2012. szeptember 12., szerda

ZSOLT BÉLA / KILENC KOFFER(8)

AZ ÖNGYILKOSOK ÉS A KIVÉTELEZETT

14.

A matracom szélén még mindig ott ül Friedländer. A kék lámpa ólomszürke hullafoltokat vet arcára. Térdére könyököl, öklére szorítja állát, nehezen, időnként bugyborékolva lélegzik. Az idősebbik fiát temette el, azért jelentkezett sírásónak. Nem beszél róla, én sem említem. Nincs mit mondani. A fiú huszonhét éves volt, gépészmérnök, néhány hónap előtt a Kárpátokban, a munkatáborban galoppierendét kapott, s a váradszőlőhegyi tüdőszanatóriumban haldoklott, amikor jött a rendelet, hogy a haldoklókat is be kell vinni a gettóba. Behozták, három óra múlva meghalt.

Holnap megint jelentkezem sírásónak! – szólal meg Friedländer. – Kiviszem a másik fiamat, hátha sikerül...

A halott fiát már nem bánja, az egyik fiú sírján keresztül próbálja megszöktetni a másikat. De lesz-e holnap temetés, lesz-e elég halott? Lesz bőven, mert megint tízpercenként hozzák a hordágyakon az öngyilkosokat. A hamis nekirugaszkodás, amely a gettót az indulás hírére felvillanyozta, összecsuklott. Nem is azért, mert sejtik, hogy ott, ahova mennek, megölik őket.. . De a fáradtak, a kényelmesek, az érzékenyek, a finnyásak, s akik vizuálisan konkretizálni tudták, hogy mi történik velük másnap, meggondolták magukat, és bevették a ciánt. Ezek pontosan, részletezve elképzelték, hogyan gyömöszölnék őket hetvened magukkal a vagonba. Aztán látni egymás s Önmaguk szürke arcát a többiek hirtelen megnőtt, nagyon fényes, mély árkú, csillogó szemében. Aztán állni szorosan összepréselődve, lökdösődni, furakodni jobb helyért, közelebb az ablakhoz, a levegőhöz. Közelebb a kannához, a vízhez, mely negyed óra múlva amúgy is kifogy, mert az erősebbek és az erőszakosabbak mindjárt kiisszák, s valamelyik még fel is dönti a kannát. A szülők a gyerekek jogán zsarolnak maguknak helyet, levegőt, vizet. Vizet – ez a legfélelmetesebb. Az ember nyelve a szájpadlásához tapad, S aztán közelebb furakodni a küblihez, hogy a szükségét elvégezhesse – a kübli percek alatt megtelik, szétcsorog megint összeveszni, esetleg összeverekedni valakivel, aki itt is az egyenlőség elvére hivatkozik, aki itt is arcába vágja, hogy mindenki ugyanolyan sz ... zsidó, mint a többi!... Mosdatlanul, borostás állal, elviselhetetlenül viszketni, egymás bűzét belélegezni, a rettenetes testszagot. S lesznek, akik majd hirtelen meghalnak anélkül, hogy a szívükhöz tudnának kapni, mert nem tudják mozgatni karjukat, s nem tudnak elvágódni sem, mert nincs hova. S lesz, akin kitör az őrület. S koraszülés is lesz. S a vonat éjszaka vesztegel majd a külső vágányon. Szajolban vagy Csapon, s tolatás közben hallani lehet a vasutasok szabályos sípolását, s ahogy beszélnek egymással, a különös akusztikájú pályaudvari éjszakában: „Kelemen-tanyáról hozott az asszony egy kecskét, de nem ad csak annyi tejet.. – mondja epikusán az egyik hang. S a másik hivatalosan közbekiált: „A háromszáznegyvenes lemaradt, üres a harmadik vágány!" – Ilyeneket mondanak érthetetlen szaktolvajnyelven, két hosszúlépés közt, amit állva, piros zászlóval a hónuk alatt felhajtanak a restiben. A békés utas hallott ilyen dialógusokat, felriadva az éjszakai személyvonaton, amikor hazafelé tartott Váradra... A Keletin még megvette az esti lapokat, bekapott egy sonkás zsemlyét, levetette a gallérját és a nyakkendőjét, kiment a W. C.-re, minden fülkébe benézett, hogy nincs-e ismerős. Még olvasott egy darabig, aztán a vonat zötyögésétől nehéz lett a szemhéja, és Rákosrendezőnél már aludt. S mikor a vasutasok párbeszédére felriadt, szomjúság fogta el: Szolnokon és Ladányban behűtött ásványvizet lehetett kapni, leszállt, vásárolt egy zöldüveggel, s vett hozzá egy papírpoharat.., Nem, nem megyünk – határozták el az öngyilkosok, akiket hirtelen elfogott az epesztő szomjúság, s még egyszer, utoljára életükben, színültig megtöltötték a poharat a váradi vízvezeték vizével, aztán kifejtették a kabátjuk béléséből a pici orvosságos üveget a barnásszürke porral. A dugó légmentesen elzárta az üveget, a szája organtüllbe volt bugyolálva. Az organtüllt lefejtették, zsebkéssel kiemelték a dugót, az ájító szagtói, mely az üvegből kicsapott, először visszahőköltek, bizonytalanokká váltak. Aztán megemberelték magukat. Nem, még ha minden jól is sikerül, az egész hátralevő életért sem érdemes ezt vállalni. Beleöntötték a barnásszürke port a vízbe... szörnyű szaga van, de íze nincs, s mindjárt nem lesz szaga sem. Öt másodperc, s már el is vágódtak, s arcuk felismerhetetlenné torzult, s a görcs felényire rántotta össze őket. S a szomszéd már jelentette is az őrszemes csendőrnek. A csendőr ingerülten ráparancsol, hogy rakja hordágyra, és vigye a kórházba. A sötét gettóban az újhold kevés fényében mindenfelől vonultak a hordágyat cipelő férfiak – mint a firenzei pestises éjszakák menetei csak a kámzsa hiányzik az emberekről, és nem szól a pestiscsengettyű...

Friedländernek lesz holnap temetnivalója, s megkísérli megszöktetni a fiát. Hat körzetre osztották a gettót, holnap reggel indul az első. A kórház az utolsó körzet, a hatodik napon indul. Hat nap alatt minden megtörténhetik. Meg is lehet szökni, meg is lehet halni – és még a csodaváróknak is igazuk lehet.

Aminthogy a keszeg hitoktatónak máris igaza van.

Egy csendőr löki be az ajtót, s keresi Leuchtturm Jakabot, született Felsővisón, 1879-ben. A terem másik végéből, valahonnan a szegényházi férfibetegek matracai közül mászik elő. A kék fényben a vörhenyes kecskeszakálla is kék, s elképzelhetetlen soványságában olyan, mint egy délnémet mesefigura. A csendőr katonásan, de bátorítóan ezt mondja:

A maga kivételezése megjött a parancsnoksághoz! Öltözzék fel azonnal, elhagyhatja a gettó területét!

A hitoktató másodpercig mozdulatlan, aztán meginog, s csak azért nem vágódik el, mert a teste olyan könnyű, hogy nincs, ami lehúzza a földre. Aztán a kis testből hihetetlenül hatalmas hang szakad ki. Nem a fékeveszett örömé, nem az artikulátlan boldogságé, s nem is a hallelujáé Istenéhez, aki csodát művelt vele, hanem az egzaltált hencegésé:

Ugye mondtam maguknak! – ordította átható tülökhangon, nevetve és sírva ~ ugye mondtam, hogy engem becsülnek a vitézi széknél? Maguk nem hitték, nem is csodál De én a csehek ellen harcoltam Nagybiccsén, csendőr úr! Én mindig a legnagyobb magyar voltam, csendőr úr! A legnagyobb magyar! – hetvenkedett, s verte a mellét a szeplős, vörös öklével.

A matracokon mindenki felállt, az emberek sápadt, elképedt irigységgel hallgatták, s némán gyűlölték. Csakugyan, mialatt szöcskemód ugrálva, félszegen kapkodva szedelőzködött, nekem is gyűlöletes volta győzelmes kárörömtől sugárzó arcával, s ahogyan elbizakodott tekintetével megvetett bennünket, az alsórendű, veszendő lényeket, akik itt maradtunk. A váradiak – ahogyan most magyarázták – eddig sem állhatták. Tizenöt éve került ide valahonnan Ruszínszkóból, az iskolában tanított hittant, rosszul, mert a gyerekek még a héber betűket sem tanulták meg tőle. Mindig a saját ügyeivel volt elfoglalva, alattomos, hajlongó alak, állandóan terhére volt a községnek. Hol a feleségét kellett közköltségen eltemetni, hol a gyerekeknek koldulni össze a tanulási költségeket – a fiát és a lányát Franciaországban járatta egyetemre ezeket is, persze, a módos zsidóknak kellett eltartaniok. Ez is olyan jó cselekedet, amit az Isten megfizet – ez aztán alaposan kifizetődött! S a lakásával is folyton baj volt; hol a tetőn csorgott be a víz, hol a kályháját kellett samottoztatni, s mindenáron pincét akart, mert a krumplija elrohadt – állandóan a hitközségi vezetők nyakára járt, koldult valamit. Ha lerázták, másnap visszajött: szívósan, tolakodóan, követelően koldult, az idegekre ment, s végül megkapott mindent, csakhogy ne lássák. Ilyenkor utálatosan hálálkodott, de a hála nem akadályozta meg, hogy az iskolás gyerekeket, akik hagyományos hecceket csináltak vele a hittanórán, kékre-zöldre ne verje. Ilyenkor a szülők követelték a hitközségi elnöktől, hogy rúgja ki – de este megjelent a megvert gyerek apjánál, zokogva kért bocsánatot, vádolta magát, hogy nem bír a gonosz természetével. Soha senkinek nem beszélt a nagybiccsei hőstettről, de az emberek most arra gondoltak, hogy ez a garázda hitoktató elfojtott harciasságán adott túl, amikor a gyerekeket összeverte. A Biblia-korban talán híres hadvezér lett volna Leuchtturmból – ettől függetlenül azonban a zsidók, akik figyelték a matracról a jelenetet, most legszívesebben megrugdosták és összevissza köpdöstek volna. S meg is ölték volna – legalább a tekintetükkel.

Már elkészült az öltözködéssel, amikor a homlokára csapott, és ezt mondta:

- Bocsánat, csendőr úr, botom is volt! – s hátraszólt, hátranyúlt a szomszéd matracokon fekvő szegényházi betegek irányába. Aztán teljes testtel feléjük fordult, és pimaszul, felelősségre vonóan kérdezte: – Hol a botom, a botnak itt kell lenni! – s lenyúlt a matracok közé. A parancsoló hangtól megriadt szegényháziak négykézláb keresték a botot a rések között.

- Gyerünk, gyerünk! – sürgette a csendőr. – Nem sánta maga, tud maga bot nélkül is járni!

Bocsánat! – szólt vissza öntudatosan. – Húsz éve van velem az a bot. Váradra már magammal hoztam. Ismeri itt ezt a botot minden gyerek! – hencegett vérszomjasán. S addig kotorászott-kaparászott, míg a bot előkerült a sarokból

.-Na, menjünk, mindjárt itt hagyom! - fenyegetődzött a csendőr, s a hitoktató gyors léptekkel már el is iramodott az ajtó felé, staccato ütemben végigkopogta botjával a termet. S a kopogást még hallani lehetett az előcsarnokból, s behallatszott, amint kint, a templom előtt, a betonjárdán kopog. S az emberek, akik a matracon ülve, hosszú ideig a Leuchtturm mögött becsapódott ajtóra szegezték fennakadt tekintetüket, még akkor is érzékelték és követték a kopogó ütemet, amikor már füllel nem lehetett hallani : most a gettókapunál kopog.. . kopog egyenletesen tovább, senki sem állítja meg ... Már a nagypiactér egyenetlen macskakövein, már a Kapucinus utca gránitján, a kispiac aszfaltján! A nagy és kis utcákon, amíg haza nem ér..,. . Minden talpalatnyiját, süppedését és emelkedését, minden sebét és foltját ismerik ezek a matracon ülő emberek azoknak a váradi utcáknak, amelyeken a bot kopog .. , S bátran kopoghat! Rendőr, csendőr nem állítja meg ... s ha hazaér a Szacsvay utcába, letépheti az ajtóról a hatósági pecsétet, amelyet a lakására raktak ... A szomszéd nem hívhat rendőrt, s hiába ír névtelen levelet - pedig biztos, hogy ír. Ez a senki, ez a koldus, ez a léhűtő - sziszegték-lehegték aki a község nyakán élt, s még csak nem is tudósa a szent könyvnek! Hazamegy, és él tovább! Mialatt ők, akik egész életükben dolgoztak a saját erejükből, teremtettek valamit, felnevelték a gyereküket, katonáskodtak, és nagy adót fizettek az államnak, mehetnek a vagonba, ők is jó magyarok voltak, a világháborúban voltak, ők se szerették a cseheket, a románokat és a bolsevistákat – de ki tudja ezt bizonyítani? Ki gondolt rá akkor, hogy ezt egyszer majd bizonyítani kell!

Különös csönd volt ezen az éjszakán odakint. A gramofon se szólt a sörgyárban, a harminc vagont, amelyet betolattak, most már nem mozgatták meg reggelig. S még csak zavarórepülés sem volt. S a csöndben még sokáig hangosan kopogott a bot a dobhártyákon, mint a lázas pulzus verése. Aztán valaki megszólalt:

Micsoda arrogancia! Más boldog lett volna, hogy minél hamarabb mehet inneni S ez még negyed óráig kereste a botját! – Másik hang: – Nem irigylem odakint egyedül, ezek között! Ki se teheti a lábát a lakásból. – Harmadik hang: – Éhen fog dögleni! Kocsmában nem zabálhat, a piacon nem adnak neki! Pincéje nincs, s ezek az óvóhelyre nem engedik maguk közé!

Így vigasztalták magukat, így ítélték éhhalálra, bombahalálra. Aztán kimerülten hátravetették magukat a matracon és majdnem belehaltak a tehetetlen, irigy gyűlöletbe.

15.

Mások is szabadultak ezen az estén. Németi doktor hozta a hírt, hogy a két prostituáltat kiengedték.

Az történt ugyanis, hogy estefelé megjelent a kapunál egy puritánul öltözött, sötét ruhás, magas, deréktól lefelé kövér hölgy, aki csak vörösre festett hajával ütött el az oltáregyesületi, nőegyleti és gyermekfelruházó dámák külsejétől. Mindenki ismerte a városban, legjobban a város úri férfilakossága, mert szalonját idestova két nemzedék látogatta. A hölgyé volt a legnagyobb és legszebb bordélyház a Vitéz utcában, ott, ahol egymás mellett sorakoztak a lámpás házak. Az ő háza volt a legtükrösebb, a legnagyobb személyzetű, egyszer négy hónapig még néger lány is volt nála, ami magyar kisvárosban egyedülálló. Az utolsó években a ház politikai jelleget is kapott: mióta a magyarok visszaszerezték Váradot a románoktól, és a zsidók ellen napról napra hevesedett az utálat, a ház a katonatisztek és a közhivatalnokok találkozóhelye lett, s ezek előbb kiszekálták, kinézték, később egyszerűen kidobták a szalonba merészkedett zsidókat. Végül a kapus már be sem engedte őket. Akkoriban keletkezett a divat, hogy a kávéházakat, boltokat megjelölték: „Keresztény üzlet" vagy „Zsidókat nem szolgálunk ki", s a városban köztudomású volt, hogy Szilassyné háza is ilyen „árjaház'". Maga a hölgy, bár jogos y-ja révén a történelmi középosztályhoz tartozott, nem haragudott különösebben a zsidókra, főképp azóta nem, amióta a törvény a zsidó konkurrenseitől a keresztények fokozottabb gazdasági érvényesülése érdekében megvonta az iparengedélyt. De magas rangú törzstisztek jártak hozzá, s a várostól, a megyétől és a pénzügytől is a vezetők, a „fejesek", akik már reggelire zsidót ettek, hát még este, részegen, a szalonban! S a tisztiorvos, aki hetenként kétszer vizsgálta a lányokat, s akitől olyan sok minden függött, szintén megkergült, zöld ingben járt, nyilas lett, még vizit közben, csipesszel a kezében is a zsidókat szidta. Általában a szalonban az urak disznólkodtak és politizáltak, s minden politizálásnak zsidószidás lett a vége s a lényege. A hölgyet ez nem zavarta, úgy alakult a helyzet, hogy a ház keresztény ház lett, az üzlet sohasem ment jobban. A zsidók, mint vendégek, már régebben, mióta kezdték macerálni őket, nem számítottak, elmaradtak. Ennek ellenére, neki végeredményben mindegy volt, hogy zsidó vagy görögkeleti. S a lányok közt akadt is kettő, a Vilcsi meg a Sárika, akikről csak Ő tudta, hogy zsidó lányok - az egyik beregszászi, a másik besztercei, szép és jó lány mindkettő, jó forgalmat csináltak. A többi lány nem is sejtette, a vendégek nem is álmodták. A kövér, mokány Vilcsit inkább a fiatalság és a kijelölt kereskedőtársadalom szerette, Sárikát, akinek pompás „dumája" volt, és olyan vékony és lapos volt, mint egy fiú, az öregek, az újságírók és a pesti katonatisztek. Mikor aztán most bejöttek a németek, a hölgy előbb nem jelentette be, hogy a lányok zsidók, aztán mégsem merte végig rejtegetni őket. A közkórház venereás osztályának ápolónőjével elintézte egy százasért, hogy becsempészi őket az osztályra – ott csak nem keresik őket ezek a maflák, hogy nincs nekik okosabb dolguk! Szóval, időt akartak nyerni. Közben megcsinálta a rendőrségi írnokkal, a morfinista Kovács Dancival, hogy két ötvenesért ki is javítja a lányok bárcáján a vallást. Isten tudja, hogyan vette észre a rendőr fogalmazó, az erkölcsosztály vezetője. A vadállat nyomozni kezdett, s így tudta meg, hogy a lányok a venereán bújnak. Tegnapelőtt aztán bevitette őket a gettóba.

Persze, se Danának, se Szilassynénak nem lett baja a stikliből. Az árják sohasem igazi bűnösök, csak a zsidók viszik bele őket a bűnbe pénzzel és aljas félrevezetéssel - s különben is, Szilassyné másfél év óta, mióta ide helyezték, rendes havi fizetést ad az erkölcsosztály vezetőjének. A rendőrtiszt tulajdonképpen rögtön meg is bánta, hogy a hölggyel ujjat húzott. De mit csináljon – mikor meghallotta, hirtelen megdühödött –, hogy jön ahhoz a két zsidó szajha, amikor végre kitisztítják az országot, hogy tovább is rontsa a jó magyar levegőt?

Amikor aztán Szilassyné fenyegetve felelősségre vonta, bűnbánóan mentegetőzött; mit csináljak, most már késő, én nem tudom kihozni őket! Ha valaki, te ki tudod hozni őket, mama! Szilassyné a rendőrségről egyenesen a gettóhoz sietett, és parancsolóan szólt a kapuőrre: „Jelentse a csendőr ezredesnek, Szilassyné van itt!" Jól ismerte az ezredest, hetenként legalább kétszer vendége volt a szalonnak – a nagy Magda tetszik neki: azt mondja a nagy Magda, nem is rossz fiú ez a csendőr ezredes, csak azt hiszi, hogy a csendőrnek mindig olyannak kell lenni, hogy az ember féljen tőle, még az ágyban is! – Na, én nem félek tőle – bátorította magát Szilassyné. S csakugyan, mikor az ezredes megjelent a drótrácsos kapu másik oldalán, egész testében kiegyenesedve, harciasan elébe állt.

Az ezredes fenevadarca felderült. Könnyed, kedélyes, gáláns pózba vágta magát, s fitogtatott, édelgően pajtási hangon szólalt meg:

- Na, mi az, mama? Mit keresel itt?

Sürgősen beszélnem kell az ezredes úrral!

- Na, gyere csak be, mama! Ereszd be a hölgyet – s összekacsintott a kapucsendőrrel, aki alázatosan, de férficinkossággal visszamosolygott rá.

Ki vele, mama, mi van

?Meg vannak az urak keveredve? – kezdett mindjárt kiabálni, de vidám agresszivitással. – Elviszitek nekem a két legjobb lányomat, a Vilcsit meg a Sárikát?

- Ki a fenét?

- Behozattátok a lányokat a venereáról! Mit akartok tőlük?

- Betegek?

- Kutyát betegek!

- Zsidók? – kérdezte komorabban az ezredes, és Összeráncolta homlokát.

-Zsidók, zsidók! - károgta Szilassyné. - Kák! Kának nincs faja! Ká az ká!

Közben előkerült a két alantas csendőrtiszt is, a százados és a főhadnagy. Még nem tudták, mi lesz, még nem mertek nevetni, az ezredes arcát figyelték. De amikor látták, hogy az ezredes rázkódik a röhögéstől, ők is vele harsogtak.

- Ká az ká! De a törvény az törvény!

- Törvény! – legyintett a mama. – Ahányszor ti megszegitek a törvényt! Ahányszor ti ittatok nálam, mikor szesztilalom volt! Házas embernek szerelmeskedni nem szabad házon kívül, a vallás is tiltja, mégis teszitek!

Megint röhej.

-Hát kérlek, urak! – fordult az ezredes a tisztekhez. – Mit szóltok a mamához?

A mama érezte, hogy az ügy nem áll rosszul.

- Mit értek vele, ha ezeket is elviszitek? Hiányoznak majd a németeknek – kezdte kérlelni az ezredest. – Na ne izéljetek, fiúk, engedjétek nekem haza ezt a két kát! Meghálálom! Ezért nem üzen Hitler háborút!

Nagyon jól mulattak az urak ott a kapunál, nevetésük végigsüvített a gettón, amely ettől különösen megremegett, mert nagyon régen hallott nevetést. S ha ezek nevetnek, akkor nekik minden okuk megvan, hogy még többet sírjanak. De a mama győzött.

- Na, hol vannak ezek a... – szólt a merev vigyázállásban figyelő szolgálatvezető csendőr őrmesterre az ezredes.

- Alázattal jelentem, a nagytemplomban 1

- Na, vezessétek ide azt a két zsidó kát!

S már hozták is őket. A lányok fáradtak, sápadtak és szutykosak voltak, de máris foglalkozásszerűen viselkedtek. Ingó járásuk és hívó tekintetük a nagytemplomban sem maradt le róluk, S mikor meglátták Szilassynét, rárohantak, ölelték, és visongva kiáltoztak:

- Mama, itt vagy, mama! Mondtam, hogy a mama nem hagy bennünket!

A csendőrtisztek kedvtelve, szétvetett lábbal, zsebre dugott kézzel körülállták őket. Fölényesen vigyorogva mustrálták a lányokat, mint a lóvásáron a lovakat, s úgy érezték, hogy nagylelkűek, s jót is cselekednek, s talán kicsit el is lágyultak az „anyai szeretet" e nekik való jelenetétől. S jóindulatúan még eltrágárkodtak velük negyed óráig, aztán az ezredesnek mégis eszébe jutott, hogy reggel útnak kell indítani az első transzportot, hetven zsidót, apát, sőt anyát és gyerekeket minden vagonban! Szóval, nem töltheti a drága idejét effajta idillekkel. Barátságos szigorúsággal röffent a hölgyre:

- Na vidd, mama, a lányaidat!

A kapu kinyílt előttük, a mama és lányai elmentek. Vissza az üzembe, az árjaházba. Igen. a mama derék asszony volt. Eljött a lányaiért, viszont a tisztelendő nővérek nem jöttek el a kislányokért, akiket a Notre-Dame de Sionban kereszténnyé neveltek, és a fehér csuhás premontrei papok sem jöttek el diákjaikért. Nem kétséges, hogy a mama elsősorban „üzleti nő" volt, de nemcsak haszonlesésből jutott eszébe, hogy eljön a lányaiért. Mert azért a ház meglett volna Vilcsi és Sárika nélkül, pláne most, háborúban. Hiszen a katonának olyan mindegy, hogy kivel fekszik le, fontos, hogy nő legyen. (Folyt.köv.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése