2012. augusztus 24., péntek

 

Zsolt Béla/Kilenc koffer (4)


    MÁR SZABAD TEMETNI

9.

Tízkor délelőtt bejött a gettóba Kelepecz, az anya-könyvvezető, hogy összeírja a halottakat. A csendőr ezredes már a kapuban tiltakozott:

- Mit fontoskodik itt, anyakönyvvezető úr? Áthúzhatja a könyvben egyszerre mind a húszezret! Még majd aktát is pazarlunk rájuk!


Az anyakönyvvezető körtefejű, szőrtelen, sánta öregember volt - megdöbbentő képmása Voltaire-nek. Negyven évig adta össze a párokat ugyanabban a zöldre fakult redingote-ban, keresztben a nemzetiszín átalvetővel, s ugyanannyi ideig vezette a várad i népmozgalom élet- és halálnaplóját. Nőtlen volt, agglegények és özvegyemberek piros abroszos asztaltársaságában ivott évtizedek óta, kedélytelenül és fásultan a kedélyes és izgága keresztények és zsidók, az elnyárspolgáriasodott lateinerek és eltudálékosodott iparosok között, akik gyermekfelruházás és városfejlesztés jogcímén minden este összeültek ugyan-annál az asztalnál a „Kék macska" vendéglőben, megitták az adagjukat a szafaládéhoz vagy a peislíhez, várospolitikai kérdésekről, közszállítási pályázatokról, lopásokról és csalásokról s a nagy csípőjű asszonyok kívánatosságáról beszélgettek. Az anyakönyvvezető, az egyenletes lassúsággal ivó, idült alkoholisták módján, kicsit mindig kapatos volt, de a törzsasztalnál sem jobban, mint nappal a hivatalban. Nem volt sem jó ember, sem rossz ember, az állandó alkoholködben is pontos és pedáns gép, de ha hivatali gépiességében megzavarták, megbokrosodott. Most bejött ide a gettóba, a rendőrsipkás altiszt vitte utána az anyakönyvet. El akarta intézni a restanciát. Halott az anyakönyvbe való - így rendelkezik a törvény, s negyven éven keresztül még az országút szélén talált ismeretlen halottról is bejegyzést kellett csinálni. S hogy a csendőr ezredes most ebben meg akarta akadályozni, kemény, hivatalos hangon ezt mondta neki:

-           Figyelmeztetem, ezredes úr, hatósági feladatomat teljesítem. Amennyiben ebben bárki meggátol, azt kötelességem jelenteni feletteseimnek.


Az ezredes megkötötte magát.

– A gettó területén én vagyok a felettes hatóság! És én azt parancsolom önnek .. .


-           Nekem a polgármester parancsol és a városi tanács . ..


Szenvedélyes vita támadt közöttük. A sunyító zsidók hallották az ablakon keresztül, s percek alatt elterjedt, hogy az anyakönyvvezető szembeszegült a csendőr ezredessel, megmondta a véleményét az egészről. Végre egy ember ezek közül a bitang városháziak közül, akik nemrég még kezet csókoltak a zsidó asszonyoknak, s elfogadták a pénzt a disznóságokért, s most ők a legkomiszabbak, a legnagyobb rablók! S emlegették, hogy ez az anyakönyvvezető végeredményben mindig rendes ember volt, az egész várost ő adta össze, s nem felejtették el, hogy szívélyesen kezet fogott minden vőlegénnyel és menyasszonnyal. Percek alatt nagy ember, nagy emberbarát, a németek elszánt ellensége s az üldözöttek protektora lett az anyakönyvvezetőből, holott valójában csak arról volt szó, hogy a rögeszmés bürokrata követelte a hatáskörét, a motollálni akaró szakmai gépiesség a feldolgozandó nyersanyagot, bár a hivatalon kívül, de mégis a hivatalos órák alatt. Ugyanezt tette volna, ha maga a Halál Angyala jött volna el - neki is nyomába szegődik az anyakönyvvel. Nem halott és nem él, aki nincs benn az anyakönyvben - a rovatokat ki kell tölteni! A szülők, sőt újabban a nagyszülők és a dédszülők, a vallás, a foglalkozás és a halál nemének adatait! A csendőr ezredesnek viszont az volt az álláspontja, hogy a zsidóknak csupán egyetlen adatuk van: az, hogy zsidók. A többi nem érdekes.

- Vége van ennek a liberális, bürokratikus piszmogásnak, anyakönyvvezető úr! - oktatta a csendőr ezredes. - Tessék elhagyni a gettó területét!

Még küzdött egy darabig hősiesen a rovatokért, s mint korrekt hivatalnok, csak akkor adta meg magát, mikor igazi felettese, a polgármester, telefonon utasította, hogy ellenkezés nélkül teljesítse a parancsot. „Hadtápterületen vagyunk - kiabálta a telefonba a polgármester -, aki ellenszegül a katonai rendelkezésnek, lázadó."


A polgármesternek igaza volt. Ez az anyakönyvvezető, ha a rovatokért is, akármiért is - mégiscsak az egyedüli középosztálybeli volt, aki szembefordult velük. Neki a rovat volt a törvényesen, civilizáltan megszervezett nemzet és társadalom jelképe. De ez a lázadás is megbukott, mint az öregasszonyoké. Így aztán, az anyakönyvet cipelő altiszttel a háta mögött, visszakullogott a városházára. De hóbortos rezisztenciáját nemcsak a zsidók túlozták bátor kiállássá - a katonai és civil hatósági emberek is gyanakvóan latolgatták az izgágáskodást, s az egyik újság, amely becsúszott a gettóba, meg is feddte: mit akar ezzel, csak okvetetlenkedni? Vagy talán adatokat szolgáltatni, ha bejönnek az oroszok? Be persze nem jönnek, de ennek a körtefejű anyakönyvvezetőnek mindig voltak zsidó barátai  


10.


A halottak tehát kimaradtak az anyakönyvből, és még mindig kimaradtak a földből is. S hogy esős, hűvös éjszakára fullasztó meleg kerekedett, a hullabűz iszonyatosra nőtt, A gettó ugyan alig érzékelte - elképesztően megszoktuk a jellegzetes szagot, amely hullák bomlásából, a förtelmes latrinákból, a túlcsordult kanálisokból és a közeli melaszraktár édes bűzéből kerekedett. A palánkon túl a városnak azonban finnyásabb volt az orra, mert röviddel az anyakönyvvezető csúfos elvonulása után megjelent a kórházban a szőke, kövér, sváb-román keresztezés tisztifőorvos, a legrosszabb orvos és a legrosszabb sakkozó a városban, akivel kollégái csak irgalomból ültek le játszani az Elite-kávéházban, a délutáni orvosasztalnál. Most legelnézőbb sakkpartnereit szólította elő, a gettó zsidó orvosait, mesterkélten recsegtetve, katonás hangon. Rájuk parancsolt, hogy azonnal intézkedjenek a hullák eltakarításáról. Pszichológiai különösség, hogy amióta a németek itt vannak, minden kívülről való hatósági vagy hatalmaskodó civil, akivel dolgunk akad, katonát játszik. Még érthető lenne, ha a győztes hadsereg tekintélyében és nimbuszában akarnának osztozni, s ezért vennék fel manírjait. De én nemcsak láttam katonáinkat a németekkel együtt kétezer kilométert egyhuzamban futni, de akarva-akaratlan együtt futottam velük. A dolog azért is különös, mert ez a lakájtársaság nem szokott bukott üggyel még öntudatlanul sem közösséget vállalni. Az idióták - még mindig nem tudnák, hogy meg vagyunk verve? Aztán mégis kezdtem megérteni, mire való ez a katonás alakoskodás: részben alkalmas arra, hogy kényelmetlenné vált régi személyes kapcsolatokat, barátságot, kollegialitást ezzel a rideg, érdes, minden diszkussziót kizáró formalitással közömbösítse, másrészt azért is utánozták a katona és csendőr ádáz modorát, hogy meggyőzőbben legyenek félelmetesek, ha valakinek mégis eszébe jutna önkényes és ötletszerű hatalmaskodásukra és egyéni rablásaikra való illetékességüket kétségbe vonni. A civileket ugyanis odakint még mindig korlátozta valamennyire a törvény maradéka, de a katona és a csendőr itt a helyszínen maga hozta a törvényt, és maga is hajtotta végre.


Németi doktor megmondta a tisztifőorvosnak, hogy eddig a gettóparancsnok nem engedte eltemetni a halottakat. A tisztifőorvos szemét mereven a frigyszekrény Dávid-csillagára függesztette, oktató, feddő hangon, mintha nem is hallotta volna a magyarázatot, folytatta: „Maguk orvosok, maguknak tudniuk kell, milyen veszély fenyegeti emiatt a várost. Csak nem akarnak pestist zúdítani a városra, amely 

..Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mi következik az „amely" után. De újhold volt, úgy látszik megjött a fordulat. Hatalmas robbanás rázta meg a templomot, az „amely" végszóra leesett Váradra az első bomba, megelőzvén a szirénát.


 A katonás tisztifőorvos összecsuklott, elzöldült, világoskék szemének csak a savószínű fehérje látszott, egy helyben keringve s hebegve, majdnem esdekelve kérdezte Németi doktortól: - Hol az óvóhely, kollégám? 


- Nincs óvóhely - válaszolt Németi doktor passzióval -, mi ilyenkor nem megyünk sehova, tisztifőorvos úr. - A sziréna csak most üvöltötte el magát, pedig már javában zuhogtak a városra a bombák. Az emberek felugráltak a matracokról, s lelkes, kíváncsi rémülettel szemlélték a pusztulást. A nagy ablakon keresztül tisztán lehetett látni a kék égen a fehér gépek emelkedő és ereszkedő, szétbomló és tömörülő ékjét. A falak morogva remegtek, az üveg szüntelenül csörömpölt. A város, amelyből ide behordták bennünket, részvétlen templomtornyaival, bitang megyeházával, tolvaj városházával, kupolás- uzsorás bankjaival s börtönszínű kaszárnyáival már füstben és lángban állt. Azt hittük, pillanatok alatt nem marad belőle semmi. Boldogok voltunk, hogy a házakból, amelyek a mieink voltak, és amelyekből kikergettek bennünket, kifüstölik a bitorlókat, s a bútor, a ruhák, a gyerekek játéka, a családi képek, a mosókonyha teknője, a bicikli, a bolt, a tárgy - minden, amit elraboltak tőlünk, hamuvá lesz, mielőtt a rablók örülhetnének neki. Most valamennyiünket eltöltött az ádáz ószövetségi ihlet: ha már Isten kifürkészhetetlen akaratából következetesen nem jutalmazza meg ezen a földön az érdemet, legalább álljon bosszút! Most majd megtanulják, ezek a nők, sihederek és gaz aggastyánok, akik eddig csak a fegyvertelen belső ellenséggel találkoztak, hogy nem lehet folyton egyoldalúan viselni háborút - hogy a másik oldalról is lőnek. Nem lehet végig ingyen cecheim! Nekünk végünk van, de a városnak is!

Persze, a városnak nem volt vége. A légitámadásnak nagy volt a füstje és a hangja, de a templomtornyok, kupolák épen maradtak. Csak az állomás közelében bombáztak le egy munkástelepet, s a közkórház kapott találatot - talán éppen azok, akik tegnap mellettünk tüntettek, és akik közül ezért hatot agyonlőttek a csendőrök. Nem sikerült, a rossz varázsnak még mindig nincs vége; úgy látszik, még mindig azoknak kell szenvedniök, akik nem érdemlik meg. A füst eloszlott: a gonosz Fő utca napban úszó cserép- és palatetői vigyorognak ránk.

A gettó azonban fellelkesedett optimizmusában már álhíreket költ: Ezer halott, tízezer sebesült. Ez nincs többé, az nincs többé - az állomás porig égett, a deportálást nem lehet megkezdeni. Ezt az optimizmust kétségkívül táplálta az is, hogy a próbacsendőrök először éltek át légitámadást, s megzavarodtak, határozatlanok, csöndesebbek lettek tőle. S hogy véletlenül a gettó tájára nem esett bomba, azt hitték, hogy a zsidók jó fedezék a légitámadás ellen. Ez a hiedelem szelídebbre hangolta őket. Még le is álltak beszélgetni az emberekkel, hogy megtárgyalják, hogy is volt, ki hallotta, ki látta először: Fugyi felől jöttek-e vagy Debrecen felől, tíz percig tartott-e vagy fél óráig, és így tovább.

A légitámadás emóciója uralkodott az egész napon. A zsidók valamelyest Öntudatosabbak lettek, mint akiknek fenn a magasban a hűtlen Istenen kívül is vannak szövetségeseik. Aztán este lett, tiszta égbolt, újhold. Harminc vagont betolattak a gettó közepére. A mozdony levált, és ott hagyta mind a harmincat. Már meggyújtották a kék lámpát a teremben, amikor jött a parancs, hogy reggel ötven zsidó kimegy a temetőbe, hogy eltemesse a halottakat.


(FOLYT.KÖV)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése