ZSIDÓNAK LENNI/CHÁJIM HÁLÉVI DONIN KLASSZIKUS KÖNYVE

A zsinagóga: a zsidók gyülekezete(3)

Az istentisztelet

A zsinagógákban minden reggel ás este közös istentiszteletet tartanak. A délutáni minchá és az esti mááriv imákra általában közvetlenül naplemente előtt, illetve röviddel utána kerül sor, a hétköznap és szombat reggeli istentiszteletek időpontja azonban gyülekezetenként változó, és ebben a helyi közösség szokásaihoz kell alkalmazkodni.

Nem lehet közös istentiszteletet tartani, ha nincs jelen legalább hat ember a tíz állandó résztvevő közül. Ebben az esetben a felolvasó nem ismétli meg az egész Ámidát, csak az első három fohászt, hogy a jelenlévők elmondhassák a k'dusát. Ezután magában kiegészíti az Ámidát.

A földrajzi szétszóratás és különélés évszázadai alatt a zsidó közösségekben különböző imádkozási hagyományok és szokások alakultak ki. Az istentiszteletek alapvető rendje természetesen mindenütt egyformán a talmudi útmutatásokra és elvekre támaszkodik, s az évszázados különváltság ellenére mindenhol ámulatraméltóan hasonló. A különbségek - amelyek persze a gyakorlott szemnek azonnal feltűnnek - csak külsődlegesek. Nincs helyi szokás, amely ellentétben állna a halachikus vagy a vallási törvények elveivel, legfeljebb olyan, amelyik új színt rak fel a zsinagógai zsidó élet palettájára.

A zsinagógai szokások és imarendek két fő hagyományágat követnek. Az áskenáz zsidók a Közép-, Kelet- és Nyugat-Európából származó liturgia szerint imádkoznak, a szfárdok a Spanyolországban és a mediterrán partvidéken élt zsidóság és utódaik szokásai szerint.

A kétféle istentiszteleti rend közötti különbség az Erec Jiszráélban és Babilóniában élt tudósok ősi nézetkülönbségére vezethető vissza. Az áskenáz zsidóság az Erec Jiszráél-i álláspont befolyása alatt állt, a szfárd zsidók pedig a babilóniai hagyomány szerint gondolkodtak. Ám az áskenáz zsidók között élő chászid közösségek sok vonást vettek át a szfárd imarendből, így az áskenáz imarenden belül is kialakult az úgynevezett szfárd liturgia, a nuszách szfárd. (A legfeltűnőbb különbség a káddis mondásában van, amely a szfárd változatban négy szóval többet tartalmaz: v'jácmách purkáné v'kárév m'siché. Ez a Messiás eljöveteléért való könyörgés. A kdusá nyitómondata is különbözik valamicskét.)

A nagy áskenáz tudós, Élijáhu vilnai gáon tanítványai az imádkozásban és a zsinagógai tevékenységben az ő halachikus előírásait követték, amelyek sok tekintetben különböztek a koruk áskenáz zsinagógáiban bevett szokásoktól. Így alakult ki HáGáon Reb Élijáhu - a Hágrá - liturgiája, a nuszách Hágrá. A vilnai gáon tanítványai meghatározó szerepet játszottak az 18-as évek elején Erec Jiszráél újratelepítésében, ezért alapvetően befolyásolták az izraeli zsinagógák életét, és az áskenáz zsinagógák nagy része ma is ezt a liturgiát követi.

A különböző alkalmak istentiszteleteinek sokféle szabálya alakult ki. Ezeket a rabbi utasításai és tanácsai szerint kell betartani, illetve olyan világi ember útmutatása szerint kell eljárni, aki ismeri az imádkozásra vonatkozó törvényeket és a helyi gyülekezet hagyományait.

A szertartás kellékei

A zsinagógában - legyen nagy vagy kicsi, építészeti remekmű vagy egyszerű szoba - az alábbi legfontosabb berendezési tárgyaknak kell lenniük:

A frigyszekrény - az áron kodes - egy szekrény vagy falmélyedés, amelyben a Tóra-tekercseket, a szifré Torát tartják. Az áron kodest takaró függönyt párochetnak hívják. A frigyszekrényt általában az Erec Jiszráél felé - Izraelban Jeruzsálem felé - néző falon szokták elhelyezni.

Az örök láng - a nér támid - egy lámpás, amelyet a frigyszekrény elé, annál magasabban helyeznek el. Fényének állandóan világítania kell, a bibliai utasítás jelképéül: "...tehessenek rá égő mécsest. A Tanúság Sátrában a kárpiton kívül, amely a bizonyság ládája előtt van..." (2Mózes 27:20-21.)

Az emelvény - a bimá - a hagyomány szerint a frigyszekrénytől valamelyes távolságra van, és egy asztal, a sulchán áll rajta. Ennél az asztalnál olvassa a felolvasó a Tórát, illetve a kántor itt áll az istentisztelet vezetése közben.

Az áskenáz zsinagógákban még egy előimádkozói állvány, az ámud is ott áll a bimá és az áron kodes között - kissé alacsonyabban, mert a vers szerint "A mélységből kiáltok hozzád..." (Zsoltárok 130:1.) Innen történik az istentisztelet levezetése.

Bár nem feltétlenül lényeges, többnyire gyertyatartó - menorá (menóra) - idézi a Templom hétágú menórájának emlékét: ezt az áron kodes és a bimá közelében, jól látható helyre szokás tenni. Hat- vagy nyolckarúak is előfordulnak, amelyek szándékosan különböznek a Templomban használt menórától, hogy ne tűnjenek egyszerű másolatnak.

A fentieken kívül bármilyen zsidó vallási vagy történelmi szimbólum helyet kaphat a zsinagógában a gyülekezet ízlésétől és/vagy anyagi helyzetétől függően, esetleg az építész javaslata alapján. Festettüveg ablakok, falfeliratok, faragványok, festmények jeleníthetnek meg vallásos témákat, vallási jelképeket és rituális tárgyakat vagy a zsidó nép több mint 38 éves történetének eseményeit. Egyetlen korlátozást kell figyelembe venni: emberi alakot nem szabad megjeleníteni ezeken az ábrázolásokon.

A hagyományos zsinagógára régtől fogva jellemző a női rész, az ezrát násim elkülönítése. Ez az ősi jeruzsálemi Templomban bevezetett szokást követi, ahol az ezrát násim nyújtott védelmet a Szent Templom kavargó sokaságában összevegyült férfiak és nők léháskodása, szemérmetlen és illetlen viselkedése ellen.

Volt idő, amikor az ezrát násim számára külön karzatot építettek; más korszakokban a férfiak része mellett vagy mögött, azzal egy szinten, esetleg kicsivel magasabban kapott helyet. A különböző rabbinikus vélemények különbözőképpen határozzák meg a megfelelő szintkülönbséget - a mehicát -, körülbelül 96 cm és 150 cm között. *

Azonkívül, hogy a belső elrendezésben kötelező az ezrát násim elkülönítése és nagyjából meghatározott az áron kodes, valamint a bimá helye, semmiféle építészeti megkötés nincs sem a belső, sem a külső kivitelezésre vonatkozóan. A zsinagógák ezért többnyire lehetőséget adnak a művészi és építészeti alkotókedv kibontakoztatására.

Lábjegyzet

* Norman Lamm Separate Pews in the Synagogue (Külön padok a zsinagógában) című cikke a Tradition 1. évfolyamának 2. számában korunk szemszögéből dolgozza fel ezt a kérdést. Lásd még: The Sanctity of the Synagogue. (A zsinagóga szentsége.) Szerk.: Litvin, Baruch. New York, 1959, The Spero Foundation.

A zsinagóga személyzete

A rabbi

A rabbi, vagy ahogy héberül nevezik, ráv, a közösség vallási vezetője. Felavatásakor hagyományosan a szemichá címet kapja. A Tórában, a Talmudban és a törvénykönyvekben való nagy jártassága, személyes vallásossága és jámborsága alapozza meg tekintélyét, amelyet a hagyományos közösség elfogad és tisztel.

Napjainkban a diaszpórában élő zsidó közösségek a zsinagógák körül csoportosulnak, úgyhogy minden rabbi az adott gyülekezethez kapcsolódó közösség vezetője is egyben. Ezáltal a rabbinak magával a zsinagóga intézményével is kell foglalkoznia, beleértve az intézmény vezetését is. A zsinagógák vezetőinek nem szabad a rabbit más feladatokkal terhelniük, mert neki mindenekelőtt a szellemi vezetés alapvető feladatával kell foglalkoznia.

A rabbinak nemcsak szóban kell tanítania a Tórát és a zsidó életmódot, hanem személyes példamutatásával is. Nemcsak tanítania kell a judaizmust, és vezetnie a judaizmus vallási intézményét, hanem személyében is tükröződniük kell azoknak az értékeknek és hitelveknek, amelyeket másokban el akar ültetni.

A Tóra bírói joggal is felruházza a szellemi vezetőt, hogy dönthessen az elébe hozott vitás vallási kérdésekben. A rabbinak tehát megfelelő jártassággal kell rendelkeznie a törvényben is, hogy meghozhassa ezeket az ítéleteket. Magának is ki kell állnia a törvény mellett, hinnie kell benne, és elkötelezettnek kell lennie a törvény alapelvei és a hit sarkalatos tételei iránt.

A kántor

A kántor - héberül házán - a gyülekezet küldöttjének, a sliách ciburnak a szerepét tölti be. Ő képviseli és vezeti a többieket a Mindenható előtt. A nagyobb közösségekben főállású kántor van. A kántor általában a szombati és ünnepi istentiszteleteket szokta levezetni, de más feladatokat is elláthat, például a zsinagóga és a vallásoktatás zenei és kórusprogramjainak szervezését. Fel szokták kérni, hogy működjék közre esküvőkön, temetéseken és más alkalmakkor, amikor a szertartás rendjébe az éneklés is beletartozik. A gyülekezet igényeitől függően más feladatokat is elláthat a zsinagógában, ha megfelelő képesítéssel rendelkezik. A napi istentiszteleteken - és a kántor távollétében máskor is - a gyülekezet egyik tagja szokta betölteni a sliách cibur szerepét.

A kisebb gyülekezetekben, ahol nincs hivatásos kántor, a tagok egyike szokta levezetni az istentiszteletet. A judaizmus szerint bárki, aki megfelelő tudással és vallási hitellel rendelkezik - és minden zsidónak ilyennek kell lennie -, vezetheti a vallási szertartásokat.

A zsidó törvény az alábbiak szerint határozza meg a mindenkori sliách ciburral, illetve a gyülekezet kántorával házánjával - szembeni követelményeket:

Érdemes és alkalmas ember legyen, akinek nevéhez nem tapad vallási vagy erkölcsi törvényszegés. Aki ilyesmivel gyanúsítható, azt nem szabad ezzel a feladattal megbízni.

Erkölcsös ember legyen, akit a gyülekezet tagjai elfogadnak, hiszen őket képviseli az Örökkévaló előtt.

Kellemes hanggal rendelkezzék. Ez nemcsak a hívők számára teszi örömtelivé az imádkozást, hanem az Örökkévalóval szembeni megbecsülés kifejezése is. Ha alkalmatlan vagy érdemtelen ember tölti be a sliách cibur szerepét, csak azért, mert szép hangja van, a hagyomány szerint imája nem talál meghallgatásra az Egyetlen Szentnél - áldassék -: az ilyesmi szentségtörésnek számít. "Akik így tesznek, távol tartják a jót Izraeltól." (Orách Chájim 53:4., lásd Misné Brurá 12.)

A kántornak értenie kell, mit mond. Ismernie kell a héber imák jelentését, és őszinte hittel kell elmondania őket.

Nem lehet buta, ostoba ember, csak olyan, aki értelmesen tud társalogni és részt venni a közösség ügyeinek intézésében.

Ismernie kell a különböző szertartásokhoz járuló dallamokat és énekeket. Régen ezt az ismeretet tapasztalt kántorok adták tovább. Ma különböző intézményekben lehet kántorságot tanulni.

A mai kántorok számára a hang- és zenei képzés is fontos a szakmai előrehaladás érdekében.

Ha lehetetlen olyan embert találni, aki mindezeknek a követelményeknek megfelel, akkor a legbölcsebbet és legjobbat kell felkérni. És ha választani kell egy kellemes hangú, de tanulatlan felnőtt és egy tizenhárom éves fiú között, akinek a hangja nem túl szívderítő, de aki érti is, amit mond, akkor a fiatalemberre essék a választás.

Csak az választható állandó sliách ciburrá, aki eléri egy felnőtt fiatalember érettségi szintjét, ez azonban a közösség belátására van bízva. Az érettség elengedhetetlen a feladat ellátásához, de a gyülekezet eltekinthet ettől. Alkalomadtán bárkit kántorrá lehet választani, aki betöltötte tizenharmadik évét.

A kántor nem végzi megfelelően a dolgát, ha túlságosan hosszúra nyújtja az istentiszteletet, mert nagyon megterheli a gyülekezetet.

A templomszolga

A templomszolga - héberül sámás, "samesz" - az a vallási tisztviselő, akinek számtalan feladata van a zsinagógában. Általában a napi istentiszteletre kell felügyelnie, gondoskodnia kell a megfelelő kellékekről: az imakönyvekről, bibliákról, tekercsekről. Gyakran szerepel mint Tóra-felolvaső - báál koré - vagy a kántor helyettese. Sokféle módon segít a rabbinak. A vele szembeni követelmények nincsenek hivatalos formába öntve, és nem szükséges képesítést szereznie azon kívül, amit egy tanult zsidónak tudnia kell, de jámbor embernek kell lennie, és megfelelő zsidó neveléssel kell rendelkeznie. Minél több zsidó tanulás áll mögötte, annál jobban tudja végezni vallási tevékenységét, s annál jobban szolgálhatja a közösséget, amelyben a legkülönbözőbb feladatok hárulnak rá.

A gábáj

Hagyományosan a gábáj és párnász megnevezés illeti meg a zsidó vallási közösség világi vezetőjét. Ma a gyülekezet elnöke és a többi világi tisztségviselő viseli ezt a címet. A vezetőség segítségével ők foglalkoznak a zsinagóga anyagi ügyeivel, kezelik az adóbevételeket, és végzik a gyülekezettel kapcsolatos ügyintézői tevékenységet.