2012. június 29., péntek

HETI SZIDRA – CHUKÁT(3) – 2012

VENDÉGOLDAL

Irja:Slomó Köves, rabbi

 

 


Ne üss,amig beszélhetsz…!


Mindenki tévedhet. Még egy „szent" is.  A
zsidóságban nincsenek tökéletes és csalhatatlan, tévedhetetlen emberek, csakis Isten kifogástalan. Ez az első tanulsága annak a tórai történetnek, amit a héten  olvasunk a zsinagógákban.

 

A negyvenéves sivatagi vándorlás vége felé meghal Mirjam, Mózes nővére, és egy csapásra kiapad az a forrás, amely az ő érdemében látta el vízzel Izrael népét. A megszokott módon Ábrahám fiai fellázadnak vezérük, Mózes ellen. „Miért is hoztátok az Örökkévaló gyülekezetét a pusztába, hogy meghaljunk itt, mi és barmaink? Miért is hoztatok fel bennünket Egyiptomból, hogy hozzatok bennünket erre a gonosz helyre? Nem oly hely ez, hol vetés, füge, szőlő, gránátalma van; és víz sincs inni." (4Mózes 20:4-5.) – mondták.

Mózes először nagyon elkeseredik, majd Isten megjelenik és azt mondja, hogy „Vedd a botot és gyűjtsd egybe a községet … és szóljatok a sziklához az ő szemeik előtt, hogy adja ki vizét; és kihozol nekik vizet a sziklából és megitatod a községet" (Uo. 8.). Ám, amikor a vízfakasztásra sor kerül, Mózes nem beszél a sziklához, hanem ütlegelni kezdi, és az végül is így kezd vizet ontani magából. 

Eddig minden szép és jó. Csakhogy a Tóra következő passzusában Isten váratlanul a legkeményebb büntetéssel sújtja legkedvesebb szolgáját. A héberek megváltója, hősies vezére nem érheti el a szabadulás úti célját. Nem teheti lábát a szentföldre: „És mondta az Örökkévaló Mózesnek, meg Áronnak: Mivelhogy nem hittetek bennem, hogy megszenteljetek engem Izrael fiainak szemei előtt, azért nem viszitek be a gyülekezetet az országba, melyet nekik adtam." (Uo. 12.)

Miért hiba ütni a követ?


Mi volt Mózes bűne? Ráadásul olyan nagy vétke, hogy élete küldetésének gyümölcsét nem arathatta le. Mitől olyan nagy vétek, hogy ütött a
sziklára?

Rási erre a következő magyarázatot adja: „Mert ha szóltatok volna a sziklához és az adott volna vizet , megszentelődött volna a gyülekezet szeme előtt. Azt mondták volna [a nép]: ha ez a szikla, ami nem beszél, nem hall, és nincs szüksége semmire, megteszi Isten parancsát, nekünk annál inkább meg kell tennünk, [amit ő parancsol].".

 

 Más szóval a baj azzal volt, hogy Mózes elmulasztotta egy példamutató esemény szemléltetését. Megmutathatta volna népének és az utókornak, hogy még egy száraz kőből is lehet vizet fakasztani, ráadásul szép szóval.

Na, de ez a mulasztás ilyen irdatlan nagy vétek lenne? Még ha Mózesről is van szó?! Különösen annak tudatában, hogy negyven évvel korábban, amikor a zsidók éppen csak megkezdték vándorlásukat, és ugyancsak vízre szomjaztak, akkor éppen az volt az égi utasítás, hogy „…üss a sziklára és kijön abból víz és majd iszik a nép…" (2Mózes 17:6.). Mi történt ebben a negyven évben, ami miatt már tréfli lett a kő verése?

                                                        
 ***
A Midrás (Jálkut Simoni, Zsoltárok 819.) a következő metaforával világítja meg ezt a helyzetet: Olyan ez mint a tanuló esete. Amikor még egy fiatal nebuló, mestere ütve fenyíti és úgy tanítja, de ahogy felnő, már mint egy meglett embert kezeli…".

 

A kő itt a zsidó népet szimbolizálja. A belőle fakadó víz pedig a szellemiség, a jó lelkiismeret, a pozitív energia, a Tóra. A Tóra, és amúgy minden pozitív növekedést okozó erő a vízhez hasonlíttatik (Sir hásirim rábá 1:19.). 

Mózes, a zsidó nép vezetője vizet kell hogy fakasszon a kővé merevedett népből, a teljes szárazság közepén. Nem  könnyű feladat. Sőt szinte teljesen reménytelen. Annak a szituációnak a tipikus esete, amikor a vezetőnek jó irányba kell terelnie a nagyon rossz irányba tartó csapatot. Pozitív hozzáállást, életet kellene lehelnie, a kiüresedett, oxigénmentes térbe.

Mi a legjobb eszköz ennek  elérésére?

 

Vannak bizony olyan szélsőséges esetek, amikor „ütni kell". Nincs más választás, mint kemény szavakkal, fenyítéssel, dorgálással kell hogy elérje a célját. Nincs más út, mint hogy kemény ütésekkel törje át embereinek szíve és szelleme köré tornyosuló falat.

A rabszolgákból hirtelen szabad néppé lett héberek esetében ez volt a helyzet. Ábrahám fiai olyan mélyre csúsztak az egyiptomi fertőben, annyira elvesztették emberi formájukat, hogy minden érzékenységet és finomságot nélkülöztek. Mózesnek ütnie kellett ahhoz, hogy észhez térjenek, hogy a nagy szellemi szárazságban víz fakadhasson belőlük.

A negyven év vándorlás azonban emberré formálta a rabszolgákat. „Viseljétek bűneiteket negyven évig, hogy érezzétek hogy elfordultam tőletek." (4Mózes 14:34.). A nép megtapasztalta az isteni közelséget, és a szabadsággal együtt járó szabad választás pozitív és negatív oldalait egyaránt. Ebben az állapotban már elég kellett volna hogy legyen a párbeszéd, a meggyőző szavak. 

Nem véletlen, hogy magát a sziklát is másképp nevezi a Tóra itt a negyven év végén és a negyven év elején. A szakaszunkban használt סלע szelá kifejezés egy lágyabb típusú követ jelöl, a negyven év elején használt צור cur pedig egy kemény sziklát. A vándorlás végére a zsidók megpuhultak és szavakból, biztató beszédből is értettek volna. (Lásd, Rebbe máhárás, Széfer hámámárim 5762, Chukát)

Ha pedig egy vezető – legyen az akár maga Mózes – ott keménykedik, ahol a biztató szavak is elegendőek lennének, az a legsúlyosabb hibát követi el.


 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése