor pedig mindig más zsinagógákban jelentem meg néhány fõs kíséretemmel, máskor kiddust adva, vagy halvacsorára invitálva a legbefolyásosabb bálbószokat. Azt a keveset, amit a szidurból ismerek, lázas lapozgatással, s az utóbbi idõben másoktól ellesett sasszélépésekkel és hajlongásokkal kellett feltupíroznom. Klein soha nem adott az ilyesmire, beszélték is a háta mögött, hogy csak akkor lát templomot belülrõl, ha alkudozni kell a renoválás költségeirõl a kivitelezõvel.

 

Iszonyú feszült voltam, és elpattant egy húr. Klein felváltva pislogott rám és Zimmermannra, mintha annak heves fejcsóválásából és az én sápadtságomból hirtelen megérezte volna, nem csupán egy idétlenség utórezgéseit látja.

 

A második eset még kínosabb volt. Brüsszelben, a Zsidó Világkongresszus Végrehajtóbizottsági ülésén unalmas tanácskozás, száraz beszámolók, szabadidõ alig. A WIZO -küldöttség is jelen volt, csupa öregedõ úriasszony, klimaxon még innen, de már másodvirágzásukon is túl. Engem eleve nem érdekeltek, de a társaság más férfi tagjai se mutattak különösebb érdeklõdést irántuk. Utolsó éjjel a Grand Boulevard kellõs közepén meglehetõsen savanyú ábrázattal álldogáltak egy hatalmas illatszerbolt csillogó portálja elõtt, s az árakon hüledeztek. Hirtelen ötlettel betaszigáltam valamennyiüket az üzletbe, s míg õk hetvenkét féle pacsulit próbáltak, szagolgattak végig, én egy-egy Paloma Picasso, Anais-Anais, Rome és Venezia márkájú üvegcsét csúsztattam a zsebembe. Nem okozott volna gondot kifizetni, de kíváncsi voltam az arcukra, amikor meglepetésszerûen átnyújtom nekik a kicsi prezentet. Mozgás kifelé, suttogtam a fülükbe, és ezúttal valóban a sietség miatt lökdöstem õket a csilingelve nyíló ajtón át az utcára, s alig néhány lépésre eltávolodva a tett színhelyétõl, gáláns mozdulattal, ugyanakkor éreztetve cinkosságukat, kezükbe nyomtam a parfümöket. Ezúttal is elszámítottam magam. Többen nagyokat nyelve hüledeztek, a nõk kényszeredetten mosolyogtak, s valamennyien riadtan tekintgettek hátra. Klein a delegáció tagjaitól hallótávolon kívülre rángatott, és diplomáciai botrányról suttogott, meg hogy ez az állásomba kerülhet.

 

Három és fél héttel voltunk a választás elõtt. Amikor hazatérve, Zimmermann másnap éjszakai telefonja felriasztott, és percekig hallgattam a szitkozódását, csak akkor kezdtem felfogni, hogy kapitális marhaságot csináltam. Az egész hitközség ezen csámcsog, üvöltötte a telefonba, hát normális vagy te? Ha tudom, hogy ilyen hülyeségekre vagy képes, eszembe nem jut, hogy melléd álljak. Mire volt ez jó, ismételgette, majd lecsapta a kagylót.

 

Aznap éjjel nem tudtam elaludni, s reggel azzal az érzéssel léptem be a ház kapuján, hogy a játszmának vége. Nehezemre esett úgy tenni, mintha ez is olyan nap lenne, mint a többi. Legnagyobb meglepetésemre azonban Klein volt az, aki ahol lehetett, oltotta a tüzet. Nyilván arra gondolt, a kínos ügy az õ esélyeit rontja. Akárhogy is, a dologról nem esett szó sem akkor, sem azóta semmilyen nyilvános fórumon. Lux és Weiss naponta jelentette a fejleményeket, és úgy tûnt, aki hallotta, inkább rosszízû pletykának tekintette a történetet, amivel lejárathatnak egy hitközségi vezetõt. A legfõbb szempont ekkor már mindenki számára az volt, nehogy szélesebb nyilvánosságot kapjon a híresztelés. Más se hiányzik, ezen is kapva kapnának a rósék, súgta Weiss, mintha bárki tudomást szerezhetett volna róla. Épp annak az újságcikknek a fénymásolatát nyomta a kezembe, ami utolsó sakkhúzásunkat volt hivatva elõkészíteni.

*

Tudtuk, hogy Meyer alkalmanként súg egy jobboldali esti lapnak, mely olykor antiszemita cikkeket is közöl. A szerkesztõség úgy csapott le minden hírmorzsára, ami a hitközség belsõ életérõl kiszivárgott, mint gyöngytyúk a langy takonyra. Ha Meyer valamit nem mer megírni a saját újságjában, aminek köztudottan legizgalmasabb oldala a halálhíreké és az apróhirdetéseké, azt garantáltan továbbadja a gój haverjainak, ezért korántsem véletlenül beszélte tele Weiss a fejét az irodaházból létesítendõ kóser szálloda dolgával.

 

Klein kétségbe volt esve az írástól, és válaszolni akart rá, de megnyugtattuk, hogy a kutya sem olvassa a lapot, egyébként is, jogilag minden tiszta a dolog körül. Hivatkozni akartunk a cikkre, lehetõleg a közgyûlésen, a választás elõtti utolsó pillanatban.

 

A jelölõbizottságot megkerültük, így csak a közgyûlésen hangzott el a rám vonatkozó javaslat. Az egyes hitközségek hangadói persze tudtak róla, hogy Kleinnel szemben lesz egy másik aspiráns. Egy nappal a választás elõtt körlevelet kaptak a képviselõk, melyben mint ellenjelöltet mutattak be saját hitközségem hívei. Nem volt kis feladat megorganizálni, hogy mindez valóban a legnagyobb diszkréció mellett bonyolódjék, majd meglepetésszerûen kerüljön a nyilvánosság elé. Mégis, Klein úgy lépett a Tanácsterembe a választás délutánján, hogy igazi hidegzuhanyként érte addig rémhírként kezelt ellenjelölésem.

 

A képviselõk döntõ többsége ekkorra már zavarodottan azt hitte, õ eleve le akart mondani, s én mintegy hivatalos utódjelölt vagyok. Hihetetlennek tûnt számunkra is, de szinte semmi ellenállás nem mutatkozott. Erõtlen felszólalások hangzottak el, hogy puccs történt, s hogy példátlan az az egyoldalúság, ahogy az elmúlt évek eredményeit kezeli körlevelünk, de miután a megállapodás szerint egyre-másra kritizálták Kleint saját, egykori elöljáró társai, amit õ fokozódó elképedéssel hallgatott, s a jelölések során jórészt kivétel nélkül ugyanõk kerültek a vezetõségi listára, simán ment minden. A rabbik ugyan taktikusan nem nyilvánítottak véleményt, ám erre nem is volt szükség, õk már korábban instruálták zsinagógáik küldöttjeit. A meccs eldõlt.

 

Legszûkebb baráti környezete szavazott csak mellette. Nem kellett végül kijátszanunk az utolsó kártyát, a lapban már kiszivárogtatott kétes ingatlancserét, amit Weiss készített elõ Tellerrel, s amirõl mindannyian tudtuk, hogy abban a pillanatban visszacsináljuk, amint Klein megbukik. Ha a célegyenesben elõnyre tesz szert, ez lett volna a banánhéj. A jelentõs értékkülönbség miatt abszurd ügylet csak arra kellett, hogy ha szükséges, egyértelmû bizonyítékot mutassunk fel alkalmatlanságára. Meg kellett ehhez dumálnunk a másik felet, ez se volt ingyen, de az utolsó hetekre már amúgy is komoly költségeink gyûltek fel. Megkönnyebbülten vettük tudomásul a szavazás végeredményét, így nem kellett napirenden kívüli pontként kijátszanunk az utolsó kártyát. Nem voltunk biztosak abban, hogy az ingatlanügy pikáns részleteit, a hatáshoz nélkülözhetetlen gyorsasággal és pontosan felfogja a szinte kizárólag veteránokból álló közgyûlés, s annak alapján megvonja tõle a bizalmat.

 

A szavazatszámláló bizottság jelentése után Klein, a záróimát meg se várva, mint aki sokkot kapott, a terembõl egyenesen a kapuhoz rohant, szobája ajtaját, páncélszekrényét, íróasztalát tárva-nyitva hagyva maga mögött.

 

Így, utólag végiggondolva, minden gördülékenyen ment mostanáig. Nyolc óra egy perc. Hol vannak már? Miért nincs itt Zimmermann? Megbeszéltük, hogy kicsit korábban jön. Vele vigyáznom kell, mert nemcsak ügyes és intelligens, de köztiszteletnek is örvend. Szükségem van rá, egyelõre. Luxot és Weisst rövid úton kipenderitem, az összeférhetetlenségre hivatkozva. Zimmermann meg fogja értetni a többiekkel, hogy nem tehetünk semmilyen engedményt, alapszabályszerûen kell mûködnünk. Vigyáznom kell, mennyire engedem közel magamhoz ezeket az embereket.

 

Az elõkészített fiktív ingatlancsere dokumentumait el kell tüntetni. Ha ezek után Weisst létszámleépítésre hivatkozva még nyugdíjba is küldöm, és összevonom az ingatlanügyeket a temetõgondozással, éreztetve persze Luxszal, hogy a megoldás átmeneti, és õ is bármikor repülhet, mindenre hajlandó lesz. A vezetõségben ugyan elveszítek két betonbiztos szavazatot, de ezzel én leszek a törvényesség szószólója. Kifogom a szelet azoknak a vitorlájából, akik állandóan az ilyen apró, látható stiklikbe kötnek bele, mert egyébbe nem tudnak, másrészt Lux személyében hû szolgára teszek szert. Õ egyébként rendkívül alkalmas bizalmas jellegû feladatokra. Megszervezhetné például a telefon lehallgatást, ebben úgyis van tapasztalata, még a belügybõl.

 

Akár az Egyházi Összekötõbõl megkapott akták másolatát is rá lehetne bízni, hadd bogarássza át azokat valódi szakértelemmel. Jól jöhet még az anyag, akár a következõ választás elõtt is. Elvégre hogy állhatna szószékre vagy egy vallási szervezet élére olyasvalaki, aki besúgó volt? Én ugyan senkit nem revolverezek a múltjával. Hogy Lux mit tesz a belsõ elhárítás kiépítéséért, az õ dolga. Ez mindenütt piszkos munka, de egy szervezetnek ki kell szûrnie soraiból a zsarolható figurákat, a saját érdekében.

*

Chazak v'emac. Legyetek erõsek és bátrak! Nincs igaza Zimmermannak. Jól mutatnak itt ezek a plakátok. Im tircu, éjn zo ággádá. Ha akarjátok, nem mese. Az Országot is csak kemény és céltudatos munkával lehetett felépíteni. Csakhogy itt nem lehet szemtõl-szembe támadni. Olykor bólint az ember, és igazat ad. Aztán intézkedik. Lesz erõ és lesz akarat. Új korszak kezdõdik. Velem nem tehetik meg, amit Kleinnel. Lesz cukor és lesz korbács. Nyolc óra kettõ. Csöngetek Nellinek.

 

Talán nem kellett volna ordítanom, elvégre õ a helyén volt idõben. Na tessék, kihûlt ez a rohadt kávé. Pont ez kell a gyomromra.

 

A karosszék egészen biztosan a Steiné volt. Hatalmas háttámla, bõrrel bevonva, faragott karfa, nemrég hozattuk vissza a kárpitostól. Amikor Kleinnek azt mondtam, mégiscsak normálisabban festene, ha áthúzatnánk, csodálkozva rám nézett, aztán a székre, és legyintett. Akkor már éreztem, szerencsés esetben magamnak készítem elõ az impozáns darabot. Neki fel se tûnt, hogy két hétre egy sima forgószéket kapott.

 

Kényelmesen leülhetek, senki meg nem zavarhat már. Ha jönnének, Nelli majd csönget a házitelefonon. Legfeljebb várnak. Hátradõlök. Várni fognak.

*

A francba, de messze van a támla. Ha nekidöntöm a hátam, egészen fel kell húzódzkodnom. Ez a szék állt itt? Nem igaz, milyen szar konstrukció. Elõre kell nyújtanom a lábam, így meg a derekam kezd el fájni, s nem érem el az asztalt. Ha elõre csúszom, hogy írni tudjak, akkor is legfeljebb csak a cipõm orra ér le a földre. Lógázhatok a lábammal, hogy el ne zsibbadjon. A Stein se volt magas, hogy az istenben tudott olyan elegánsan ülni itt? Nincs más megoldás, le kell vágatni a szék lábából. Csak nehogy akkor meg az asztal legyen magas. Az isten ------ meg! Szólni kell Nellinek. Miért nem jó ez a telefon? Nelli! Nyolc óra négy. Nelli!! Miért nem jön senki? Nelli!!! Miért nem jön már valaki?!

 

(* A szerző, a Szombat főszerkesztője, ezt a novellát, a  mult század 90-es éveinek elején jelentette meg egy pozsonyi hetilapban. Azóta több magyar portál is közölte.Aki ebben valami hasonlóságot vél felfedezni, személyekben, szituációkban –  ezt a saját felelőségére teszi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése