A HETI SZAKASZ - VÁJÉRÁ - 2012- IZSÁK FÖLÁLDOZÁSA
VENDÉGOLDAL
IRJA KÖVES SLOMÓ, RABBI
A TIZEDIK MEGPRÓBÁLTATÁS
Önfeláldozás. Nemes tett. Az emberi ego legyűrése, a teljes önátadás, az önzetlenség és az alázat
kifejezése. Meghalni, életünket áldozni egy nemes cél érdekben.
Na, de milyen is az igazi önfeláldozás?
•••
„Nem bírom tovább” – írta búcsúlevelében a világ borzalmaitól és igazságtalanságától megcsömörlött
tizenéves – „véget vetek életemnek. Vízbe fojtom magam.”
„Mi történt kislányom, hogy hogy visszajöttél közénk?” – kérdi a lány apja kissé maliciózusan egy pár
órával később.
„Túl hideg volt a víz.” – feleli szemét lesütve a kiábrándult kamasz.
„Kérlek, még csak ezt az egyet!”
A bölcsek tanítása szerint (Talmud, Atyák tanításai 5:3.) Ábrahám ősatyánknak tíz próbatételt
kellett kiállnia ahhoz, hogy végképp kiérdemelje az isteni kiválasztottságot. Az amúgy sem csekély
önfeláldozást igénylő megpróbáltatások utolsó és legdramatikusabb megkoronázása volt az a kérés,
mellyel Isten a szakaszunkban arra kérte az agg hébert, hogy áldozza fel – az akkor már harminchét
éves – Izsákot, szeretett gyermekét, az isteni ígéret és szövetség fiát.
kifejezése. Meghalni, életünket áldozni egy nemes cél érdekben.
Na, de milyen is az igazi önfeláldozás?
•••
„Nem bírom tovább” – írta búcsúlevelében a világ borzalmaitól és igazságtalanságától megcsömörlött
tizenéves – „véget vetek életemnek. Vízbe fojtom magam.”
„Mi történt kislányom, hogy hogy visszajöttél közénk?” – kérdi a lány apja kissé maliciózusan egy pár
órával később.
„Túl hideg volt a víz.” – feleli szemét lesütve a kiábrándult kamasz.
„Kérlek, még csak ezt az egyet!”
A bölcsek tanítása szerint (Talmud, Atyák tanításai 5:3.) Ábrahám ősatyánknak tíz próbatételt
kellett kiállnia ahhoz, hogy végképp kiérdemelje az isteni kiválasztottságot. Az amúgy sem csekély
önfeláldozást igénylő megpróbáltatások utolsó és legdramatikusabb megkoronázása volt az a kérés,
mellyel Isten a szakaszunkban arra kérte az agg hébert, hogy áldozza fel – az akkor már harminchét
éves – Izsákot, szeretett gyermekét, az isteni ígéret és szövetség fiát.
Ábrahám nem kis dolgokban bizonyított korábban: három évesen kész volt életét áldozni egyistenhitéért és kilencvenkilenc éves korában körülmetélte magát – csak hogy két jelentősebbet említsünk.
Ez, a tizedik próbatétel
azonban minden korábbit felülmúlt. Olyannyira, hogy – tőle nem megszokott módon – Isten kérlelve
fordult kiválasztottjához: „Vedd kérlek a te fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot és […]
áldozd fel ott égőáldozatul a hegyek egyikén, melyet majd mondok neked!” (1Mózes 22:2.)
A bölcsek szerint (Rási uo.) a kérlelés mögött a következő „gondolatsor” volt: „Vedd kérlek fiadat…!
Kérlek, álld ki ezt az utolsó próbát, hogy a korábbiakról se mondják, hogy nem voltak őszinték!”
A tizedik próbatétel minden korábbit felülmúlt. Ez volt az önfeláldozás koronája. De ha Ábrahám nem
tudott volna itt bizonyítani, akkor minden korábbi tette megkérdőjeleződött volna.
De miért? Miért lett volna minden korábbi bizonyítás semmis? A megtett cselekedeteket nem lehet
visszavonni? És egyáltalán, miért volt Istennek szüksége kiválasztottja bizonyítására? Nem ismerte
volna-e a Mindenható, Mindentudó eléggé szövetségesét? Mire volt jó a sok új meg új szenvedés?
És a legnagyobb kérdés mindenek felett: Miért Ábrahám nevéhez soroljuk, ezt a tizedik próbatételt?
Ha figyelmesen elolvassuk a történetet, kiderül, hogy Izsák ekkor már harminchét éves felnőtt férfi
volt. Egyértelmű, hogy nagyon jól tudta mire vállalkozik... Nem az övé volt a nagyobb áldozatkészség?
Próbatétel - felemelkedés
A zsidó filozófia tanítása szerint az élet minden materiális és lelkiismereti nehézsége – a velünk
történő rossz – Isten adta próbatétel: lehetőség az önfejlődésre, a lelki megerősödésre. A
próbatétel héberül niszájon. Ez a kifejezés a nász – felemelkedik szóval rokon. A próbák megállása
felemelkedésünket jelenti. Ahogy a nehéz fizikai erőkifejtések során a lehetetlennek tűnőre is
képesek vagyunk, úgy a kemény lelkiismereti helyzetekben megnő spirituális „adrenalinunk”, és
lelkünk potenciáljából a legmélyebb erők törnek a felszínre. Igaz, mindennapi imánkban arra kérjük
Istent, hogy „ne vígy minket […] kísértésbe”, mégis, ha már eljött a kísértés, azt próbatételként
kezeljük és igyekszünk helytállva megerősödni belőle.
A próbatétel legnehezebb eleme a kényelem, a kiszámíthatóság, más szóval az ego feláldozása az
eszme, az igazság és a valóság oltárán. Minden kiállt próba után tulajdonképpen egyre tisztábbak
vagyunk, hiszen egyre inkább képesek vagyunk emberi mivoltunkat, az isteni képmást megerősíteni,
a legnehezebb – fizikai életünk alapköve – az egónk feladása által.
Lehet önzően is önzetlennek lenni
Azonban nem minden önfeladás egyforma. Hiszen a motiváció minősíti a cselekedetet. Ha valaki
egy eszme érdekében áldozza fel magát, de úgy hogy tulajdonképpen ezt egy „jobb…” túlvilági élet
érdekében teszi, sőt ha valaki azért választja az önfeláldozást, mert inkább kér a halálból, mint a
szégyenből, amit a megfutamodás jelentene, nos, ezekben az esetekben a látszólagos önfeláldozás
tulajdonképpen nem az ego feladása, hanem – éppen fordítva – az ego „önző” kiterjesztése. Az igazi
önfeláldozás tehát az önzetlen tett, amelynek semmilyen anyagi, szellemi, hírnévbeli haszna nincsen.
Kevés ilyen őszinte önfeláldozó cselekedet létezik. Ábrahám kilenc – erő fölötti – próbatételt kiállt,
de ezeknél még mind kétséges volt őszinte önzetlensége. Isten próbára tette Ábrahámot. Nem azért,
hogy feleslegesen kínozza, hanem azért hogy a kiválasztottsághoz szükséges önfejlődéshez segítse.
Ezen az önfejlődési létrán az utolsó lépcső volt a legfontosabb. Izsák feláldozása ugyanis minden
kétséget kizáróan mentes volt az önzés legrejtettebb mozzanatától is. Fia feláldozása sem jó hírnevet,
sem élete munkásságának beteljesítését nem segítette volna. Sőt… Izsák feláldozása, még Isten felé
is értelmetlennek tűnt, hiszen maga az Örökkévaló ragaszkodott ahhoz, hogy ne Jismáél, hanem –
az Ábrahámnak százévesen született – Izsák legyen az ábrahámi hit továbbvivője, a kiválasztottság
következő nemzedéke. Hogyan tudott volna maga az isteni ígéret teljesülni, ha végülis beteljesül az
isteni iniciatíva és Izsák feláldoztatik…?
Isten ezért „kérleli” Ábrahámot, hogy ezt az egyet állja még ki. És ezért kérdőjeleződhetett volna meg
minden korábbi próba. Ha itt nem tud Ábrahám a teljes önzetlenség szintjére jutni, akkor korábbi
tetteinek is megkérdőjeleződik teljes önzetlensége.
Van azonban egy utolsó kérdés: Ha Izsák ekkor már valóban felnőtt férfi volt, akkor miért nem az ő
próbatételeként tartjuk számon ezt a „tizediket”? Végső soron az ő életéről volt szó….
„Itt élned és halnod kell…” – tartja Vörösmarty gyönyörű költeménye. Csakhogy gyakran halni
könnyebb, mint élni. Igaz, hogy Izsák az életét kész volt oltárra vinni, de az ő esetében ez az
önfeláldozás csak egy pár másodpercig tartott volna. Ábrahám azonban teljes hátralevő életében
együtt élt volna ezen áldozat fájdalmával.
Sokan úgy érezzük, van egy határ, amit semmiképp nem lépnénk át: egy olyan pont, ahol inkább
életünket áldoznánk, mint hogy elveinket, lelkiismeretünket feladjuk. Készen állunk a halálra. De
készen állunk élni is elveinkért? Készek vagyunk-e az élet-halál kérdését feszegető nagy lelkiismereti
kérdésekben tanúsított készenlétünket a mindennapok apró próbatételeinek szintjére lefordítani?
Ábrahám története arra is megtanít bennünket, hogy itt inkább élni, mint halni kell. Az erkölcsi
életben maradás, a vallás és a zsidóság mindennapokban való megvalósítása, apró áldozatok: ez az
igazi önfeláldozás.
„Isten a szívet kéri…” (Talmud, Szánhedrin 106b; Zohár Ki técé)
fordult kiválasztottjához: „Vedd kérlek a te fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot és […]
áldozd fel ott égőáldozatul a hegyek egyikén, melyet majd mondok neked!” (1Mózes 22:2.)
A bölcsek szerint (Rási uo.) a kérlelés mögött a következő „gondolatsor” volt: „Vedd kérlek fiadat…!
Kérlek, álld ki ezt az utolsó próbát, hogy a korábbiakról se mondják, hogy nem voltak őszinték!”
A tizedik próbatétel minden korábbit felülmúlt. Ez volt az önfeláldozás koronája. De ha Ábrahám nem
tudott volna itt bizonyítani, akkor minden korábbi tette megkérdőjeleződött volna.
De miért? Miért lett volna minden korábbi bizonyítás semmis? A megtett cselekedeteket nem lehet
visszavonni? És egyáltalán, miért volt Istennek szüksége kiválasztottja bizonyítására? Nem ismerte
volna-e a Mindenható, Mindentudó eléggé szövetségesét? Mire volt jó a sok új meg új szenvedés?
És a legnagyobb kérdés mindenek felett: Miért Ábrahám nevéhez soroljuk, ezt a tizedik próbatételt?
Ha figyelmesen elolvassuk a történetet, kiderül, hogy Izsák ekkor már harminchét éves felnőtt férfi
volt. Egyértelmű, hogy nagyon jól tudta mire vállalkozik... Nem az övé volt a nagyobb áldozatkészség?
Próbatétel - felemelkedés
A zsidó filozófia tanítása szerint az élet minden materiális és lelkiismereti nehézsége – a velünk
történő rossz – Isten adta próbatétel: lehetőség az önfejlődésre, a lelki megerősödésre. A
próbatétel héberül niszájon. Ez a kifejezés a nász – felemelkedik szóval rokon. A próbák megállása
felemelkedésünket jelenti. Ahogy a nehéz fizikai erőkifejtések során a lehetetlennek tűnőre is
képesek vagyunk, úgy a kemény lelkiismereti helyzetekben megnő spirituális „adrenalinunk”, és
lelkünk potenciáljából a legmélyebb erők törnek a felszínre. Igaz, mindennapi imánkban arra kérjük
Istent, hogy „ne vígy minket […] kísértésbe”, mégis, ha már eljött a kísértés, azt próbatételként
kezeljük és igyekszünk helytállva megerősödni belőle.
A próbatétel legnehezebb eleme a kényelem, a kiszámíthatóság, más szóval az ego feláldozása az
eszme, az igazság és a valóság oltárán. Minden kiállt próba után tulajdonképpen egyre tisztábbak
vagyunk, hiszen egyre inkább képesek vagyunk emberi mivoltunkat, az isteni képmást megerősíteni,
a legnehezebb – fizikai életünk alapköve – az egónk feladása által.
Lehet önzően is önzetlennek lenni
Azonban nem minden önfeladás egyforma. Hiszen a motiváció minősíti a cselekedetet. Ha valaki
egy eszme érdekében áldozza fel magát, de úgy hogy tulajdonképpen ezt egy „jobb…” túlvilági élet
érdekében teszi, sőt ha valaki azért választja az önfeláldozást, mert inkább kér a halálból, mint a
szégyenből, amit a megfutamodás jelentene, nos, ezekben az esetekben a látszólagos önfeláldozás
tulajdonképpen nem az ego feladása, hanem – éppen fordítva – az ego „önző” kiterjesztése. Az igazi
önfeláldozás tehát az önzetlen tett, amelynek semmilyen anyagi, szellemi, hírnévbeli haszna nincsen.
Kevés ilyen őszinte önfeláldozó cselekedet létezik. Ábrahám kilenc – erő fölötti – próbatételt kiállt,
de ezeknél még mind kétséges volt őszinte önzetlensége. Isten próbára tette Ábrahámot. Nem azért,
hogy feleslegesen kínozza, hanem azért hogy a kiválasztottsághoz szükséges önfejlődéshez segítse.
Ezen az önfejlődési létrán az utolsó lépcső volt a legfontosabb. Izsák feláldozása ugyanis minden
kétséget kizáróan mentes volt az önzés legrejtettebb mozzanatától is. Fia feláldozása sem jó hírnevet,
sem élete munkásságának beteljesítését nem segítette volna. Sőt… Izsák feláldozása, még Isten felé
is értelmetlennek tűnt, hiszen maga az Örökkévaló ragaszkodott ahhoz, hogy ne Jismáél, hanem –
az Ábrahámnak százévesen született – Izsák legyen az ábrahámi hit továbbvivője, a kiválasztottság
következő nemzedéke. Hogyan tudott volna maga az isteni ígéret teljesülni, ha végülis beteljesül az
isteni iniciatíva és Izsák feláldoztatik…?
Isten ezért „kérleli” Ábrahámot, hogy ezt az egyet állja még ki. És ezért kérdőjeleződhetett volna meg
minden korábbi próba. Ha itt nem tud Ábrahám a teljes önzetlenség szintjére jutni, akkor korábbi
tetteinek is megkérdőjeleződik teljes önzetlensége.
Van azonban egy utolsó kérdés: Ha Izsák ekkor már valóban felnőtt férfi volt, akkor miért nem az ő
próbatételeként tartjuk számon ezt a „tizediket”? Végső soron az ő életéről volt szó….
„Itt élned és halnod kell…” – tartja Vörösmarty gyönyörű költeménye. Csakhogy gyakran halni
könnyebb, mint élni. Igaz, hogy Izsák az életét kész volt oltárra vinni, de az ő esetében ez az
önfeláldozás csak egy pár másodpercig tartott volna. Ábrahám azonban teljes hátralevő életében
együtt élt volna ezen áldozat fájdalmával.
Sokan úgy érezzük, van egy határ, amit semmiképp nem lépnénk át: egy olyan pont, ahol inkább
életünket áldoznánk, mint hogy elveinket, lelkiismeretünket feladjuk. Készen állunk a halálra. De
készen állunk élni is elveinkért? Készek vagyunk-e az élet-halál kérdését feszegető nagy lelkiismereti
kérdésekben tanúsított készenlétünket a mindennapok apró próbatételeinek szintjére lefordítani?
Ábrahám története arra is megtanít bennünket, hogy itt inkább élni, mint halni kell. Az erkölcsi
életben maradás, a vallás és a zsidóság mindennapokban való megvalósítása, apró áldozatok: ez az
igazi önfeláldozás.
„Isten a szívet kéri…” (Talmud, Szánhedrin 106b; Zohár Ki técé)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése