2011. november 4., péntek

Szurony a csecsemőkbe!

Ss


Romsics: a német megszállás után a magyar szuverenitásvesztés nem volt teljes

"A NÁCIK MUNKAKÉPES ZSIDÓKAT KÉRTEK;

BUDAPEST ÖREGEKET ÉS GYEREKEKET ADOTT!"

 

A magyar katonák ritka brutalitással jártak el a II. világháború során az általuk megszállt területeken – egyebek mellett ez hangzott el a Magyarország a második világháborúban című kötet megjelenésének apropóján rendezett kerekasztal-beszélgetésen.

 

A kötet tíz szerző tizenhat tanulmányát tartalmazza – közölte Romsics Ignác akadémikus, a könyv szerkesztője. Hangsúlyozta: a tanulmányok egy része – például ami a katonák ruházatáról vagy a szociológiai hátteréről szól – nem illeszthető kronológiába.



A múltföltárásról és -dolgozásról azt mondta: van olyan föltevés, amely szerint, ha mindent föltárunk, akkor mindent pontosan fogunk tudni. A II. világháborúról a tényanyagot elég jól ismerjük, azonban a dolgokat számos szubjektív elem árnyalja. Például – függően attól, hogy valaki tiszt volt, honvéd, vagy munkaszolgálatos – más és más képe lehet a hadseregről – mondta Romsics. Hozzátette: a rendszerváltáskor azt hittem, hogy a Horthy-korszakról zavartalanul, az aktuálpolitikától mentesen vitatkozhatunk. Mostanra kiderült: a Horthy-korszakról szóló viták élénkebbek, mint a Kádár-korban.



A kötet egyik szerzője, Ungváry Krisztián történész néhány, a szélesebb közönség előtt eddig kevéssé ismert tényanyaggal színesítette a magyar hadseregről alkotott képet. Például idézte egy honvéd levelét, amelyből kiderül: partizánvadászat során nemcsak a partizánokba, de azok csecsemőibe is szuronyt vágtak. Közölte: a Szovjetunió megszállt területének harminc százalékát magyar csapatok igazgatták, mégpedig a lehető legsötétebb igazgatással. Úgy folytatta: a megszállt területeken elkövetett magyar kegyetlenkedések elkövetői az ÁVH közreműködésével utóbb jelentős részben megbűnhődtek. Ez azonban nem nagyon kapott nyilvánosságot, mert nem lett volna kompatibilis a szovjet-magyar barátság eszményével.



Egy kérdésre válaszolva Romsics úgy felelt: Magyarország kis ország, a magyar kis nép. A II. világháborúnak teljes mértékben a mellékszereplői voltunk. Ha a világháború összes országának a szerepét száznak vesszük, akkor Magyarországé valahol fél és 1,2 között van – mondta tréfálkozva, de teljesen komolyan.



Ungváry – közvetve vitatkozva egykori mesterével – úgy reagált: a II. világháború végén a magyar olajmezők szerepe nagyon fölértékelődött. Például az ardenneki német ellentámadás során a német harckocsik magyar olajból nyert benzinnel mentek.



Más kérdésre válaszolva Romsics közölte: habár 1944-45 fordulóján teljesen egyértelmű volt Budapest ostromának végkimenetele, az utóbbi években a diákok között sokan azt vallják, hogy azok voltak a hősök, akik Budapestet védték.



Ugyanő – aktuálpolitikától nem mentesen – hangsúlyozta: az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás után a magyar szuverenitásvesztés nem volt teljes: Horthy Miklós a helyén maradt, kormányt nevezett ki, a Képviselőház működött, rendeletek születtek.



A közönséget erősítő Hirschler Richárd, a hvg.hu volt főszerkesztője azon kérdésére, hogy lett volna-e esélye az ellenállásnak, Romsics úgy felelt: nyilván nem, de szimbolikus jelentősége lehetett volna. Hozzátette: 1944 tavaszán vagy nyarán – különös tekintettel a zsidóság deportálására – Horthy dönthetett volna másképp, mint ahogy döntött. Ezt Ungváry azzal toldotta meg, hogy a nácik nem kérték 437 ezer zsidó deportálását: ötven-százezer egészséges kényszermunkást vártak, helyettük kaptak öregeket, gyerekeket. Az 1956-os Intézet munkatársa hozzátette: Adolf Eichmann leírta, hogy olyan szintű brutalitást és túlbuzgóságot, mint Magyarországon, sehol máshol Európában még nem tapasztalt. Ungváry hozzátette: ahogy 1944 júliusában leállították a deportálást, elképzelhető, hogy lehetséges lett volna el sem indítani.



Romsics Ignácot arról kérdeztük, hogy volt-e a magyar politikai vezetés számára 1940-41 fordulóján olyan opció, hogy a szövetségesek oldalán vesz részt a háborúban, különös tekintettel egyrészt arra, hogy 1940 kora őszén brit győzelemmel lezajlott az angliai légi csata, tehát onnét már Németország nem volt legyőzhetetlen, másrészt azok az államok, amelyekkel szemben Magyarországnak területi követelései voltak, a tengelyt erősítették. A történészakadémikus arra hívta föl a figyelmet, hogy a magyar revíziós sikerek mind német támogatással születtek és 1941 tavaszán Magyarország már évek óta Németország gazdasági-politikai szövetségi rendszeréhez tartozott. Az, hogy a szövetségesek oldalán lépjünk be a háborúba, „nem tartozott a realitások közé” – fogalmazott Romsics. Szerinte a harmincas évek szövetségi politikája után a magyar politikai közvélemény nem nyelte volna le, hogy Magyarország az angolszász-szovjet koalíció oldalán lépjen be a háborúba. Hangsúlyozta: a német vezetés a Szovjetunió elleni támadáskor nem számolt a magyar részvétellel, de a moszkvai csata után, 1941-42 fordulóján ez elkerülhetetlen lett volna.



Az atv.hu fölvetésére, miszerint 1941 végén, már Pearl Harbour japán bombázása, így az Egyesült Államoknak a háborúba való belépése után teljesen egyértelmű volt, hogy ki fog nyerni, a professzor úgy reagált: „egy megegyezéses béke lehetősége 1943-ig is fönnállt: nem lehetett tudni, hogy a fegyverkezési versenyben mire jutnak a németek, mire az amerikaiak”. Romsics mindenesetre egyetértett munkatársunkkal: „az Egyesült Államok hadba lépésével az erőviszonyok elég egyoldalúan a szövetségesek oldalára tolódtak el és onnantól kezdődően Németország maximum egy megegyezéses békére számíthatott volna”. Hozzátette: 1941 decemberében Német- és Olaszország egyaránt azt követelte, hogy Magyarország nyilvánítsa magát az Egyesült Államokkal hadban álló félnek. A szakember szerint lehetett volna nemet mondani, de „nem tudjuk, hogy ez milyen kockázattal járt volna”.

 

 (Forrás: ATV, SÓFÁR

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése