2011. október 9., vasárnap

Hermann Wouk

Szukot vagy sátorosünnep

 

    Újból a telehold süt ránk, az őszi napforduló holdja: tisri hónap tizenötödike van. Minden a raktárakban tornyosul, amit a föld egész évben termett: a gyümölcs, a gabona, a bor, az olaj sárga, zöld és vörös halmai, bíborral és arannyal csordultig telt tartályai. Az ősi izraeli gazdák, mint minden idők földmívesei mindenütt, összegyülekeznek az őszi hálaadásra.
A telihold Palesztinában minden férfit, nőt és gyermeket a szabadban talál. Senki nem húzódik födél alá. Mózes törvénye szerint minden zsidónak hét napon és hét éjszakán át zöld ágakkal, pálmagallyakkal vagy zsúppal ritkásan fedett kunyhóban, szukában kell laknia. Ezekben a gyönge építményekben ünnepelnek, énekelnek, vendégeskednek és alszanak a családok. Az időjárásnak kiszolgáltatva úgy élnek, mint őseik a sivatagban a függetlenség első negyven évében, mielőtt elfoglalták Kánaán országát.

A Szukot kimagaslóan vidám és szórakoztató ünnep, annyira, hogy a Talmudban egyszerűen az ünnep a neve. A gazdag mezőgazdasági országban élő, a termés kazlaiban gyönyörködő nép önelégültségét a szuká hagyományának segítségével lehetett kordában tartani. A szeles, esős időben sátorban töltött éjszakák nem tesznek jót az egészségnek. A hézagos tetőn át besütő hold baljóslatú látványa a szerencse forgandóságára int. A csillagok amelyeknek a törvény szerint a tetőn keresztül látszaniuk kell emlékeztetnek, hogy az élet még a leggazdagabb pillanatokban sem egyéb, mint mulandó szikra a rejtélyes sötétben. Így is lehet érteni. Mózes mindössze annyit mond, hogy a kunyhókban lakván Izrael évente egyszer a sivatagi sátrakra emlékezik, amelyekben élt.

Ahogyan a szétszóratásban hidegebb éghajlatú vidékekre került a zsidóság, a szuká hagyományai megváltoztak. Vannak hívő zsidók, akik, ha az időjárás megengedi, ma is a sátorban alusznak, de a legtöbben csak az ott evés és imádkozás kötelezettségének tesznek eleget.
Az amerikai zsidó életben, különösen a kertvárosokban élő közösségek megerősödésével, a Szukot kezdi visszanyerni régi fényét és élénkségét. Mert az aratási sátor régi szóval "tabernákulum" a gyermeknevelés jó szemléltető eszköze. Akik hiányolják szokásaink közül, mondjuk, a karácsonyfát, azok még soha nem gondolkodtak el a szukán, vagy talán nem is hallottak róla.

Mindenki építhet sátrat az udvarában. Vannak előregyártott, hordozható szukák, amelyekkel nem sok munka van. A sátorhoz nem kell több, mint három vagy négy fal, néhány deszka a tetőre és az ágakból, gallyakból, szénából, zsúpszalmából álló födém, meg hogy odabent férjen el egy asztal székekkel. Jó játék a sátor feldíszítése különböző gyümölcsökkel, zöldségekkel, virágokkal és egyéb színes dolgokkal. A kisgyerekek ki-be rohangálnak, fogócskáznak, rabló-pandúrt játszanak, ahogyan nyilván harminc évszázada is tették Júdea hegyei között. A nagyobb gyerekek segítenek a díszítésben, vagy maguk építik az egész sátrat, és roppantul élvezik a munkát. A gyümölcsök, virágok, magvak, dísztökök halmai egyre fogynak az asztalon. A sátor csupasz falai eltűnnek a sárga, skarlát, zöld élő mintázat mögött.
Leszáll az este. Odakint a gyertyák és a hold fényénél vacsorázik a család a különös kunyhóban, amelyet betölt az aratás illata. Az ősi ünnepi dallamok itt úgy hangzanak, mintha újak volnának. Lehet akár olyan hideg is, hogy nagykabátban kell vacsorázni. Lehet, hogy jó idő van, és idillikus a szabadban enni a sátor illatos félhomályában. Néha elered az eső, és félig bosszús, félig jókedvű tülekedés kezdődik a ház felé. A megszokással való szakítás, a családi élet új, színpompás formája hétnapos piknikké, a jelképeknek szentelt, jelképekkel telített gyönyörűséggé varázsolja a Szukotot.
A városban nehezebb a Szukot örömeit felidézni. A legtöbben nem is tudják másképp megoldani, mint közös sátorban a háztetőn vagy a zsinagóga udvarán. Ám így is emlékezetükbe idézik, mit jelent a Szukot.
A Szukot törvénye előírja: "Vegyetek magatoknak az első napon nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat, és örvendezzetek... az Örökkévaló előtt!" (3Mózes 23:40.)
Ez nem az alkalmi díszítésre vonatkozó tanács, hanem a judaizmus egyik leglátványosabb jelképének, a pálmaág rítusának alapja.
Az etrog a Szentföldön honos, illatos, sárga, gyümölcs. Hasonló a citromhoz, csak nagyobb, a hegyén barnás csomócskával, az összeszáradt virág maradványával. A hívők egyik kezében zöld pálmaágból, fiatal fűzfavesszőből és mirtuszból font csokor, a másikban a sárga etrog: az ősök aratási jeleivel vonul a zsinagógában a szertartásos menet, és hallelujázva lengeti őket. Majdnem minden országban van fűz és mirtusz. De Koppenhágában például nem találni pálmaágat, és Quebecben sincs etrog. Jóval Szukot előtt megkezdődik hát ezeknek az árucikkeknek a nemzetközi kereskedelme. Mire beáll az ünnep, minden zsidó hozzájuhat a pálmaág rítusának kellékeihez.

Bármily messze vagyunk időben és térben Dávid és Salamon Szentföldjétől, a pálmalengetéssel kísért héber ének hatalmas múlt visszhangjaként kel föl a zsinagógában a hosáná menete alatt, amelyben a kántor, karjában a Tóra-tekerccsel, vezeti körül a csokrok és gyümölcsök tulajdonosait. A régi időkben többnyire csak a leggazdagabbaknak volt saját lulávja, vagyis pálmaága és etrogja. A hitközség tagjai közösen vették meg a négy kelléket, és felváltva mondták az áldást, lengették a csokrot. Ma Amerikában és Izraelben még inkább a zsinagógákban hajladozó pálmaágak tömege és az etrog mindent elborító illatfelhője kíséri az egyik legkedvesebb zsidó rituálét. A gyerekekre különösen nagy hatással van mindez.
Mint a Peszách, a Szukot is egész héten át tart, de csak az első és utolsó két nap teljes ünnep.

Smini Áceret: a nyolcadik nap


Szukot végén a nyolcadik nap, amelyet a Biblia Áceretnak nevez, külön ünnep, sátor, pálma és gyümölcs nélkül.
Ez az egyik legvidámabb ünnep a zsidó év során. Mózes ötödik könyvének utolsó fejezetével befejezzük a heti Tóra-szakaszok olvasását, hogy újra elkezdhessük a Teremtéssel. Ezért lett ennek a napnak külön neve: "a törvény örömünnepe", Szimchát Torá. Az Izraelen kívül élő zsidók az ünnephez szokás szerint hozzáadott, kilencedik napon tartják.
Aki látott már zsinagógát a törvény örömünnepe idején, annak nem kell elmondani, milyen ez a nap. Aki még nem részesült ebben az élményben, annak minden leírás sápatag a valósághoz képest. Az ünneplés a chászid közösségek egzaltált tombolásától az elegáns manhattani hitközségek illedelmes táncmulatságáig a legkülönbözőbb módokon folyik. A lényeg mindenütt ugyanaz: az egyébkor ünnepélyes imádság helyét nyüzsgés, zene, mulatság, vigalom tölti be. Hétszer hordják körül énekelve a zsinagógában az összes Tóra-tekercset. A gyerekek zászlókat lobogtatva, jókedvű zűrzavarban masíroznak a körmenet végén. Évről évre ugyanazok a szakállas mókák fakasztanak hahotát. Ilyenkor adják át a díjakat azoknak, akik tanulással, adakozással, a közösségért végzett munkával kiérdemelték. Aki az utolsó Tóra-szakaszra mondja az áldást, az "a Tóra vőlegénye". Utána "a Teremtés vőlegénye" mond áldást a Biblia B'résit, "Kezdetben..." nyitású első fejezetére, amellyel a templomszolga folytatja az olvasást. Leírhatatlan jókedv keríti hatalmába a zsinagógát. Eljön a perc, amikor maga a rabbi is táncra perdül, karjában Tóra-tekerccsel. Rezervált és méltóságteljes nagyapám még kilencvenéves korában is eljárta ezt a táncot: tett néhány botladozó, remegő lépést, s arca örömtől
ragyogott, miközben öreg karjai átölelték a Tórát.

A természetünnepi ciklus összefoglalása


A természetünnepek ma már Izraelben is csupán megemlékezések, egykori önmaguk idézetei. A  zarándoklat Jeruzsálem útjain, a zsúfolt, csillogó díszekkel ékes szent város, az Örökkévaló nagy Temploma a fehérbe öltözött papok soraival, ezüst harsonáival, arany kapuival, gyönyörű dallamaival mindez régi könyvek szavaivá halványult.
De Mózes Tórája, amely rendelkezik az ünnepekről, a körmenetekről, a papságról és a Templom ünnepélyességéről, megjövendölte, hogy a tündöklés rövid életű lesz, mert a nép a nagy jólétben el fogja veszíteni törvényét és országát, s száműzetés lesz a sorsa. Ezért azt is elrendelte, hogy a nemzetnek meg kell ülnie az ünnepeket, akárhol éljen is, minden időben. Így is teszünk. Sok ezer éve él népünk a hitben, hogy eljön az idő, amikor az Örökkévaló visszatelepíti a népet földjére, s a régi ünnepek akkor visszanyerik ősi erejüket és szépségüket.
Időközben de milyen hosszú idő közben! a szent napok, még ha megfogyatkozott tartalommal és pompával is, védőbástyáivá lettek a száműzetésben élő zsidóságnak. Izraelben még a nem vallásosok számára is a legnagyobb nemzeti ünnepekké váltak. Aki nem törődik velük, az nem gondozza a gátat, amely a feledés óceánjának mindent elsöprő hullámait szorítja vissza, és saját magát is kellemes és tanulságos tapasztalatoktól fosztja meg. A szavak szárazak és unalmasak a kovászoskeresés vagy a pálmaágas felvonulás cselekvő élményeihez képest. Száz előadást is meghallgathatunk, negyven könyvet is elolvashatunk a judaizmusról, mégis kevesebbet tudunk meg róla, mint ha egyetlen évben megüljük az ünnepeket, a velük járó kötelezettségekkel és örömökkel együtt.

FORRÁS: A VILÁGHIRÜ ORTODOX ZSIDÓ IRÓ KÖNYVE, "ÉN ISTENEM". LEFORDITATTA ÉS KIADTA A BUDAPESTI CHABAD KIRENDELTSÉG

תחתית הטופס

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése