2011. szeptember 12., hétfő

חלון חדש

Vendégoldal

הרחב הכלÖnmegvalósitó prófécia

vagy politikai előrelátás?

 

Több mint másfél évvel ezelőtt, 2010 januárjában, a Sófár szerkesztője, Seres Attila, cikket irt , amelyben bonckés alá veszi a magyarországi maradék zsidóság helyzetét; a kirekesztő antiszemitizmust és a pártok nemtelen játékát, amelyben a zsidók töltik be a labda szerepét. Ez még a választások előtt volt és a szerző nemcsak az eredményt  jósolja meg, hanem előre látja a zsidóság helyzetét a kialakuló körülmények között. A cikk, melynek eredeti cime "Vízválasztás 2010: zsidók a keresztúton" volt,  azon év márciusában jelent meg a Szombatban bizonyos szerkesztői változtatásokkal. Érdekes ma elolvasni, hogy megállapithassuk: a prófécia még nem veszett ki teljesen a zsidóságból.

 

Ime a cikk:


A közelgő parlamenti választások izgatott várakozással töltik el a magyar zsidókat is. A közvéleménykutatások fölényes Fidesz-KDNP győzelmet és a Jobbik parlamentbe kerülését jósolják. Vagy, ha úgy jobban tetszik, totális MSZP, és fatális SZDSZ vereség várható. Ez a fordulat alapjaiban forgathatja fel a zsidó intézményrendszer finanszírozását, és ezáltal a működését is.

Ebben azonban még a változások esetleges haszonélvezői sem fognak túl sok örömet találni. A Mazsihisz, mint a hazai zsidóság kizárólagos politikai képviselője várhatóan jelentősen veszít majd lobbierejéből, és ezzel párhuzamosan felértékelődhet a konkurrens EMIH/Chabad hitközség szerepvállalása. Összességében viszont mindez a zsidó lobbi, és ezáltal a vallásos zsidó közösségek érdékérvényesítő képességének gyengüléséhez fog vezetni. Ráadásul a „zsidókérdés" várhatóan
 kereszténydemokrata felügyelet alá kerül majd.

Árokásók

A magyarországi pártpolitikai küzdelem az utóbbi évtizedben a közbeszéd meghatározó toposzává emelte a rasszizmus, antiszemitizmus, antifasizmus problémáját. Ez az egyik legmélyebb törésvonal, amelynek mentén sikerült megosztani a közvéleményt.

A hazai közbeszédtől hagyományosan nem állnak távol a kirekesztő nézetek, melynek gyökerei a 19. századig nyúlnak vissza, de legmarkánsabban a két világháború közötti időszakban nyertek teret. Mivel a Fidesz-KDNP mindig is előszeretettel nyilvánította magát az e korszakot uraló antiszemita rezsim szellemi örökösének, kézenfekvő támadási felületet kínált politikai ellenfelei számára. A kezdeti kóstolgatások (lásd Demokratikus Charta) világosan megmutatták, hogy a jobboldal nem tud és/vagy nem akar elhatárolódni az elődök mégoly kínosan vállalhatatlan antiszemita örökségétől sem. Helyette ellentámadásba ment át, és a kommunisták ugyancsak igen kétes hozományát vágta az őt szorongató balliberálisok arcába.

Az antifasizmus tündöklése

A Fidesz kommunikációs stratégiája a zsidókat de facto a kommunista bűnösökkel azonosítja azáltal, hogy a kommunista és a nyilas rezsimek áldozatait következetesen egyazon mérleg serpenyőibe pakolja. Nektek Holokauszt-múzeum, nekünk Terror Háza, nektek Holokauszt emléknap, nekünk kommunista áldozatok emléknapja. Titeket megöltek a nyilasok, ti viszont megöltetek minket. Kvittek vagyunk?

Ez a vulgárisan fekete-fehér, polgárháborús szemlélet kényszerűen az ellenoldalra szorítja a Holokauszt, az árpádsávok és a darutollas csendőrök emlékének lidércnyomásával terhelt zsidó szavazókat, akiknek családja ráadásul többnyire a sztálinista rendszernek is a kárvallottja lett.

Ahogy egyre vállalhatatlanabb alakok álltak be az orbáni egy-a-tábor-egy-a-zászló alá, úgy vált a Fidesz számára az elhatárolódás egyre lehetetlenebbé, és úgy vált a zsidók számára egyre visszataszítóbbá ez a voluntarista, szavazatmaximáló taktika. Orbán Viktor 2002-ben és 2006-ban is úgy számolt, hogy több szavazatot nyer a szélsőjobb lenyelésével, mint amennyit a zsidókon (és azok szimpatizánsain) bukik, de mindkétszer rajtavesztett.

Gyurcsány felismerte a helyzetben kínálkozó lehetőséget, és a szélsőségesekkel parolázó Orbán Viktor démonizálásával 2006-ban végül pirruszi győzelmet aratott. A sikeren felbuzdulva úgy vélte, érdemes ezt a húrt még tovább feszíteni. Az ő taktikáját azonban éppoly cinikus, szavazatszerző szempontok motiválták, mint derék ellenlábasa számításait. Az őszödi nagyotmondó éppoly lelkiismeretlenül játszott a zsidók érzelmeivel – és sorsával -, mint az árpádsávok fölött örökös értetlenkedést mímelő vezénylő tábornok.

Fordulópont: a Hollán utcai csata

2008 tavaszán terrortámadás ért egy újlipótvárosi jegyirodát, s ennek örömére, mintegy ráadásként, pár szélsőjobbos figura büntetőexpedíciót tervezett ellene. A dolog – vesztükre – idő előtt kitudódott, így helyi lakosok, fiatal zsidók és szimpatizánsok spontán ellenakciójameghiúsította az igyekezetüket. Az azóta Hollán utcai csataként elhíresült flashmobot jórészt internetes (részben zsidó) közösségek szervezték.

A felsült bakancsosok bosszút esküdtek, és ugyanazon hét végére totális ellenakcióra mozgósították az egész szélsőjobboldalt. A Hollán-csata győzteseit megosztotta az új helyzet. A lázas előkészületek hevében ugyanis Molotov-koktélként robbant a hír, hogy Gyurcsány Ferenc is részt kíván venni az ellen-ellendemonstráción. Az akkorra már rég hitelét vesztett miniszterelnök rátelepedése a spontán tiltakozó mozgalomra végzetesen eltérítette a további eseményeket. A korábbi szervezők lelkesedése lohadni kezdett, helyükbe azonban azonmód balliberális mozgalmárok termettek, akik átvették a kezdeményezést. A rohamrendőrök sorfala között megrendezett szélsőjobbos felvonulás végül heveny gyurcsányozásba, a baloldali ellentüntetés pedig szottyadt nácizásba fulladt. És bár ez a tény méltatlanul feledésbe merült, de a támadók végül elérték céljukat, és a Magyar Köztársaság miniszterelnökének orra előtt, rendőri díszkísérettel masírozhattak be a felgyújtott jegyirodába.

Az antifasizmus bukása

Ez volt az a pont, ahonnan az antirasszizmus, antifasizmus végérvényesen hiteltelen és vállalhatatlan hívószavakká silányultak még a korábbi szimpatizánsok számára is. Sorra kiégtek, nevetségbe fulladtak a rettegés-konjuktúrára szervezett antifasiszta demonstrációképpúgy, mint a Demokratikus Charta újjáélesztésére irányuló bágyadt kísérletek.

Orbán Viktor fárasztásos, kivárásos taktikája végül felülkerekedett a gyurcsányi túlbuzgó, itt-a-farkas-hol-a-farkas szerencsejátékon. Ebben a játszmában azonban a baloldallal együtt annak csatlósai – így a Mazsihisz is – a vesztes oldalon találják magukat.

Hóra-táncház az aranyborjú körül

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetését a rendszerváltozás óta a Kádár-rezsimben exponált establishment tartja a kezében, amely korábbi politikai kapcsolatait – különösen 1994 óta – igen hatékonyan tudja kamatoztatni. Valóságos érdekszövetség alakult ki a Mazsihisz és az MSZP között, amelynek keretében a Mazsihisz a Fideszt inszinuáló, antiszemitázós politika támogatásáért cserébe monopolhelyzetet kapott a zsidóságot megillető állami járandóságok felhasználásában.

Ebben a helyzetben lépett színre 2004-ben új felszállóként az EMIH – Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség. Az EMIH a hazánkban 1989 óta működő Chabad ortodox haszid mozgalom infrastruktúrájára épült rá, hogy önálló felekezetként kanalazzon magának a bőkezű állami támogatás kondérjából. Az EMIH politikai kapcsolatrendszere azonban sokkal szerényebb, mint a Mazsihiszé, így eddig nem nagyon sikerült a húsosfazék közelébe férkőznie. Az ellen-Mazsihisz egyelőre ügyesen lavírozik a hullámzó politikai erőtérben, kérdés, hogy képes lesz-e ellenállni a kísértésnek, ha kap egy kedvező ajánlatot a majdani Fidesz-KDNP kormánytól.

Cél: a zsidók pacifikálása

Könnyen belátható, hogy a Fidesz-KDNP egyáltalán nem érdekelt a zsidó pénzek igazságos újraelosztásában. A pártot egyetlen szempont vezérli majd: a zsidók pacifikálása. Hagyják abba az antiszemitázást, de rögtön. Tudják jól, hogy blazírt zsidópolitikájuk várhatóan semmi pénzért nem hoz majd számottevő „izraelita" szavazatot. Ennél sokkal fontosabb lesz számukra pártjuk megtépázott nemzetközi tekintélyének javítása. A Mazsihisz ugyanis aligha dícséri a Fideszt nemzetközi zsidó fórumokon.

A pacifikálás leghatékonyabb eszköze a megosztás, és a függőség fenntartása. A korábbi Fidesz-megoldások ismeretében eléggé nyilvánvalónak lászik, hogy a két, egymással versengő hitközség lojalitása függvényében reménykedhet majd kedvező elbírálásban a pénzosztásnál.

Amíg a hitközségek nem képesek/hajlandók önmagukat fenntartani, amíg minden zsarolási potenciáljukat latba vetve lökdösődnek a közpénzek elosztása körül, addig ez a méltatlan helyzet nem fog megváltozni.

Ráadásul a zsidó vezetőknek ex-párttitkárok helyett, – a középkor óta először ismét – keresztény egyházfőknél kell majd lobbizniuk a jó politikai kapcsolatokért. Ugyanis egyházi ügyekben a Weisz-nénizős KDNP-elnök lesz az illetékes elvtárs.


Budapest, 2010. január

A cikk szerkesztett változata a Szombat márciusi számában olvasható.

- -

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése