2012. április 27., péntek

Az ÁLDOZAT VISSZATÉR...(7)(*

  AZ IZRAELI MUNDÉR  BECSÜLETE

HETEDIK FEJEZET AMELYBEN húsz éves voltam (plusz 4 hónap), amikor eljött  az izraeli hadseregbe való bevonulás ideje. Két évvel később, mint a hadkötelezettségi idő. Ez egyrészt a bécsi születésdátum-korrekció, másrészt a jesíva-tanulás következménye volt.

A jesívákban, nem csak a Dusinszkyban, ádáz propaganda folyt a katonáskodás ellen. Akkor még nem az volt az érv, hogy egy bóchernek holtig tanulnia kell, mint a jó papnak, hanem a katonaélet profán, erkölcstelen oldalait festették nekünk, mint az ördögöt a falra. Volt is ebben valami, hát  persze, hogy volt. A kötelező női katonai szolgálat  és a sok baloldali kibbucból jött katonafiú - és  lány -  szinte eleve kizárta, hogy egy ortodox vallásos jesívabócher ebben a keretben megmaradhat az, ami.

Hivatalosan, az államalakulás óta a jesíva-növendékek halasztást kaptak, amíg tanultak. Ezt a vallásos pártok mindegyike magának vindikálta, de valószínűbb, hogy a ponyevicsi Káhánemán rabbi sírta ezt ki Ben Gurionnál. Akkor mindössze néhányszáz jesíva-növendék volt, és a rabbi azzal érvelt, hogy a kelet-európai Tóra-központok pusztulása után, meg kell őrizni a tan folytonosságát, és erre csak a jesívák alkalmasok.

Ben Gurion, az Állam első miniszterelnöke, nagyon elfoglalt ember volt. Hét arab állam hadserege támadt Izraelre már kikiáltása másnapján; jött a sokszázezres álijjá, nagy volt a szegénység és Ben Gurion nem tartotta létkérdésnek, hogy a párszáz jesíva növendéket bevonultassa. Egyik naplójában egyszer azt írta, hogy ez a - vallásos, ortodox - zsidóság úgyis eltűnik néhány éven belül,  miért ne legyen egy rezervátum a letűnt lengyel, litván és chászíd zsidók emlékére.

Ebben persze Ben Gurion alaposan tévedett.

 

AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR...(8)

 

A kibbuc mint menedékhely

 

Voltak vallásos  körök, amelyek azt proponálták, hogy a hadsereg létesítsen speciális, vallásos egységeket, de ezt mind Ben Gurion, mind az akkor hivatalba lépett tábori főrabbi, Goren ezredes, mind sok vallásos zsidó is ellenezte. Egy állam, egy hadsereg - mondta Ben Gurion, aki hajlandó volt arra, hogy az egész hadsereg kóser kosztot egyen, szombaton ne gyakorlatozzanak, és a vallásos katonák napi egy óra extra időt kapjanak, a reggeli és esti imához.

Mivel kapcsolataim a Poálé Águdával erősek voltak - hiszen én voltam a Seárim napilap  (kerékpáron) kiküldött munkatársa – megtudtam, hogy van egy lehetőség, ami számomra kedvező lehet. Ez volt az úgynevezett  Náchál1    hadosztály, ami akkoriban alakult és a mezőgazdaságot,  mint „kellemeset” kötötte össze a katonai szolgálattal, a „hasznossal”. Ez abból állt, hogy különböző pártok és  szervezetek felállították az úgynevezett gár'in-okat,2 amelyek együtt vonultak be, együtt mentek keresztül a kiképzés fáradalmas fokozatain, majd együtt töltöttek közel egy évet egy kibbucban, ahol  túrták a földet. Később, újabb felsőfokú kiképzés, majd az utolsó évig   „fizetés nélküli szolgálat” volt, amit szintén egy kibbucban már civilként töltöttek.

A szisztémát a baloldali kibbucok találták ki, akiknek kellett az ingyen, illetve olcsó munkaerő. Azonban a vallásos mozgalmak is ráharaptak, mert ez egy csapásra több problémát is megoldott a számukra: a kiképzés során a társaság együtt volt, és így kevésbé volt kitéve a szekuláris környezet behatásának, nomeg a vallásos kibbucoknak is jól jött az olcsó munkaerő.

Így aztán én a Poálé Águdához tartozó Ezra nevezetű ifjúsági csoporthoz csapódtam, és velük jelentkeztem a Náchálba. Az Ezránál nem voltak lányok, illetve úgy volt, hogy  a mozgalom lánytagjai, majd a kibbucban csatlakoznak a fiukhoz. Ez persze nem történt meg. A vallásos lányok mindig is fel voltak mentve a katonai szolgálat alól, csak deklarálniuk kellett, hogy ők vallásosak, szombattartók, illetve igazolni, hogy vallásos iskolában tanultak. A Bné Ákívában - a mizráchi ifjúsági szervezetében - voltak lányok, a Náchálba is velünk jöttek, ami sok bonyodalomhoz vezetett.

Így tehát a Náchál és a kibbuc, mint menedékhely jöttek számításba,  amivel le lehetett tudni a katonai szolgálatot, ami sokunknál szükséges rossz volt, másoknál,  így nálam is, egyfajta romantikus identitás-tudatot jelentett. Emlékeztem arra a szégyenletes bánásmódra, amiben apám a munkaszolgálatban részesült,  és arra, hogy fegyvertelenül álltak az aknamezőkön,3  nomeg az egy százalékra, ami apám századából élve hazajött Ukrajnából.  Azt mondtam magamnak: ha megértem hogy egy független zsidó államban élek, amit hazámnak mondhatok, én nem vonom ki magam a katonai szolgálat alól.

Dávid és Sábsze még előttem vonultak be, Sábsze szintén a Náchálba, később a Soma is, míg a vidékiek, addig voltak a jesívában, amíg megnősültek, és mint ilyeneknek már nem kellett szolgálniuk.

 

Villa a határon

 

Az első, aki megnősült Dóved Elje volt. Igaz,  ő volt a legidősebb, amikor én 17, ő már 24 éves öregfiú volt. A jesívében sádchenoltak neki egy nagyon kedves jeke származású  lányt, és kérdésünkre Dóved Elje kimondta a nagy igazságot: sehol sincs az megírva, hogy nekem pont magyar lány kell. Majd beszélek vele jiddisül. Milyen igaza van - gondoltam. Aztán a szüleim jutottak eszembe, akik majd nem tudnak a jövendőbelimmel, pláne unokáikkal, egy szót váltani. Nem baj, annál jobb, gondoltam. Tanuljanak meg héberül!

(A jó házasság akkor jó, ha mindkét fél gazdag - vagy mindkettő szegény  - mondá egy kínai bölcs. Ellenkező esetben állandó viták melegágya. Dóved Elje esetében mindketten szegények voltak. A vőlegénynek szülei sem voltak, míg a menyasszonynak volt vagy tíz testvére, ha nem több. Hol fognak lakni?

Sábsze, aki Jeruzsálemben maradt, amikor mi Chágiz birodalmában gürcöltünk - beköltözött egy totál romházba, illetve annak két szobájába, a Mandelbaum passzázs4   mellett. Miközben kitatarozta magának a lakást, megtudta, hogy Dóved Elje nősül. Hol fogsz lakni? - kérdezte keresetlenül. Dóved Elje az égre emelte tekintetét, de Sábsze hűvösen megjegyezte, hogy az túl magas és a közlekedés bizonytalan.  Gyere velem - mondta.

A Smuel Há-návitól keletre, talán 300 méternyire, húzódott a tűzszüneti határ Izrael és a Jordán Királyság között. Szögesdrót, aknák, ahogy a nagykönyvben  meg van írva. Mindez azonban a „határ” túloldalán. Közte a senkiföldje. Az izraeli oldalon, öt méternyire a sűrű szögesdróttól - állt egy villa. Valami arab effendié lehetett, mert még a faliszőnyegek is a helyükön voltak. Csak éppen nem volt villany bevezetve, a vízvezeték kezdetleges és  több helyen feltépve. És itt-ott srapnel ütötte lukak a falakban.

Itt fogsz lakni - mondta Sábsze - majd Dóved Elje megrémült tekintetére hozzátette: amíg nem lesz jobb.

Dóved Elje Hadházon a legjobb tanuló volt. Úgy fogott a feje, mint a beretva. Azonkívül szorgalmas is volt, mindig nyitott könyv volt előtte. Most azonban úgy állt a nála  nyolc évvel fiatalabb Sábsze előtt, mint egy rakás szerencsétlenség. Hogyhogy? – kérdezte -  gondolod, hogy ide lehet egy kálet5  hozni? Most nem, mondta Sábsze, de mikorra tűztétek ki az esküvőt?

A mechütn6  azt mondta, majd ha lesz lakásom - siránkozott Dóved Elje, olyan hangon, mint aki azt mondja, majd, ha fagy, hó lesz nagy.

Gyere ide holnap reggel nyolcra, és hozd magaddal Smilkut is. Ha van néhány fontod, hozd azt is, abból veszünk téglát és maltert...

Dóved Elje azt hitte, hogy rosszul hall, és körülményes műveletbe kezdett füleit kipucolandó. De Sábsze már ott sem volt.)

Én nem voltam akkoriban Jeruzsálemben, a sztorit később hallottam Smilkutól, aki egy évvel volt  fiatalabb bátyjánál. Kedves, nagydarab fiú, bivalyerős, ami biztosította neki a pifl7  elnevezést. Képzeld - mondta - másnap reggel ott voltunk nyolckor. Sábsze már várt ránk. Valahonnan szerzett egy targoncát. Kérdezte, mennyi pénzünk van. Nekem nem volt egy megveszekedett fillérem sem, Dóved Eljének volt három fontja, nem tudom honnan. Csak három font? - mondta Sábsze, abból villanydrótot veszünk. Most meg gyertek velem.

Szintén a határ mellett egy tökéletesen szétlőtt házba vezette őket, ahol néhány kalapácsütéssel  több száz ép téglát lehetett a romok alól kiszedni. Ezeket én elfuvaroztam a targoncával, és ott maradtam bátyám készülő „villájában” őrizni a terepet és a vagyont érő téglákat. Ők elmentek maltert és cementet venni, és aznap estig a falakon tátongó lukak be voltak tömve.

Utána Sábsze „bevezette a villanyt” - nagyon kérem, ne kérdezzék honnan - majd a konyhába és a vécébe a vizet. A porcellán ülőke azonban ripityára volt törve, és Sábsze kiadta az ukázt Dóved Eljének: menj és lopj magadnak egyet! A vőlegény arca elsötétült: én elvállalom a Jajlis helyett a jesíveben a vécépucolást, de lopni...!?

Nem úgy gondoltam, hogy lopj, hanem keress egy romházat, ahol ez ép, és kiszereljük - mondta Sábsze, majd kibujt belőle az ördög: Különben is Tégláson nem volt nektek angol vécé...

Dóved Elje majdnem sírt, amikor kezdte mondani, hogy valóban, dehát a kále egy jekete, á beszere mispóche,8 mire a Sábsze közölte, hogy csak viccelt. Máig is szégyellem, hogy annakidején Peszter nárnak hívtunk benneteket - mondta nekem Smilku - ez a Sábsze egy góen.9

(Nekem akarta ő Sábszet bemutatni.  Mindig büszke voltam barátságára. A legtehetségesebb minden barátom közül, akinek tehetségénél talán csak szerénysége a nagyobb. A  hadházi jesívában hétalvó; reggelente egy speciális kommandónak kellett őt az ágyból kihúzni. Az ima kezdetétől fel volt mentve (Schmelczer Sómi közlése). A fórlernennél10 nem nagyon figyelt, nem lehetett tudni, mi jár a fejében. A ros jesíva néha megrótta, de akkor Sábsze feltett egy olyan kérdést, amiből kiderült, hogy nem érdemes kikezdeni vele. Amikor mindenki veszettül cházerolt,11  ő a faluban csatangolt vagy a jesíve könyvtárából olyan könyveket bújt, amiknek mi, a többiek, a nevét sem értettük.   A heti fárherrnnél12 azonban mindenkinél jobban tudott, és így a ros jesíve békén hagyta. Különcnek tartották, de hát Einstein is különc volt.

Egy szép napon szerzett valahonnan egy köteg izraeli képes hetilapot, a Dávár há-sávuát13 - rögtön olvasta és értette. Egyszer láttam ott egy címben a lámnácéáh14  szót, és megkérdeztem Sábszet, mit jelent ez? Ő nagyot nézett  rám  - karmester, mondta,  ezt sem tudod?

Ahová megérkezett - egy napon belül úgy kiismerte magát, mintha ott született volna. Amikor Bécsbe érkeztünk, és én meg Dávid sürgős allijánkat intéztük - Sábsze egy hét alatt bejárta az osztrák császárváros minden zugát.

Mint már mondottam, Sábsze is a Náchálba vonult be. Egy északi  mosávban,  szolgálta le   a sálát15 idejét. Leát, jövendőbeli feleségét, Kfár Hároen ismerte meg, ahol  Sábsze szülei laktak, és Sári mama a jesívában főzött, híresen jól. Ma négy fiuk és számtalan unokájuk van, kén jirbu.16  Közben a biokémia professzora lett a jeruzsálemi egyetemen, miután magánutón leérettségizett, és lapkihordással kereste meg a legszükségesebbet. Ma egy maszek cégnél biokémikus, és Lea legalább olyan jól főz, mint Istenben boldogult anyósa, a Sári mama…)

 

„Nyiss egy fűszerüzletet”!

 

A  makói Jajlis volt a második, aki megnősült a bandából. Addig-addig pucolta a vécéket és pincéreskedett, amig összekalapált magának egy nagyobb összeget. Ekkor elment a rebbéjéhez - a belzi rebbéhez, aki a nyári hónapokat Jeruzsálemben töltötte, és megkérdezte, mit tegyen megélhetés dolgában. A rebbe behunyta a szemét, majd azt mondta: „Mách á mákolet!”. 17

Lehet hogy ez a sóá keserves tapasztalatain alapult, amit a rebbe először Galíciában csinált végig, ahol egész családját megölték, majd  egy fél évet Pesten töltött, ahová ortodox zsidók csempésztették egy magyar katonatiszttel18 és ahonnan 1944 februárjában az akkori Palesztinába jött, testvére kíséretében. Jajlis nem tudta, hogy a rebbe több tucat embernek adta ugyanezt a tanácsot, és Jeruzsálem vallásos negyedeiben abban az  időben sok mákolet nyílt, ami nem tett jót a párnószének.

Amikor utoljára találkoztunk Jeruzsálemben, én Sábszéval voltam, és Jajlis már nem mondta hogy Peszter nár. Ez a Dóved Elje esküvőjén volt, és úgy látszik, hogy Smilku elmondta Jajlisnak, Sábsze közreműködését Dóved Elje  lakásában. Én ebből profitáltam, Sábsze szárnyai alatt. Dóved Elje a jesívában kapott valami korrepetitori állást, míg Smilku gyémántcsiszolást tanult.

Az igazságnak tartozom azzal, hogy ez a társaság - amikor megtudta, hogy rövidesen bevonulok - nagy hülyének nézett,  és egyből visszaszereztem a Peszter nár elvesztett titulusát. Jisáj utána elment Amerikába, azt mondta, elege van a cionista vircsaftból. Nekem meg a gettóból volt elegem -  mondtam neki - sok évvel később, amikor a new yorki Williamsburgban találkoztunk. Én itt várom a Messiást - mondta Jisáj. Én meg Tel Avivban - vágtam vissza. Aztán Jisáj gondolt egyet, és elmesélte, hogy a jóm kippúri háború során mennyire aggódott, és felvont szemöldökömet látva megjegyezte, hogy neki az izraeli zsidók rokonai,  és ez valóban szép volt tőle.    

(A Seárimban mindenhonnan összeverődött  újságírók tevékenykedtek, csak a szerkesztő, Ávráhám Goldrat képviselő volt párttag, meg  Árje Albert, a szerkesztőségi titkár, aki a díszes  titulus háta mögött a korrekturát végezte. Egyszer jajgatott, hogy haza kell mennie, mert az egyik gyerek beteg, és én beugrottam helyette, és elvállaltam az aznapi korrektúrát. Nagyon elégedett volt, megesketett, hogy senki ne tudjon róla, és persze egy fillért nem fizetett érte. Egyszer írtam egy glosszát a tel avivi kintornásokról, és Árje leközölte - fizetség gyanánt.

Amikor Münc valahogy tudomást szerzett erről, hogy én strómanként korrigálok ingyen, lehordta Albertet.  Más munkát adott neki, és azontúl nekem kellett a napi korrektúrát elvégezni, küldetéseim mellett. Münc javított a fizetésemen, és megígérte: a választások után keres egy más küldöncöt, és én a szerkesztőségben kapok munkát.)

Ez persze nem ment olyan gyorsan. A választások a PÁJ számára negatív eredménnyel végződtek; a háromból csak két képviselő maradt. Goldrat  kikerült  a knesszetből és ez egy sor csúnya bonyodalomhoz vezetett. A végén Goldrat végkielégítéssel távozott, és egy nagyon rendes, jószívű zsidó, Jákov Brunner lett a főszerkesztő. Ekkor már Münc is belátta, hogy nem képes a délutáni bulvárlapokkal versenyezni, és a Seárim reggeli lap lett. Most már cikkeket is írtam, sőt egy időre rá már újságírói igazolványt is adott a szerkesztő. Ez nagyon jól jött, amikor bevonultam.

A biciklitől azonban csak akkor szabadultam meg véglegesen, amikor a fáradhatatlan Münc alapított egy gyerekeknek szóló hetilapot is. Ennek én lettem a főszerkesztő-helyettese.

 

Egy gágogó lúdtalp története

 

Közben már keresztülmentem az orvosi vizsgálatokon, ami a katonai szolgálat egyik „előzetes”-e.  Persze, hogy alkalmasnak találtak, de hozzátették a k. l. jelzést,19 ami annyit jelentett, hogy harci feladatokra nem alkalmas. Ez óriási lúdtalpam miatt volt, nomeg a szívemben is hallottak valami zörejt. A mai napi sem tudom, mi lehetett ez, bár azóta eltelt vagy ötven év.

(A lúdtalp régi pesti mese, tíz éves koromban kezdődött. Fájtak a lábaim, alig tudtam járni, a rongyfociról már nem is beszélve. Fábián doktor bácsi, az egyetlen zsidó orvos a Fehér Keresztben - hogy miért oda jártunk, nem tudom és ma már nincs kit megkérdezni - azt mondta, olyan lúdtalpam van, hogy szinte  gágog. Elküldött egy ortopéd orvoshoz, aki felírt egy cipőben hordandó betétet, de privátim megsúgta apának, hogy vigyen el Tamaska  cipészhez a belvárosban és az majd készít nekem „lábra” egy pár magas szárú ortopéd cipőt. A betét nem ér semmit, mondta, miután diszkréten zsebre tette a  borravalót [tudom, tudom, ma ezt „hálapénz”-nek hívják], ennek a gyereknek egész életében ortopéd cipőt kell hordania, ha nem akar ötven éves korában négykézláb járni.

Kiderült, hogy Tamaskát a Weill család kitűnően ismeri. Ők is ott csináltattak speciális bütykeikre és  elferdült lábujjaikra20  a speciális cipőket. A Kossuth Lajos utcában volt az exkluzív cipőüzlet, ahol Tamaska Leopold, a „rendes sváb”21 cipészmester készítette méregdrágán az ortopéd cipőket. Azóta sem tudok készen vett cipőt hordani és így a gágogás egy életen át egy vagyonba került. Az utóbbi 15 évben Pesten csináltatok ortopéd cipőket… jutányos áron.)

Még messze volt a bevonulás napja, és én már eladtam a biciklit, és a Seárim            lá-noár22  főszerkesztő-helyettese vagyok. Ez úgy történt, hogy a lapot a Mózesz nyomdában állították elő, ahol Alexander Mózesz volt a tulaj. Ezt egyszer úgy felidegesítette főszerkesztőm, egy Árje Pick névre hallgató jámbor pedagógus – akinek halványlila fogalma nem volt, arról, mi a nyomda, és hogyan kell lapot csinálni (akkor persze még ólomból szedték, lynotipe szedőgéppel) - hogy a  szó szoros értelmében kipenderítette az ajtón. Mondd meg Münc barátomnak, hogy többé a színedet sem akarom látni - üvöltötte Mózesz, és ha Pick nem tűnik el, tettleg inzultálja.

Pick átadta Müncnek az üzenetet és kérdezte, most mi lesz? Semmi vész, mondta a kneszet alelnöke, majd a Náftáli lesz a nyomdai szerkesztő. Így lettem én, aki addig csak afféle sámesz voltam, a helyettes főszerkesztő, aki Picktől a lépcsőházban vette át az aheti anyagot, betördelte, hozzáírt, rövidített, szerkesztett. Rövidesen három rovatom volt az ifjúsági hetilapban, amely objektív vélemény szerint a legszínvonalasabb volt az akkor megjelenő hasonló zsánerű vallásos hetilapok között.

Ez volt  - a gyakorlat - a legjobb újságíró iskola. Idővel a napilapban vezércikkeket is írtam (Brunner javasolta a témát), nomeg híreket, riportokat, ami jött. Én voltam a szerkesztőségben az egyetlen, aki jól gépelt - kivéve Eszter Lév-et a szerkesztőség vöröshajú, öregecske titkárnőjét, aki - vallásos létére - állítólag  annak idején a Pálmáchban23 szolgált. A szerkesztőség férfitagjai körüldongták a dzsindzsi amazont, aki - állítólag - nem átallott sikamlós vicceket mesélni a piruló családapák füle hallatára. Én csak a „szerkesztőség macskájá”-nak tituláltam,  a budapesti Haladás nyomán, de szigorúan csak a háta mögött. Később Amerikába emigrált, férjhez ment, és négy gyerekes modern-ortodox háziasszony lett belőle.

Én nemcsak gépeltem - a szerkesztőség többi tagja kézzel írta cikkeit - hanem gyorsírtam is, hála a Pittman iskolának, nomeg fitogtattam elektromos tudományomat, ami a gyakran kicsapó villany biztosítékok reparálásából állott. „Te aranyat érsz,”  mondta egyszer Münc, amikor a párt ülésező titkársága egy este sötétben maradt, és én megjavítottam, illetve kicseréltem a biztosítékot. Ahelyett, hogy kérdezné chávér Münc,24 hogy-hogy még itt vagyok, ilyen későn - dadogtam, saját bátorságomtól megrészegülve. Te a túlórára gondolsz, mondta az okos Münc, igazad van, ha aranyat nem is, de túlórákat megérdemelsz.

(Olyan jól éreztem magam a lapnál, vi á verim in retach,25 ahogy a Jajlis szokta mondani. Jól bántak velem, nem hülyéztek le, ahogy általában a magyarokat szokták, sőt amikor egyszer  Mánesz Morgenstern, a lap igazgatója, megkérdezte „fin vánen biszte in Lodz26  nem volt nálam boldogabb ember. Ezek azt hiszik, hogy lodzi vagyok, meséltem otthon büszkén, de apa leintett: ne hidd, hogy a származásodat le tudod tagadni. Akkor már inkább légy büszke rá.

Közben apa, aki elvégezte volt a féléves ulpánt, és Bné Brákban lakott - állást talált. A pesti Salgó27 özvegyének narancsültetvénye volt a környéken, és éjjeliőrt keresett. Apa jelentkezett, mivel nem tudta miről van szó, és mennyit fizetnek. Salgónénak megtetszett két dolog apánál: az egyik, hogy a Dobozi utcában laktunk, melynek végén volt a Salgó bácsi ócskavas telepe, nomeg a sárga bársony cipőrongy. Mire apám megtudta, hogy miről van szó, már fel volt véve éjjeli őrnek, estétől reggelig, nevetséges pénzzel. Apa először elviccelte a dolgot („Mi az, hogy éjjeli őr? Nem az éjjelit őrzőm, hanem a párdészt28” - mondta, majd két hónap múlva fizetésemelést kért a közben sárkánnyá avanzsáló Salgónétől.)

 

Egy intelligens sóm-őr

 

(Azon nyomban repült állásából, és másnap felvették az Águdát há-somrim29 közvetítésével az akkor épülni kezdődő Bár Ilán egyetem hatalmas telkén. Itt már rendes fizetést és pisztolyt is kapott - mint „katonaviselt ember” - és egyesítvén a sómér és az őr kifejezéseket (ami ugyanaz), azt szokta mondani, hogy ő sóm-őr. Üres óráiban Petőfi verseket szavalt illetve a gimnáziumban ráragadt latin idézetekkel szórakoztatta hallgatóit, akik főleg marokkói és perzsa építőmunkásokból álltak. Ő volt a legintelligensebb éjjeli őr a Közel-keleten - ahogy ezt később Churgin  professzor a Bár-Ilán egyetem alapítója és első rektora szokta mondani.

Nekem, aki kivicceltem Petőfi idézeteit és - bocsássa meg nekem a jó Isten -az izraeli politikában való járatlanságát - állandóan arról beszélt, milyen kitűnően érettségizett, és mi minden lehetett volna belőle, ha nincs az antiszemita numerus klausus stb. Egyszer véletlenül kezembe akadt érettségi bizonyítványa – esküszöm, hogy nem kerestem - és azóta kérem a fiatalokat, ne érdeklődjenek szüleik iskolai eredményei iránt...)

Eljött a bevonulás napja. Mivel otthon laktam a szülőkkel, nem volt nehéz érzékeny búcsút venni. Anya sírt egy kicsit, de egyúttal büszke is volt, hogy nagyfia katona lesz. Azóta ismerem ezt az érzést, többször találkoztam vele szülői (és nagyszülői) gyakorlatomban. Apa gyakorlati tanácsokat adott, azokból az időkből, amikor „még nem voltam büdös zsidó”, hanem karpaszományos önkéntes – egy fogalom, amiről máig sem tudom mit jelent.

A keletben30  úgy tűnt, hogy a gár'inom tagjai közül senkit nem ismerek. Aztán kiderült, hogy itt van  Kohn Ari, osztálytársam és kenyeres pajtásom a jesívában. A katonaságnál és azután is Ari töltötte be Dávid megürült szerepét.

(Mit csinált anya, miközben apa somőrködött, én bevonultam,  és a gyerekek a ponyevicsi moszádban voltak? Újra háziasszony lett, mint otthon az özönvíz előtt, csak most nyugodtabb körülmények között. Főzött jó erős húsleveseket, sok aprólékkal, és amikor a gyerekek haza-hazajöttek, tömte beléjük a finomságokat, majd adott velük kakaós süteményt. A kis Gabi, vagyis a Juda, is állandó vendég lett, egyszer valaki elmondta, hogy a moszádban mindenkinek azt mondja, hogy újra van anyukája. Szegény Babi, mondta erre anya és sírt egy sort.

Idővel letett arról, hogy héberül megtanuljon - nincs kitől, engem nem küldtek ulpánra, mondta - és beiratkozott egy magyar kölcsönkönyvtárba - fő az egészség. Rádiójuk nem volt, apa vette az Új Keletet, és ebből értesültek a világ folyásáról. Menáchem bár micvéjét31  a ponyevicsi jesívában rendezték. Testületileg elmentünk, és csak nagy nehezen lehetett apát lebeszélni arról, hogy „gottseliger bátyjá”-ról, vagyis „a gyerek apjáról” ne mondjon egy szívhez szóló beszédet. Ez már nem aktuális, könyörögtem neki, ahogy annakidején könyörögtem, hogy mondja. Itt tudta csak meg, hogy már lehet az igazat mondani, és legott elcipelte a gyerekeket, megváltoztatni a személyi adatokat  a teudát zehutban.32)

Mikor, már újoncként elmeséltem ezt Arinak, jót nevetett, és azt mondta, hogy ez nem más, mint  cáár gidul horim.33  Ez semmi, mondta, az én apám jeke volt, azt képzeld el. Ők Bécsből települtek át Pestre az Anschluss után. Ari már akkor félárva volt, később apja is meghalt. Négyen voltak testvérek, úgy vigyáztak egymásra, mint a szemük fényére. Idősebb nővérüket, a Puppet, nem ismertem, bátyát, a Benját is alig, de volt egy aranyos húga, az Évi, akivel jól megnéztük egymást. Aztán szétsodort bennünket a sors.

 

Szimchon főtörzs bajusza

 

Aztán ott volt a Fux Jajli, aki paksi volt,  olyan oberlander, olyan gróder Mechl,34 mint öt Peszter nár. A legszínesebb figura az ántenirer rebbe volt, reb Mójsele Háger, a vizsnyici rebbe család egyik szépreményű sarja és a csodarabbi titulus közeli várományosa.

Ő az akkori vizsnyici rebbe unokaöccse volt, apai részről árva, egyetlen gyerek.  Attinia (jiddisül elferdítve Ánteni-re), valahol Romániában volt, a legsötétebb Regátban. Mójse a bné bráki vizsnyici jesivában tanult, illetve „nyomta a padot”.35  Egy napon nagybátyja, a rebbe hivatta, és azt mondta neki, hogy ha úgysem tanulsz, gáj in militer árájn.36  Mielőtt még Mójsele valamit hebeghetett volna, a rebbe azt mondta, hogy ez édesanyja kérésére történik, aki már fel is íratta az Ezra Náchál csoportjába. Az anyád azt mondja - szólott a rebbe nagybácsi - hogy ha nyolc fia volna, megengedhetné magának, hogy egy-kettő bátlen37 legyen. Mivel azonban csak egy fia van, és az te vagy...

Mójse zokszó nélkül fogadta az ukázt, talán még örült is. A keletben kész csodarabbi öltözetben jelent meg - plusz kopasz fej, hosszú pajesz és  burjánzó szakáll. 20 éves volt akkor. Amikor egyenruhát öltött - mindenki őt nézte. Aztán ő lett a legjobb katona az egész században. Az ő cipője volt a legfényesebb, ő ugrott ki kora reggel elsőnek a sátorból, ő volt az első a sorakozón. Miért, Mójse? - kérdeztem, mert világéletemben kíváncsi ember voltam. „Ich hab majre  (félek) – mondta - a rebbe-jelölt. Kitől félsz? – kérdeztem megdöbbenve.

Nem kitől, hanem mitől - mondta Mojse, és elmagyarázta, hogy mindenki azt teszi, amit akar, a saját bőrét viszi a vásárra.  Azonban, ha ő valami rosszat tesz - az chilel hásém38 neki tehát nem szabad. Megsemmisültem álltam a naiv bócher lelki nagysága előtt.

Nekem is hosszú pajeszom volt, még a jesívából, amit a fejemre tekerve viseltem, a sapka alatt, mint a guri chászídok. Abból indultam ki - mondtam is Dávidnak - hogy ez jó a katonáskodás erkölcsi kihívásai ellen. Képzeld, mondtam, ha egy lány kikezd veled, és neked ott van a katonasapka alatt egy hosszú pajesz...

Már megint marháskodsz, mondta Dávid - hol az lány, aki kikezd velem, ide vele.

(A keletből egyenesen Jeruzsálembe vittek, az Allenby táborba, a Náchál 910 hírhedt kiképző táborába. Itt Szimchon főtörzs volt az úr, még a tisztek is rettegtek tőle, és messze elkerülték. Mocskos szája és nagy bajusza volt Szimchonnak.  Évekkel később egy bezupált őrmesterlány meggyilkolásáért  jogerősen sok-sok évre ítélték. Minket, a vallásosokat  elkerült, nem-igen szórakozott velünk, úgy látszik érezte, hogy nem az ő műfaja vagyunk.)

Allenby volt a hadsereg legkeményebb kiképző tábora. Itt a drill fél évig tartott, nem volt külön k. l. egység, hanem mindenki együtt csinált mindent, a 97-es profilú izompacsirták és az alig-tauglich  lúdtalpasok, szívgyengék, sokdioptriás szemüvegesek.

Elhatároztuk Arival és  Fuxival (a továbbiakban Joél illetve Jajli), a három „magyar”, hogy csináljuk, amíg bírjuk. Volt egy negyedik magyar is, a Berkovits Joszi (fűszerüzlet a Kazinczy utcában), de ő távol tartotta magát a magyaroktól. Ő már két éve a ponyevicsi jesívában tanult, és kész litvák lett belőle. Lévén jóhumorú gyerek, ő volt aki - csendben - kifigurázta a litván jesivák csürő-csavaró tanulási módszerét, az emlékezetes gatya szindróma segitségével.39

(A katonáskodás első éve - 1952 - smitá40 év volt. Ez azt jelentette, hogy a gyenge koszt még gyengébb volt, nem volt zöldség, gyümölcs, alig volt mit enni. Nem is mindent ettünk meg, például a fagyasztott húst nem, mert azt az Éde rabbinátusa tiltotta. A kenyérnek valami pocsék mellékíze volt, és azt rebesgették, hogy valamit beletesznek „a lányok ellen”. Ezt egy naiv jesívabócher mint én, naná hogy nem értette, de egy Eli Bumash nevű, francia eredetű fiú, a mi csoportunkból, megmagyarázta a héber nyelvtan alapjait használva. Ez  magyarul körülbelül úgy hangzott, hogy  mivel a lányok az alany, a katonai sütődében belekevernek valamit a kenyérbe az állítmány ellen. Így, már érthető volt.)

A mi gár'inunkban, mint mondottam, nem voltak lányok, de a velünk egy alegységet alkotó Bné Ákívá gár'inban - igen. A másik plugában ott voltak a sómérok és a dror, meg még egy valami, amit úgy hívtak, hogy  Há-máchnót há-olim.41  Ott a preparált kenyér komoly problémát jelentett, állítólag tiltakoztak is, de megfenyegették őket, hogy ha nem lesz csönd, elviszik a lányaikat a báhád 12-be.42

 

Az ortopéd cipő  és az írnok

 

A dolgok néha ott végződnek, ahol kezdődnek. A keletben persze, hogy nem tudtak nekem ortopéd cipőt adni, a privátot nem volt szabad használni és így néhány nap alatt úgy feltörte lábamat a nehéz katonai bakancs, hogy alig vánszorogtam. A  m. k.,43 aki úgy üvöltött mint egy légiós őrmester a füzetes regényekben - megkérdezte nyájasan, mi a bajom, majd amikor elkezdtem mondani, rám ordított, hogy ál tááne li (ne merészelj válaszolni nekem!).

Az ebben rejlő logika nem tetszett nekem, leültem egy kőre, és az érdeklődő cerberusnak nem válaszoltam. Akkorát ordított, hogy arrajáró Szimchon főtörzs bajsza is belerezzent, odajött, és személyesen kérdezte meg, mi a bajom. Körülményesen felálltam, úgy-ahogy vigyázzba ráztam magam, és megkérdeztem, hogy szabad- e válaszolnom.

Ne add nekem itt a hülyét! - most már Szimchon is üvöltött, de én csendben, mint egy vasárnapi fárhernen, elmondtam, hogy bocsánat, de előbb az m. k. kérdezett valamit, aztán rámtámadt, hogy miért válaszolok.

Az egész alegység tanúja volt a jelenetnek. Olyan csend volt, hogy az nem is igaz. Szimchon vészjósló tekintetet vetett a mellette álló kiképző altisztre, majd kettőt kérdezett tőlem: Mi a szug briutom (egészségügy fokozat) és mit csináltam, mielőtt bevonultam. K. l. mondtam katonásan, és újságíró.

Holnap gyere be az irodámba - mondta a főtörzs és katonásan eltávozott. Barátaim elparentáltak, egész este az ágyam mellett ültek és vigasztaltak. Holnap a rászár44 kinyír - mondta Bumash. Fuxi zsoltárokat mondott lelki üdvömért, csak Ari vigasztalt: meglátod, hogy ebből valami jó fog kijönni - mondta. Hát persze, feleltem, rosszabb már nem is lehet.

(Másnap gondoltam egy nagyot és kifűzött cipővel mentem a főtörzshöz, mint a halálra ítéltek. Ajtajánál először nem akartak beengedni. Tudtam miért: egy baka alig számit emberszámba, míg egy újonc  az egy mínusz-ember. Mire megmondtam, hogy Ő hivatott, az ajtónálló, kedves marokkói fiú, leakasztott a nyakából egy chámszát,45 ideadta, és kérdezte, kit értesítsen hozzátartozóim közül.)

Bent Szimchon leültetett és megkérdezte mi a bajom Válaszul levettem mindkét cipőmet, és bemutattam lábaimat. Nem valami gusztusos látványt nyújtottak. Elmondtam, hogy tíz éves korom óta ortopéd cipőt hordok, a keletben hallani sem akartak erről, azt mondták, majd a kiképzőtáborban. Itt nincs kivel beszélni, és a lábaim kivannak. Megkérdezte, mire kaptam a k. l.-t, és én adtam a hülyét, hogy fogalmam sincs. Elkérte a zsoldkönyvemet, majd elküldte a bázis orvosához, hogy az mondja meg neki, mi ez a három  bejegyzés, ami miatt k. l. vagyok. Az orvos felhívta, mondott neki valamit, mire Szimchon megjegyezte, hogy „csak az hiányzik nekünk”.

Még megkérdezte, melyik lapnál dolgoztam, és én megadtam a Seárim címét: nagy vallásos napilap… Jó, jó, ismerem, mondta a főtörzs, aki az újságokban a sportrovaton kívül talán csak az időjárásjelzést szokta olvasni. Most menj a doktorhoz, ő majd megmondja, mit tegyél. Én meg beszélek a mem péddel.46

Végeztem - mondta a főtörzs, saját jóságától ellágyulva, de én nem mozdultam. Ahá, mondta Szimchon, az egyik bejegyzés szerint nem is hallasz jól...

Alázatosan jelentem, (ez a marhaság  nincs héberül, ezt Svejktől kölcsönöztem) nem kaptam vissza zsoldkönyvemet és ez háromheti elzárás...

Ezt is tudod, mondta Szimchon elismerően,  és kiordított az ajtónállónak, aki lélekszakadva hozta a zsoldkönyvet. Katonásan szalutáltam, majd ki, nem mielőtt elbuktam nyitott cipőfűzőmben.

Kint visszaadtam a katonának amulettjét, mondván, hogy neki itt nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

(A doktor régi ismerősként fogadott. Adott egy papírt és még egyet. Az elsővel a századirodára kellett menni és nyílt parancsot kapni, ahhoz, hogy Tel Há-sómérba utazhassak, ahol a hadsereg ortopéd cipészete üzemel. Ez egy  kétnapos oda-vissza út, éjjel otthon a nem messzi Bné Brákban. Ingyen autóbusz jegyeket is kaptam. A másik papíron az orvos igazolta hogy a fentemlítettnek - ez ezentúl mindig én vagyok - kell sürgősen két pár magas szárú ortopéd cipőt csinálni, méretre, puha boxbőrből.

Zsebre tettem a papírokat, megköszöntem  az orvosnak jóságát (ne marháskodj, idézte Dávid barátom kedvenc szavajárását), és megkérdeztem, szabad-e kérdeznem valamit. Tessék, mondta az orvos. Mivel én nemcsak  egy „bepisilt újonc” 47  vagyok, hanem Izrael adófizető polgára is, kérdem tisztelettel, miért nem szabad nekem a saját ortopéd cipőmet használnom, és miért kell...?

Ne marháskodj, ismételte magát a doki - én az angol hadseregben megtanultam, hogy az ember ne tegyen fel  kérdéseket. A hadsereg úgyis jobban tudja. „Never volunteer and never deserteer 48 ismételte a brit ármádia ismert jelszavát.)

Már késő délelőtt volt mire a századirodába értem. Az elmúlt hetekben megtanultam, hogy ellentétben a civil élettel - egy katona sosem siet, sehová. A hadseregben, békeidőben, semmit nem lehet elkésni. Minden nap után jön egy holnap. Szegény társaim már rég gyakorlatoztak a tűző napon, és én az irodában szépen köszönök az ott trónoló Jaffának,49 aki, hogy ne mondjam, neve szöges ellentéte volt.

Miután elmondta a magyar „mi kéne, ha vóna” héber megfelelőjét, és látta a papírjaimat, elkezdte nagy körülményesen a nyílt parancsot kitölteni. Megeskettem a nyelvemet, hogy egy szót ne szóljon - nekem mindig a nyelvem, vagy a tollam, volt a legnagyobb ellenségem -   és még akkor sem szóltam, amikor megkérdezte, mi az, hogy otrompéd cipő. Csak amikor a nevemet - Náftáli - helytelenül tet betűvel írta táv helyett,50 kockáztattam meg a kérdést, hogy ugye, te Jaffa, az ország szülötte vagy, nem új bevándorló, mint én? Hát persze - mondta - negyedik nemzedék Jeruzsálemben, de honnan tudod?

Onnan mondtam, hogy a nevemet hibásan írod. Egy új olé ezt nem engedheti meg magának.

 

Egy bibliás századparancsnok

 

Jaffa szemei villámokat lövelltek. Ilyenkor, pillanatokra, de csak pillanatokra, a düh megszépítette őt. Tehát én nem tudok héberül, - mennydörögte - még csak az kell, hogy Reuvén ezt meghallja. Te meg jesívabócher voltál, mielőtt bevonultál - tette hozzá a nagy tromfot. Az is, mondtam, de az  utóbbi két évben újságíró.

Nem igaz, visított Jaffa, mire én megmutattam újságírói igazolványomat. Akkor töltsd ki magad a papírjaidat - parancsolta az őrvezetői rangban levő hölgyike.

Kitöltöttem, mire megkért, segítsek neki egy sürgős listát elkészíteni, ami a mém    pé-nek kell egy órán belül. Jó, mondtam, de nekem, mint látod Tel Há-sómérba kell mennem a cipőkért.

Mire odaérsz, úgyis zárva lesz, mondta Jaffa most már szelíden, mint egy nőstényoroszlán - majd átírom a nyílt parancsot holnapra. Azt ne tedd, mondtam, én még ma megyek, elkésem, mint annak a rendje, hazamegyek, és holnap reggel megyek a cipészetre.

Most pedig hol az a lista - kérdeztem a bucharai kinézésű nőnemű katonát - és hol az írógép?

Miféle írógép? - kérdezte Jaffa megütközve, mintha ötven évvel később lennénk, és én a computerre kérdeztem volt. Közöltem, hogy én kézzel nem írok, míg géppel tízszer olyan gyorsan megy,  és lehet másolatokat csinálni...

Van itt valahol - mondta a megszeppent anyámasszony - ki sem vettem a dobozból, mivel hogy én nem tudok gépelni.

Mire a gép az asztalon volt, és én elkezdtem pötyögtetni a század adatait, köztük saját nevemet -  Jaffa elszaladt a sekembe,51 hogy hozzon valami harapnivalót, mivel aznap Szimchon tiszteletére nem reggeliztem. Közben kinyílt az ajtó, bejött egy főhadnagyi rangban levő tiszt, aki meghökkenve kérdezte, hogy ki vagyok.

Mit válaszolhattam volna? Azt mondtam, hogy erről egy vicc jut az eszembe, de ha megígéri, hogy nem ordít rám („ne válaszolj nekem!”), akkor elmondom sorjában. Ja, te vagy az, mondta, már hallottam erről az esetről. Elmondtam a cipő ügyet, meg a nyílt parancsot, meg Jaffa kérését, hogy készítsem el  neki a listát, de én csak gépen tudok írni...

Szándékosan kissé svejkiesen beszéltem, amin a főhadnagy jókat derült, majd megkérdezte, tudom-e ki ő? Gondolom hogy te vagy a Reuvén a mém pé - majd ki nem mondott kérdésére hozzátettem, hogy ezt abból kombinálom, hogy valamire a Jaffa azt mondta, hogy „Jaj csak a Reuvén meg ne tudja.”

Mire mondta ezt?

Nem mondhatom meg, sajnálom - mondtam szomorúan. Amíg a katonaságnál vagyok, engem a mundér becsülete kötelez. De azelőtt és azután a zsidó morál kötelez, ami elítéli a besúgókat.

Végszóra megjött Jaffa két üveg narancsszörppel és két mecupével.52 Látva Reuvént elvisította magát, hogy képzeld há-mfákéd53  ez az újonc újságíró. Látom - mondta Reuvén, és beinvitált engem szobájába. Én az írógépre és szegény, halálra vált Jaffára néztem és mondtam, hogy körülbelül fél óra múlva, amikor bevégzem a listát szívesen állok rendelkezésére. Reuvénnek tetszett szemtelenségem, bólintott, és én megcsináltam a listát

Jaffa boldog volt és hálás. Meg akart csókolni, és azt mondta, hogy mindent hajlandó megtenni értem, mindent, érted...?

Értem, mondtam, csak sajnos én vegetáriánus vagyok.

A lista kész volt, én bekopogtam a mém péhez, aki épp egy telefonbeszélgetésbe volt merülve. Letettem elé a listát, amit Jaffa beküldött velem, intett, hogy üljek le.

Amikor befejezte a beszélgetést, mellétette a telefont, és azt mondta: Ez Szimchon volt, aki beajánlott írnoknak, mivel egészségügyi problémáid vannak és nálunk a kiképzés nem nyápic k. l.-nek való. Ne sértődj meg, ő így beszél, mint Clofchád lányai,54  én megmondtam hogy jó, amit mond, az lesz. Nem mondtam, hogy már itt vagy és listákat készítesz, mert akkor megsértődik, és megfúrja a dolgot.

Kiderült hogy Reuvén, egy baloldali kibbuc szülöttje, él-hal a Tánáchért, jól ismeri a Bibliát és egyszer valami versenyt is nyert. Ha itt leszel - napi egy órát tanulunk –    mondta-kérdezte. Ezen ne múljon - mondtam én.

 

A fel(nem)fordított ágy...

 

Már dél volt, a fiuk a körletben, percekkel az ebéd előtt. az asztalon egy nagy köteg levél. Kiválogatom a chevre leveleit, és kiosztom nekik, mielőtt elutazom - mondom Jaffának. Hálás Bodri szemekkel néz rám. Ez is az ő feladata lenne.

A chevre úgy néz rám, ahogy a bibliai Dánielre néztek, amikor kisétált az oroszlánveremből. Most nem érek rá - mondtam - megyek Tel Há-sómérba, majd holnap este beszélünk. Ezzel odaadtam Arinak a köteg levelet, hogy ossza ki és megkértem vigyázzon ágyamra és kitbagemre.55

Még ruhát váltottam - az újoncok rabruhaszerű gúnyáját az úgynevezett álef56 öltönyre, és peckes léptekkel elindultam a kapu felé.

(Tel Ha-sómérban - másnap - mértéket vettek és azt mondták, majd értesítenek, mikor  jöhetek érte, körülbelül úgy három hét múlva. Egyszerre két párat csinálnak, egy feketét és egy barnát. Addig is - mondta az ortopéd cipész - járjak a saját cipőmben, ha van, ne tegyem tönkre a lábamat. Otthon nagyon örültek váratlan jöttömnek, apa körülvitt a sikunban mint egy véres kardot. Weisz rabbi a templomban - aki pedig erős szatmári beütésű - azt mondta, úgy tűnik még nem smádoltam magam57 a militernél.

Amikor visszajöttem Jeruzsálembe, másnap késő délután, és jelentkeztem az irodában - Jaffa nagyon barátságosan fogadott, és azt mondta, hogy „Reuvén parancsára” már most maradjak az irodában. Te leszel a század segédírnoka - mondta - a főírnok én vagyok. Nagyon jó, mondtam, akkor te végzed a főmunkát, és csak segéd munkaerő vagyok.

Kiderült, hogy az altiszteket már megfelelően tájékoztatták, mert este a vacsoránál, ahová bal-jobb-bal mentem a többiekkel, odajött az egyik m. m.,58 és közölte, hogy ezentúl fel vagyok mentve a reggeli sorakozó stb. alól, nem kell haptákban állnom minden taknyos előtt, és  enni is akkor mehetek, amikor akarok. A lényeg: reggel nyolckor az irodában lenni és a mém pé parancsait teljesíteni. Kén, há-mfákéd,59  mondtam  viccesen, és szalutáltam.

(Elalvás előtt elmondtam a chevrének a legújabb híreket és úgy látszott, hogy őszintén örülnek annak, ami történt. Ezentúl nem kell félhatkor kelned, mondta Bumash, és a kiképzést is elfelejtheted. A lényeg, hogy minket ne felejts el. Megígértem, hogy amiben lehet, képviselni fogom az irodában a banda érdekeit, ők lesznek az elsők, akik a postát megkapják stb.)

Reggel volt az első tűzpróba. Ébresztőkor én tovább aludtam, és amikor a m. k. bejött öt perc  múlva, hogy a lustálkodók ágyát felborítsa - a chevre kórusban kiáltotta: ze hápákid, ázov otó.60m. k. kétségbeesetten iszkolt: ez volt az, akit a főtörzs előtt letoltam...

Az igazság az, hogy a nehéz kiképzés megszakításának őrültem is meg nem is. Gondoltam, kár, hogy nem kapok egy alapvető kiképzést, ha nem hat hónapost, akkor hat hetest, amiben a fegyverforgatás elemi alapjait elsajátíthatnám. Az utolsó napon, amikor még részt vettem a kiképzésen - a puska elméleti használatát tanultuk, de mire a gyakorlatra került volna a sor, pláne mielőtt mindenki megkapta saját puskáját - ócska, második világháborús cseh  mordály - én már az irodában körmöltem.

Egyszer megkérdeztem Reuvént, hol itt az ész, hogy a k. l.-eket nem képezik ki külön, nem kár-e a kieső emberanyagért? Azt mondta, hogy itt, ebben a bázisban, arra a meggyőződésre jutott a parancsnokság, hogy nem érdemes külön kiképzést tartani a k.  l.-eknek. Aki nem bírja az iramot, azt konyhai, vagy egyéb segédszolgálatra rendeljük ki; ez olcsóbb, mint a külön kiképzés.

A mi gár'inunkban rajtam kívül csak Jajli és Berkovits Joszi volt k. l., az utóbbi túlsúlya miatt. Eleinte nehezen bírta, sokszor sírva fakadt, de aztán belejött és le is fogyott. Jajli gyakran krumplit pucolt a konyhán, de ő is végigcsinálta  a sifsuf 61 minden fázisát.

 

Ruti Náhálálból és a svejki lelkész

 

Most miután megszabadultam a katonáskodás nyomasztóan bugris részétől és Reuvén meg is nyugtatott hogy ez makróban így helyes és jobb az irodában Jaffa pacsuliszagú kölnijét szagolni, mint a konyhában a krumplipucoló brigád verejtékét -  lehetővé nyílt szemügyre  venni a dolog humoros oldalát.

Ilyen volt, nem is kevés.

Az ideológiába bujtatott Náchál kulisszái mögött ádáz vetélkedés folyt a baloldali pártok között, ki hoz több munkaerőt a kibbucokba. Ennélfogva a Náchál bázisokra irányítottak sok olyan új olé katonát - főleg a keleti törzsekből származókat - akiket csatoltak  a kibbucokba irányított „ideológiai” gár'inokhoz. Hozzánk is csatoltak vagy 25 marokkói és jemenita fiút, azon az alapon, hogy ők vallásosak. Nálunk ez nem keltett súrlódást, mivel majdnem az egész társaság csak azért jött a Náchálba, hogy a katonai szolgálatot, lehetőleg, vallásos légkörben, magunk között, töltse.

Emellett is sok nehézséget, kihívást, idézett elő a szekuláris fiatalokkal való találkozás, ami sokunknál első volt.

Amikor Ruti Jehudai Náhálálból, aki  az úgynevezett „társadalmi összekötő” szerepét töltötte be, őrmesteri rangban, felfedezte Mójsele Hágert - rögtön kipécézte magának. Mójsele, aki életében lánnyal még egy szót sem váltott, eleinte nem is válaszolt Ruti kérdéseire, amelyek az ő köreiben abszolút ártatlan fecsegésnek tűnhettek, de Mójsele szemében ez a sátán provokációja volt. Mójsele odajött hozzám és siránkozó hangon kérdezte: Vusz vill fin mir di nekájve?62  Megnyugtattam, hogy semmit, igazán semmit, de akkor Ruti, aki kötekedni akart, is odajött és kérdezte, mire panaszkodik a rebbele? Hiszen csak azt kérdeztem ismeri-e a „hi távó...”63   nevezetű műdalt, és el tudná-e nekünk énekelni szép baritonján?

Ha kötekedni akarsz, tedd ezt velem, mondtam Rutinak, Móse Hágert hagyd békén. Tudom, hogy őrmester vagy,  és a marsallbotot a bugyidban viseled, de Reuvén, aki főhadnagy, magasabb rangú nálad, és ha nem szállsz le Mójseleről, olyan fegyelmit kapsz, hogy Náhálálig hallják...

Jó, jó, kiskatona, csak vicceltem, mondta a kövérkés „társadalmi,” és megpróbálta megsimogatni az arcomat. Ez nemi erőszak - mondtam neki - ezért öt év fogházat kaphatsz.

Ruti sértődötten el, és Mójsele majdnem kezet csókolt, amikor megköszönte közbenjárásomat. Ha nem vagy  itt, ki tudja, mi történik, mondta, de én megnyugtattam, hogy a világon semmi. Ezek így beszélnek, így élnek és ki hogy él, úgy ítél. Mójsele nem ismerte a magyar közmondást, de súgva megkérdezte hogy ezek szerint ez a „nekájve” egy zajne?64  Mondtam, hogy nem a szó kommercionális értelmében, de ez az ántenirei rebbeszék várományosának túl magas volt. Mondtam, hagyd a fenébe, ne is állj szóba vele. Jajli javaslatára elfogadtunk egy határozatot, hogy a gár'in megszakít minden kapcsolatot Rutival, nekünk nem kell az ő kétértelmű „társadalmi” tevékenysége. A szintén vallásos Bné Ákívá gár'in nem volt hajlandó csatlakozni. Mondták, hogy nekik szükségük van Ruti szolgálataira, mivel velük vannak lányok is. (Később az egyik lány panaszt tett: Ruti arra tanította őket, hogyan kell csinálni, hogy  ne legyenek állapotosok.)

Közben kiderült - Reuvén árulta el hétpecsétes titokként - hogy Jaffát, aki a jeruzsálemi Maki65  egyik aktivistája - a baloldali szervezetek protezsálták be írnoknak, mivel azt hitték, hogy ebből taktikai előnyeik származhatnak. Azonban Jaffa primitív volt és lusta,  s mint ilyen, nem felelt meg a várakozásoknak. Én nehezen dolgoztam az irodán, ami katonai nyelven azt jelenti, hogy a napi nyolc órából  két és fél órát valóban munkával töltöttem.

Itt talált  rám a vallási tiszt - egy rózsás képű ifjú házas- aki engem, uram bocsá' Svejk tábori lelkészére emlékeztetett, minden ok nélkül. Jött egyeztetni a mem pével a két hetes  mezei tartózkodás vallási részét (a konyha kósersága, a szombattartás, az éruv,65  stb). Reuvénnek ezekről a dolgokról zöld fogalma nem volt, és a rózsaszín tiszt kapott rajtam, és kérte Reuvént, küldjön ki engem a mezőre, mint a tábori rabbinátus ideiglenes képviselőjét, hogy ezeket a szükségleteket ellássam. Tudtam, hogy ez az ő dolga lenne, de azt is tudtam, hogy felesége szülés előtt áll. Nem mondhattam Reuvénnek nemet, és a tiszt megígérte, hogy beajánl Goren főrabbinak. Köszönöm, de én megyek a gárinnal Cháféc Chájjim kibbucba, nem azért jöttem a Náchálba, hogy svejki karriert csináljak. A rózsaszín jót nevetett, ismerte Haseket, és egymás tenyerébe csaptunk.

(*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző)

 

 

Jegyzetek

 

1Rövidítés: Noár Cháluci Lochém = harcoló úttörő ifjúság (héber).

2Szószerint magot jelent (héber). Itt egy homogén társaság „magva”, alapja.

3Karsai Elek híres muszos (munkaszolgálatos) könyvének címe  alapján.

4Mandelbaum átjáró. A fegyverszünet óta a határállomást jelentette Izrael és a Hasemita Jordán Királyság között - Jeruzsálem szívében - az ó- és újváros határán.

5Kálá (héber) menyasszony.

6Mechután (héber) szószerint nős. Rendszerint a vőlegény, illetve a menyasszony édesapját értik alatta.

7Bivaly (jiddis).

8Egy finom család (héber-jiddis).

9Góen = gáón - zseni (héber).

10Előtanulás. Főleg a „magyar” jesívákban, a jesíva vezető előadja a tanulandó anyagot, amit aztán ismételnek. (lásd a következő jegyzetet).

11Cházerolni = ismételni. Elferdített és „magyarosított” héber ige: ch. z. r.

12Vizsga (jiddis).

13A „Hét Szava” - ismert hébernyelvű magazin, a Dávár című napilap képes melléklete. Sok évvel ezelőtt megszűnt.

14Több zsoltár kezdődik ezzel a szóval. Elsődleges értelme a héber nyelvben győztes, valaki, aki győzött a háborúban. A modern héberben főleg karmestert jelent.

15Rövidités: Sérut löló táslum (fizetés nélküli szolgálat), amikor a Náchálban szolgáló katona már nem kap zsoldot és nem köteles egyenruhát viselni, csak éppen nem hagyhatja el kijelölt (munka)helyét.

16Így szaporodjanak - héber áldásformula.

17 „Csinálj (nyiss) egy fűszerüzletet!” (Jiddis mondat, amelyben a  mákolet héber szó).

18Aki állítólag egy millió pengőt kapott, hogy a rebbét és testvérét Budapestre csempéssze. A pénzt három ortodox zsidó adta össze (lásd még a 27. jegyzetet).

19Rövidítés (héber) annyit jelent, hogy káser lesérut, vagyis szolgálatra - de nem frontszolgálatra - alkalmas.

20Állítólag a nagypapa és a nagymama unokatestvérek voltak.

21„Rendes sváb,” olyan volt, mint az a Budakeszi-i „Volksdeutsche”, aki nyáron, amikor szobákat adott ki a gazdag pesti zsidóknak - nem volt antiszemita. Csak télen.

22„Ifjú kapuk” (héber). A Seárim napilap ifjúsági hetilapja.

23Rövidités: plugót máchác (héber) a zsidó véderő (hágáná) kommandó egysége.

24Akkoriban mindenki chávér (barát, elvtárs, bajtárs, tagtárs, munkatárs) volt, nem uraztak senkit. Az akkori „szocialista” Izrael ezen modorossága a vallásos körökbe is behatolt.

25„Mint egy kukac a retekben” (jiddis).

26„Hol laktatok Lodzban”? (jiddis).

27Salgó József, gazdag ortodox zsidó, a hitközség egy szürke eminenciása, a mentőbizottság egyik vezetője és finanszírozója. Egyike a háromnak, akik a millió pengőt - horribilis összeg 1943-ban - összeadták, hogy a belzi rebbét kimentsék a nácik megszállta Galíciából, és Budapestre hozzák. (lásd a  18. jegyzetet.

28Gyümölcsös (héber) főleg narancsültetvényre használják a szót, bár a Bibliában, mint „gránátalma-liget” emlitettik (Énekek Éneke, 4:13)

29Az Őrök Egyesülete (héber).

30Gyűjtőbázis, kiegészítő parancsnokság, ahová az újoncok bevonulnak (héber).

31Szószerint „a micvá fia” (héber). A 13 éves zsidó fiúgyerek érettségi ünnepsége, amelyen kihangsúlyozzák, hogy ettől fogva köteles a parancsolatokat  (micvót) betartani.

32Személyazonossági igazolvány (héber).

33Szószerint a szülök nevelésének fájdalmai (héber). A szójáték a hasonló kifejezésre épül, ami a gyerekek nevelésének nehézségeiről szól (cáár gidul bánim).

34Oberland a  magyar „felvég”, vagyis az úgynevezett „anyaország”, ahol a zsidók jobban el voltak magyarosodva, mint a peremeken (Unterland) élő testvéreik, és észjárásuk is magyarossá vált. „Groder Mechl” (= az egyenes Mechl) az oberlandi fokozott formája.

35Jiddis kifejezés (kvetsn di bánk), ami azt jelenti, hogy csak ül, tölti az idejét, de nem tanul.

36Menj, vonulj be a hadseregbe (jiddis). Ma elképzelhetetlen hogy egy chászíd rebbe ezt mondja unokaöccsének, és ez mindennél ékesebben bizonyítja az Izraelben az elmúlt 50 évben beállott változásokat.

37Ügyefogyott, tedd-ide, tedd-oda, kétbalkezes (héber).

38Isten nevének megszentségtelenítése (héber).

39A litván dialektika - természetesen kiviccelve, eltúlozva - felteszi a kérdést: miért hívják a gatyát - gatyának (vagyis, a jobb megértés kedvéért, alsónadrágnak)? Ez lenne a neve, mint tulajdon-főnév,  vagy csak azért hívják így, mert a nadrág alatt hordják? ...

40A hetedik év, amikor tilos a zsidó  földeket megművelni és enni az abban az évben termett és forgalmazott zöldséget és gyümölcsöt. A vallásos közönség szószerint betartja a tilalmat.

41Az álijjázó táborok (héber) ifjúsági szervezet, ami baloldali égisz alatt próbálta az új bevándorló ifjúságot a kibbucokba terelni. A Náchál egy fő eszköze volt ezen igyekezetnek.

42Rövidités: Bászisz hádráchá = kiképző tábor (héber). a 12. volt a lányok speciális kiképző tábora.

43Rövidités: mefákéd kitá = rajparancsnok (héber). A kiképző altisztek a rosszemlékű magyar jutasi őrmesterekre emlékeztettek.

44Rövidités: ráv számál rison = főtörzsőrmester (héber).

45Chámszá (arab) a keleti zsidók körében dívó amulett, formája egy emberi kéz öt ujja. Van, aki hisz szerencsét hozó voltában. Vö. négylevelű lóhere.

46Rövidités: mefákéd plugá = századparancsnok (héber).

47Vulgáris héber kifejezés (tiron mustán) amely az újonc nem emberszámba vételét demonstrálja.

48„Sohse jelentkezz önként semmire, de ne is szökj meg” (angol).

49Héber női név. Jelentése: szép, szépség.

50A héber nyelvben kétféle „t” betű van. A „tét” a magyar „t” megfelelője míg a „táv” inkább megfelel az angol „th”-nak.

51A katonai kantin elnevezése (héber összetett szó).

52Csokoládéval bevont nápolyi szelet. Az izraeli katonai kantinok slágere.

53Parancsnok (héber) a följebbvaló megszólítása az izraeli hadseregben.

54A bibliai sztori alapján (4Mózes, 27:1-11) ahol Clofchád 5 lánya egyszerre beszélt, érvelt és követelte apai jussát. A szállóigévé vált mondás „Így beszélnek Clofchád lányai”, vagyis ez a stílusuk, nem kell megijedni. (Az Írásban a mondat valódi értelme hogy - igazuk van, helyesen szóltak).

55Kitbag = katonai málhazsák (angol).

56A héber abc első betűje. Itt a katona elsőrendű, kimenő ruhája, rendszerint egy kimosott, kivasalt és tűrhető állapotban lévő ing és nadrág.

57Nem tértem ki a hitemből (jiddis), vagyis nem hagytam fel a vallásos életmóddal.

58Rövidités: mefákéd máchláká (héber). Egy kb. 35-40 főből álló katonai szakasz parancsnoka, rendszerint őrmesteri vagy hadnagyi rangban.

59Igenis, parancsnokom (héber). Az újoncnak, ha az élete kedves neki, két szóval ajánlatos válaszolni: kén, há-mfakéd vagy ló, há-mfákéd (igen-nem, parancsnokom). Azok nem voltak tisztában a negatív válasz muris hangzásával - magyarul. Mi, annál inkább.

60„Ez az írnok, hagyd őt békén” héber).

61Vegzatúra (héber) szleng kifejezéssel, melynek eredete: dörzsölés.

62„Mit akar tőlem ez a nőstény?” (jiddis).

63„Ő jön” (nőnemben) - a Náchál egyik erkölcsnemesítő dala (héber) amelyben egy bizonyos nőszemélyről van szó, aki majd „Jön - pizsama nélkül”.

64„Ez a nőstény egy kurva”?

65Rövidités: az izraeli kommunista párt rövidített héber neve. A párt tagjainak nagy része már akkor is arab volt.

66Lényege: kerítés, ami által szombaton az egész körlet magánterületté válik, ahol lehet egyik helyről a másikra dolgokat vinni. Háláchikus fogalom - még találkozunk vele a következő fejezetben.

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése