2012. szeptember 20., csütörtök

ZSOLT BÉLA / KILENC KOFFER (11)


      MEGFELEZZÜK OROSZORSZÁGOT A NÉMETEKKEL   

                              

18.

Mondom, kedves Fríedlander barátom, odakint alaposan kitanultam a sírásást. 1942. november 12-én este nyolc órakor még tejpárás, langyos ősz volt, éjfél előtt leesett a hó, a hóval megjött a huszonhét fokos hideg, s márciusig sem a hó nem tűnt el, sem a hőmérő nem ment le húsz fok alá. Hajnalban a szolgálatvezető őrmester harmadmagammal kiemelt a sorból - egy sebészorvossal és egy házalóval mert a hősök temetője pótsírásókat kért a századtól: a két régi, zsidó sírásó már nem bírta a munkát. Az utolsó napokban már ködös volt az idő, s megszaporodtak az aknahalottak.

 

Megjött a kiütésestífusz-járvány is, egymás után hozták be a gyanúsakat a környékbeli támaszpontokról, negyvenkét fokos lázzal, megállíthatatlan hasmenéssel s a tetűcsípés nyomával és kiütéssel a hasukon. Az aknahalál azért volt gyakoribb, mert már a ködben nehezebb észrevenni, hogy hol lazább a föld, s hova helyezték vissza a kivágott gyepkockákat a ravasz partizánok az akna fölé. jó időben még úgy-amennyire felismerte az aknakutató a gyanús jeleket, vagy inkább ösztönösen érezte meg, hogy a közelben veszély fenyegeti, de a ködesőben, a páralecsapódástól kevert sárban teljesen elmosódtak a nyomok, s most a hó minden tájékozódást lehetetlenné tesz, s az ólmos, szürke égtől és a vigasztalan, fehér steppétől az idegek érzékenysége is eltompult - már nem reagál a közeli bajra. S mert az aknakutatók nem tudták felszedni az aknát, ezért léptek többen aknára, s a ködben és a hóban a sofőrök is lépten-nyomon ráhajtottak. A tífuszjárvány pedig azért nőtt meg, mert az emberek, mióta megjött a nagy hideg, alig mosdottak, és a fehérneműjüket sem mosták. Tele voltak tetűvel - mi is, Friedländer barátom -, sőt mi zsidók elsősorban, mert bennünket hajnaltól késő estig hajszoltak, és még otthon, a körletben éjjel is folyton maceráltak, s nem hagytak időt a tisztálkodásra. És lelkierőnk sem volt hozzá – annyira elcsigáztak bennünket, s a csalódás is elvette a kedvünket, hogy nem küldenek értünk, és egy szál nyári ruhában itt hagytak a télben – nem szólva arról, hogy már amikor Kijevben kivagoníroztak bennünket, a kémelhárító tisztek és bakák formálisan kiraboltak bennünket, váltás fehérneműnk is alig maradt.

Persze, az első tífuszos is közülünk került ki, Szeregyina Budán, a brjanszki erdő egyik központjában, amely négy és fél hónapig volt a magyar partizánvadászok főparancsnokságának székhelye. Itt dolgoztunk mi is, s itt ástam én a sírt, Friedländer barátom. jött a hír az első zsidó tífuszosról, és a katonák közt már terjedt is a vérvád, hogy mi csináljuk a tífuszt, hogy a magyar hadsereget gyengítsük. Az első tífuszos halott is zsidó volt a helyőrségben, s a hadosztályparancsnokság nem engedte meg, hogy a zsidót a hősök temetőjébe temessék. A város végén, túl a patakon kellett az ukrán temetőbe elkaparnunk, szorgalmi feladatként, hajnali fél négykor, fél órával a hivatalos ébresztő előtt. A városbeli ukránok eddig nem nagyon szíveltek bennünket, a németek mégiscsak visszahoztak nekik valamit a szovjettől majdnem kiirtott cári antiszemitizmusból. De a magyar parancsnokság rafinált propagandaérzékkel összehozott bennünket, ukránokat és zsidókat. Hogy most sírjaink egy temetőben voltak, az ukránok ettől is ráeszméltek, hogy nemcsak a temetőnk közös, de az ellenségünk is. Lelkileg itt kezdődött cinkosságunk, s négy hónap alatt, amíg Szeregyina Budán voltunk, emberi szolidaritás és politikai szövetség lett belőle.

A hősök temetőjét még a németek kezdték építeni, a berlini hadügyminisztérium tervei szerint. A németek a város főterét vették el temetőnek, ahol a középületek, a színház, a legnagyobb templom és az áruházak voltak, és ahol a fiatalság korzózott. A város minden fontosabb utcája ebbe a főtérbe futott, és most valamennyi zsákutca lett, mert beleütközött a hősök temetőjének nyírfa kerítésébe. A németek azzal, hogy a Fő téren csinálták meg a temetőt, nemcsak bőszíteni akarták az oroszokat, de tudatosan dekomponálni a várost, hogy a forgalom és a közlekedés megváltoztatásával is állandóan éreztessék jelenlétüket. Másrészt, a temető afféle Geszler-kalap is volt – az egyforma fakeresztekre német szabály szerint ráhelyezték a hősi halott acélsisakját s aki orosz arra járt, annak kalapot kellett emelni az acélsisak előtt. Hát inkább nem járt arra, megkerülte a szétszórt, rendkívül kiterjedt várost, csakhogy ne kelljen köszönnie. Amikor a németek átadták a magyar megszálló csapatoknak a várost, a temetőben még csak kilencvenegy acélsisakos halott volt. Fél év alatt háromszázegyre nőtt az állomány – csupa magyar halott s valamennyi idősebb korosztálybeli. Akik partizánharcokban megsebesültek, és behozták őket meghalni a kórházba, vagy akik aknára léptek, és még néhány óráig életben maradtak, vagy akik betegségben haltak meg. Aki kint az erdőben pusztult el, azzal nem csináltak sok faksznit: elvermelték valahol a fák alatt.

Mondom, Friedländer barátom, a temető eredeti tervét még a berlini hadügyben csinálták, de amikor mi átvettük a várost, a magyar hadügyminisztérium átdolgozta a tervet. A magyar tervezet kiemelkedő mozzanata volt a temető közepébe felállított, huszonöt méteres országzászló. Ahol csak a magyar csapatok néhány hétre megfordultak Oroszországban, mindjárt felállították a magyar országzászlót, s már nem a régi revíndikáció, hanem az új hódítás jelképeként. A bakák meg voltak győződve róla, hogy Hitlerrel megfelezzük Oroszországot. Mondták is egymásnak, s a jóindulatúbb közlékenyek nekünk is mondogatták leereszkedően: látják, látják, maguk zsidók hiába beszélnek, a németek mégiscsak ... Innen most már nem is megyünk ki többé, a németek ezeket a területeket örökre nekünk adták, s majd errefelé osztanak földet annak, akinek otthon nem jutott. Csakugyan, a temetőtervet Pesten olyan aprólékosan és véglegességgel dolgozták ki, mintha, teszem azt, az új Nemzeti Színház felépítésével kapcsolatos, századokra szóló városrendészeti tervről lett volna szó. A veszett tábori pap folyton a zsebében hordta a tervet, s ha új parcellát nyitottunk, mindjárt ütött a bikacsekkel, ha a sír vonala centiméternyit elferdült, s kiabálta:

Büdös fajta, benneteket kellene elevenen eltemetni!

Irgalmat nem ismerően fújt a steppeszél, amikor első halottam, Császár Ferenc zalaszentgróti honvéd sírját kezdtük ásni. Szerszámunk pocsék volt, a hó és föld csontkemény - de Veinberger, a nyomdász sírásó, mint régi szakember megtanított bennünket a mesterség fogásaira, s a többiek is tanulékonyak és eltökéltek voltak. Rossz „meló", keserves munka volt - de volt egy nagy előnye: hogy ezúttal a keretlegény nem állt egész nap a hátunk mögött. Csak a tábori pap jelent meg napjában többször, lovon s váratlanul, s ha volt oka, ha nem, végigvert bennünket a bikacsekkel, vagy a fejünkbe rúgott. Ezt már bekalkuláltuk, vártuk, hogy túlessünk rajta, aztán megint nyugtunk volt egy-két óráig. És volt még egy előnye ennek a „meló"-nak: minél mélyebben jutottunk a földbe, annál kevésbé éreztük az éles borotvák millióit hajigáló steppeszél kegyetlenségét. A sír fedezék volt a hideg ellen. Mondtuk is benn a körletben, amikor esténként „sírból tértünk vissza", hogy ebben az Ukrajnában a legjobb a „sír mélyén". Ha többé-kevésbé elkészült a sír, lekuporodtunk és beszélgettünk. A sebészorvos sírásó Ádám professzor asszisztense volt ~ eddig a döglött lovakat nyúzatták vele, mert a lóbőr a tisztek legális üzlete volt. - Na, tanár úr, tessék operálni - mondta neki a vezérkari őrnagy, aki személyesen osztotta be lónyúzásra. A sebész most meg volt elégedve az új beosztással: mégsem kell mindennap véres lóbélben vájkálni. A házaló sírásó ortodox zsidó volt, afféle hitközségi félprofesszionista, alkalmi templomszolga és kisegítő előimádkozó, és a sírban állandóan kelet felé fordulva mormolta a napszaknak megfelelő imát. A nyomdász volt a legéletrevalóbb és a legszolidárisabb, időnként kiszökött a sírból, és a környékbeli orosz házakban koldult nekünk kenyeret és krumplit. Az oroszok mindig adtak, és mi mindig éhesek voltunk. S közben ástuk a sírt Császár Ferenc magyar honvédnek és társainak – csakugyan mi lettünk a magyar fajta sírásói. S a nemzet sírásói is, ahogyan a pap a fejünkre szokta olvasni.

Most már maga is tudja, Friedländer, hogy milyen hamar elveszti az effajta mesterség szokatlanságát és félelmetességét az emberben. Mikor hajnalban, vállunkon a vacak csákányokkal kivonultunk, útközben beszóltunk a kórházba, megkérdeztük az ügyeletest: hány halott? Néhány nap múlva már alig gondoltunk rá, hogy az esetlen faládákban magyarok, emberek, még inkább cafatra szakadt magyar emberek maradványai hallgatnak. Nem hasonlítottunk a Hamlet sírásóihoz, célzatosan makabreszk és filozofikus humorukkal – mi komolyan, komoran s néha keserves vidámsággal mindenről beszélgettünk, csak arról a halálról nem, amely a nyersanyagunk volt, kivévén természetesen a sírásás aktuális szakmai részleteit. Ennek a gonosz tábori papnak néha nagyon sietős volt a dolga – valami áruló szajhája is volt –, csak odalovagolt, elhadarta a liturgiát, aztán megint felpattant a lovára, ott hagyta nekünk a koporsót: temessük el, csináljunk vele, amit akarunk. S hogy a sarkon eltűnt a lován, egyszerre nekünk sem volt olyan sürgős – a kényszermunkás lazsál, ha nincsenek a nyakán ráültünk a koporsóra, rágyújtottunk, ettünk is, ha volt mit, megtárgyaltuk a hadi híreket, s mutogattuk a leveleket, amiket hazulról csempészúton, feketén kaptunk. S csak amikor már közeledett a bevonulás ideje, akkor mondta valamelyikünk sóhajtva: na, csináljunk valamit, emberek! S megcsináltuk, mert a koporsót mégiscsak le kellett ereszteni a sírba, a dombot is meg kellett csinálni, s a fejnél beszúrni a típuskeresztet.

Orosz parasztházban laktunk, ott volt a „körlet", oda vonultunk be munka után. Az oroszok kevés beszédű, alattomos rosszkedvű, jó emberek voltak. Csak a sztari nézett bennünket rossz szemmel, a hetvenegy éves nagyapa, Ő a cári időkben jómódú kupec volt, és jobban tűrte a németeket meg a magyarokat, mert megint engedték kupeckedni. De a felesége, az öregasszony, jobb volt hozzám, mint az anyám - borogatta a gennyes lábamat, teát főzött, ha köhögtem tejet adott, mert sírt a soványságomtól. Vallásos volt, s mert a sírásás mégis valahogy Istennel, a mennyországgal és a pokollal összefüggő művelet, gyengédsége külön az egyházi jellegű funkciónak is szólt. A tizenhét éves fiú és a tizenöt éves lány kommunisták voltak. Egyszer december elején bemegyek a konyhába tejért. Ott ül a fiú az asztalnál, a pípics világosságában, a benzinmécs mellett, rongyos bekecsében, taknyos orral, kékre fagyott kezekkel - elmélyülten olvas. - Mit olvasol? - kérdem, mert megtanultam vagy öt-hatszáz orosz szót. Hadarva mondja a könyv címét, hogy nem értem. Kiveszem a kezéből a könyvet. Az orosz cím alatt zárójelben ott a francia „Éducation sentimentale"*. A városi könyvtárból vette ki, amit elástak a krumplis vermekben, amikor a németek jöttek. Most is a krumplis veremben van a könyvtár, onnan lehet titkon könyvet kikölcsönözni. A fiú persze a padlóra köpött, mint a többi paraszt - végletek vannak Oroszországban, kedves Friedländer: Flaubert s ugyanakkor még elhanyagolt, elmaradt külsőségek. De Flaubert és társai már ott vannak, megvetették lábukat, és nem ők fognak eltűnni, hanem az évszázados mulasztások. A kislány Majakovszkijt és Puskint szavalt nekünk - tavalyelőtt volt a Puskin-centenárium. Tanítónőnek készült, de a megszállás óta nem jár iskolába. Most magyar katonai engedéllyel kisegítő tanítónő a környékbeli faluban. De mi tudjuk, hogy az erdőbe is kijár - a „partik"-nak hoz és visz üzenetet. Mert az István úti pesti fiúk már régen „partik"-ként komáznak a partizánokkal.

A „partik" sok munkát adnak nekünk, sok a halott. Egyik reggel, a szokottnál is irgalmatlanabb időben, negyvenegy fok hidegben, kivonultunk a temetőbe, s idősebb, vörös bajszú árkász honvéd ül a sírok tisztásán, tűz mellett. Mindenféle szerszáma van, szekerce, fűrész, fúró s mindenféle nagyságú szeg. -

Jó reggelt, emberek - köszön barátságosan. - Nyír- fa kápolnát csinálok, ravatalozónak. - A veszett pap követelte felháborodva a hadosztályparancsnoktól, hogy építtessenek neki ravatalozót: a hősi halottak koporsója mégsem heverhet a csupasz havon, mint valami kidobott ferslóg  - ez kegyetlenség. Hát ez az árkász jelentkezett, amikor kérdezték, hogy ki tud nyírfából kápolnát építeni. Tejeskocsis volt a tihanyi apátság uradalmában, de mellékesen fúró-faragó ember. Kovács Gergelynek hívják, felesége és két kisfia van. Mocskos szájú ember, sokat káromkodik, szidja a papokat, mert a papok most is éheztetik a feleségét és a két kisfiát, pedig már tizenhárom hónapja van a fronton. De régifajta, tisztafejű parasztember. Ilyesmiket mond: kutyának kellett ez a háború, mit keresünk itt, kétezer kilométerre hazulról? Az uraknak se lesz ez jó, mert ez után a háború után a szegény ember nem fogja tűrni, hogy ne kapja meg, ami jár neki.

Mindjárt első nap ilyen nyíltan beszél. Krumplit süt, mindenkinek ad belőle. - De most már menjenek a dolgukra, emberek, mert jöhet valami tiszt úr! Nekem nem szabadna magukkal szóba állnom sem. Parancsba jött, hogy magukkal zsidókkal nem szabadna érintkezni, mert maguktól tetűt meg tífuszt kap az ember. És maguk hamis híreket terjesztenek! De nekem van elég tetűm maguk nélkül is, s én is tudok mindent, ha nem is beszélek.


Igy ismerkedtünk meg Kovács bácsival. Minden reggel nagy tüzet rakott magának, guggol mellette, mint a makk ász. Később sem ő, sem mi nem törődtünk az érintkezési tilalommal: ha tiszta volt a levegő, a tűz mellé somfordáltunk kicsit melegedni, S közben Kovács bácsi fútt, faragott, fűrészelt, szegecselt - két hét múlva kezdett is bontakozni a nyírfa kápolna. A falak már álltak, a tűz is belülre került. S ha nagy volt a hóvihar, és tudtuk, hogy ilyen időben a pap nem jön ki a bikacsekkel, betelepedtünk a kápolnába, leültünk a tűz köré, rendszerint a koporsókra, ö is koporsón ült, sütötte a krumplit, s most már mindennap hozott is nekünk valamit. A szardíniát például, amit az árkászok élelmiszerfeljavításnak kaptak, Kovács bácsi nem tudta lenyelni. Elhozta nekünk. Már az oltári szentséget csinálta - igazán szép népművészeti munka volt, a falukutatóknak és folkloristáknak örömük telt volna benne -, de ha a szekercével mellétalált, vagy éppen az ujjára, pocsék szájával szidta a szenteket. Anatole Francé megírta volna ezt a nagyon emberséges és istentelen parasztot, aki miközben a szent tárgyakat eszkábálta, káromkodott, és megosztotta velünk a kenyerét.

Ástuk a sírokat, mindennap többet, a honvédelmi miniszter terve szerint, és beletörődve, hogy a pap valamelyikünket vagy valamennyiünket végigrugdos vagy végigkorbácsol, de Kovács bácsi miatt szerettünk a temetőbe járni. S már nyíltan politizáltunk vele. Kovács bácsi utálta a németeket, kívánta, hogy verjék meg őket az oroszok, és örült, hogy már verik is. Alig várta, hogy „paslizzunk" innen. Menjünk a fenébe haza, Tihanyba és Pestre. „Sógorom Arácson molnár, tizenkilencben hét hónapot ült Veszprémben a kommün után. Nagy ember lesz az még Arácson."

1942. december 24-én délután három órára négy temetés volt kitűzve, de nem tudtuk idejére megásni a sírokat. Lerombolt ház fundamentumára bukkantunk a jég és a fagyott földkéreg alatt, a csákány, mint az acéllemezről, visszapattant, nem vitte a téglát. Ezt csak robbantani lehet – állapítottuk meg szakértelemmel. Három órakor még nem tartottunk sehol. A pap dühösebb és részegebb volt, mint bármikor – reggel óta szakadatlanul ivott az egész helyőrség. Még mi is ittunk, mert Kovács bácsi megkínált bennünket a rumból, amit karácsonyra faszolt. Ilyen csúnyán még nem vert meg bennünket a pap, mint szenteste délutánján. Nekem a szemembe vágott a bikacsekkel, hogy rögtön vérbe borult. S mert látta, hogy a sírokat csákánnyal megásni lehetetlen, a temetést elhalasztotta az ünnepekre, de büntetésből mégis elrendelte, hogy este kilencig nem vonulhatunk be a szállásunkra, ott kell kuporognunk a negyedrészt megásott sírban. Kemény, de tiszta idő volt, nagy csillagokkal. A negyedhold olyan volt, mint egy cirillbetű. Kovács bácsi ötkor bevonult, szalonnáját, kenyerét s maradék rumját nekünk hagyta, hogy meg ne fagyjunk. Minél inkább esteledett, annál hidegebb lett, de annál inkább nekividámodott a város. A tisztek is részegek voltak már – valami fogadás lehetett a hadosztályparancsnoknál, onnan vonultak el a temető mellett lármásan, röhögve, láthatóan becsípve. Négy tiszt át is lépett a temető nyírfa kerítésén, és egyenesen felénk indult. Köztük volt a tábori pap is.


- Melyiktek az a tintazsidó? – kérdezte egy bekecses, idősebb, angolbajszos, karvalyorrú tiszt.

A pap rám mutatott,

- Ez az. Miért nem szólsz, ha az ezredes úr kérdez?


Vigyázzban álltam, hallgattam.


- Te írtad azokat a hazaáruló cikkeket? Te se hitted, hogy ez lesz a vége? Hogy sírásó lesz a végén belőled.

- A nemzet sírásója – vágta rá a pap.

- Hát csak csináld tovább – folytatta a részeg ezredes. – Vagy pedig telefonálj Roosevelt barátodnak, hagyja abba ezt a háborút, már eleget keresett. Érted?

- Igenis – feleltem tisztelettudóan.

Elmentek, kárörvendően röhögve, gesztusaikból látszott, érzik, hogy nagyon felülmaradtak szellemileg is. Hát jó, majd telefonálok Rooseveltnek. Egyelőre azonban az egész város magyarul üvölt, részegen a karácsonyi rumtól – s innen is, onnan is olyan jellegzetes lárma hallatszik, amilyen falun vasárnap este a nagykocsmából, a tánchelyről, bicskázás előtt. (Folyt.köv.)

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése