2011. július 25., hétfő

Öt tekercs(* – JEREMIÁS SIRALMAI – TIS'Á BEÁV ELÉ - לקראת תשעה באב

A PUSZTULÁS KRÓNIKÁJA            
Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett, mint az özvegy. Nagy volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett. Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették, barátai mind hűtlenek lettek, ellenségeivé váltak.” (Échá, Jeremiás siralmai, 1,1-2)

Jeremiás, a pusztulás korában (dor háchurbán) élő próféta volt, aki szemtanúként mondja el mindazt, ami történt, s maga is átélte, amikor bekövetkezett a hihetetlen – az ellenség bevette a bevehetetlennek hitt szent várost, Jeruzsálemet, minek következményeként véget ért a Dávid-házi királyok korszaka. Érdekes, hogy Jeremiás, aki évtizedeken keresztül foglalkozott a pusztulás lehetőségével, és meg is jövendölte azt, ha a nép nem tér vissza a Tóra parancsolataihoz – mégis a meglepetés hangján meséli el az eseményeket.

* * *


Ebben a Megillában leírtak eredete magában a Tórában gyökerezik, nevezetesen a Böchukotáj (3Mózes 26) és a Ki Távó (5Mózes 28) szakaszokban, melyekben le vannak írva Mózes intelmei: ha nem tartják be az Istennel kötött szerződést, megszegik azt – a zsidók súlyos büntetést fognak elszenvedni. Jeremiás siralmainak mind az öt fejezete ennek taglalásával foglalkozik.
Az egész szöveget a megbántottság érzése jellemzi, ami – feltehetően – a nép hangulatát tükrözi, s nem a próféta személyes véleményét, hiszen ő előre megjósolta mindazt, ami történt, amiért meg is szenvedett, hiszen az akkori királyi udvaroncok még „babilóniai orientációval” is megvádolták, sőt, még élete is veszélyben forgott.

* * *


A modern Biblia-kutatás kétségbe vonja azt a hagyományos felfogást, mely Jeremiást jelöli meg a Siralmak szerzőjeként. De, ha nem ő, akkor ki írta? (J. Z. Moskovits professzor a Dáát Mikrá sorozatban foglalkozik ezzel a kérdéssel is, melyről a későbbiekben még szó lesz.)
Az igazsághoz tartozik, hogy a hagyományos exegetika sem tudott megállapodni annak a problémának az eldöntésében, hogy a Siralmak könyve azonos-e azzal a Megillával, amit Jehojakim király elégetett, amikor fülébe jutottak az abban leírt borzalmas figyelmeztetések. Rási szerint azonos, Ibn Ezra szerint ne
m. Rási a Midrásra (Échá rábáti, Ptichtá, 28), míg Ibn Ezra a tartalomra alapozza véleményét.
A történet, röviden:

„Jehojakim, Jósijáhu fia, Júda királya, uralkodásának negyedik esztendejében, így szólt az Örökkévaló Jeremiáshoz: Végy elő egy pergamen-tekercset, és írd rá mindazon igéket, amelyeket mondtam neked Izraelről, Júdáról és a többi népről... talán meghallja Júda háza, mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani; de ha megtérnek a rossz útról, én megbocsátom vétküket és bűneiket. Ekkor Jeremiás hívta Baruchot, Nérijá fiát, Baruch pedig leírta Jeremiás diktálása alapján a pergamenre, az Örökkévaló igéit...” (Jeremiás 36,1-4)
Ezt követően Jeremiás, íródeákjával elküldi az írást a Szentélybe azzal az utasítással, hogy ott olvassa fel. A prófécia mély benyomást tesz a hallgatóságra, olyannyira, hogy néhány főpap újfent felolvastatja az egész szöveget Baruchhal. Végül a királynak is felolvassák, aki mérgében, egy tollkéssel szétvagdossa a pergament, majd az egészet a tűzbe veti.
Jeremiás ismételten leíratja a próféciát, sőt „még sok hasonló beszédet” is hozzátett. (Jeremiás 36,5-32). Ez volna, tehát, az elégetett és újraírott Megilla, melyről a Midrás-bölcsek azt állítják, hogy azonos a Siralmakkal.

* * *


A Siralmak fejezetei – négy az ötből – alfabetikus sorrendben íródtak, vagyis minden vers az ábécé sorra következő betűjével kezdődik. Ez a módszer nem ismeretlen a Biblia könyvei között, ilyen a Zsoltárok könyve (a 119 fejezetben a 22 betű 8-8 versben fordul elő ábécé sorrendben), vagy a Példabeszédek végén, a Derék Asszonyt dicsérő himnuszban. (31. fejezet)
A zsáner, ami a középkori poéták szokásos stílusa, ez esetben, gördülékeny, s „ezáltal a gyászdal (kiná) ismertebbé és megszokottabbá válik a zsidó nép szájában”. (Midrás Tádsé, 20a Dáát Mikrá alapján) A héber ábécé 22 betűje azt is jelzi, hogy a gyász átfogja az egész mindenséget. „... jött az összes generáció, az összes betűk és a világ összes teremtménye, fentiek és lentiek, hogy szimbolizálják és kifejezzék a zsidókat ért nagy bajt.” (Uo.)

* * *


Évente egy alkalommal, Áv hó 9-én, a nagy nemzeti gyász napjának (Tisá Böáv) előestéjén olvassák fel a zsinagógákban a Siralmak könyvét. Teszik mindezt gyenge világításban, a földön ülve. A felolvasás kötelező érvényű, nem szokáson alapuló, mint az Énekek Énekének felolvasása Peszáchkor, Rút könyve Sávuotkor vagy a Kohelet könyve Szukkotkor. Leginkább Eszter könyvéhez hasonlítható, melynek Purimkor való felolvasása ugyancsak halachikus kötelesség.
Említésre méltó körülmény, hogy eredetileg a háláchá „csak” megengedte a Siralmak felolvasását – mert ismeretes, hogy gyásznapon nem szabad Tórát tanulni, mert az „megörvendezteti a szívet” – de ezt és a Jób könyvét szabad, mert ezek szomorúak és gyászos hangulatúak, és az emberi élet végességére utalnak. Később pedig, a gáonita korszakban, ez az engedély már kötelességgé alakult.

AZ ÖZVEGY ÚRNŐ


A Siralmak első fejezetének első verse egyrészt egy özvegyasszonyhoz hasonlítja Jeruzsálemet, aki „magára maradt”, másrészt úrnő volt a népek és tartományok között – és mi lett belőle! Sír az éjszakában, könny áztatja az arcát, de nincs, aki vigasztalná, barátai elhagyták, hűtlenek lettek hozzá.
Az „özvegy” hasonlat megmozgatta a Midrás-bölcsek fantáziáját. Rási (a Midrás nyomán) azon a véleményen van, hogy inkább egy elhagyott asszonyról van szó, az özvegyet csak átvitt értelemben kell értelmezni. De miért inkább elhagyott asszony, mint valódi özvegy? Az elhagyott nő, mint tudott, mindaddig nem mehet újból férjhez, amíg nem kap válólevelet, vagy szerez bizonyítékot arról, hogy férje meghalt. Ilyen „elhagyott asszony” a zsidó nép is, mely nem „mehet újból férjhez”, mert a Színáj-hegyi Kinyilatkoztatás Istenével eltéphetetlen a kapcsolata. Ugyanakkor a „férj” is csak ideiglenesen távozott el, nemsokára visszatér, és akkor megváltja feleségét a szorongató egyedülléttől.
Egy másik Midrás egy olyan királynéhoz hasonlítja az „özvegy” Jeruzsálemet, akitől a király elvált, mert megharagudott rá. Ő ugyan adott szabályos válólevelet, de aztán fondorlatos módon visszaszerezte az asszonytól, s amikor az ismét férjhez akart menni, nem tudott, mert férjes asszonynak számított, hiszen nem tudta a válólevelet felmutatni. Amikor ugyanez az asszony viszont tartásdíjat kért, akkor a férj azzal hárította ezt el, hogy „már rég elváltam tőled, semmi közöm hozzád...”
Amikor Jesájá az újjáéledő Cionról próféciál, ekként szól:
„Ne félj, mert nem vallasz szégyent / ne pironkodj, mert nem ért gyalázat, / ifjúkorod szégyenét is elfelejted / özvegységed gyalázatára nem emlékezel többé.” (Jesájá 54,4) Az özvegy alatt, itt, egy elhagyott, egyedülálló nő értendő, a próféta az özvegységet az elhagyatottsággal azonosítja. (Dáát Mikrá)

* * *


A Siralmak bevezető szava: Échá (hogyan?).
Hogyan történhetett meg mindez? – kérdi a próféta Istentől, pedig mi tudjuk, hogy mindezzel tisztában volt.
Rabbi Ábáhu, a Midrás-irodalom egyik nagy tehetségű művelője, a Siralmak magyarázatát „Ők azonban, mint ember(ek) megszegték szövetségemet...” Hóseá idézettel kezdte (Hoséá 6,7). Ádám sorsát idézi fel, aki úgyszintén megszegte Isten parancsát az Édenkertben, aki ezért elkergette és meggyászolta, s itt is az Échá (Ájekká = hol vagy?) kifejezés jelenik meg.
A Midrás azt is feljegyezte, hogy három próféta alkalmazta az „échá” kifejezést, Mózes, Jesájá és Jeremiás, mindegyikük más-más értelemben, de hasonló konnotációval. Az itt szereplő „échá” nagy megrázkódtatást és csalódást fejez ki.

* * *


„... nem hitték a föld királyai / sem a világ népei, / hogy be tud hatolni az ellenség / Jeruzsálem kapuin /” (Siralmak 4,12) – mondja a próféta és folytatja azok kigúnyolásával, akik az egyiptomiakhoz és asszíriaiakhoz fordultak segítségért, de hát senki nem segítette őket, magukra maradtak, mint az elhagyott asszonyok...
Ben-Ázáj még a számmisztikát is felhasználja magyarázatában. Az échá szó betűinek számértékét osztja fel, és arra a következtetésre jut, hogy a száműzetés csak azután következett be, hogy a zsidók megtagadták Istenüket.

* * *


„Sírva sír az éjszakában.” (Uo. 1,2) Rabbi Jochanán szerint a mondás első szavával az első Szentély, a másodikkal pedig a második Szentély pusztulását siratja (Szánhedrin 104a), hiszen mindkét Szentély – bár több száz év különbséggel – ugyanazon a napon pusztult el (Áv hó 9-én). Ez a Tisá Böáv napja, a zsidók nemzeti gyásznapja, amikor szigorú böjtöt tartanak.
A Siralmakra írott Midrás (Échá rábá) – túl a Talmudban leírtakon – még kiegészíti a borzalmakat egy sor egyéb siralommal. Ilyen pl. az első borjú (aranyborjú) siratása, majd a Jeroveám király készíttette két bálvány-borjúé, amit Dánban és Bét Elben állítottak fel, helyettesítendő a Szentélyt.
A Tórá Tmimá különösnek tartja, hogy a Midrás, a jeroveámi aranyborjúkat, mint Jeremiás jövendölésének tárgyát említi meg, hiszen azok jóval Jeremiás megjelenése előtt keletkeztek. Erre végül azt a magyarázatot találták, hogy a zsidók közötti egyenetlenség, a széthúzás, az oktalan gyűlölködés (szinát hinám) – ami végső soron a Szentély pusztulását okozta – már Jeroveám idején elkezdődött, amikor is kettévált Salamon királysága. A két aranyborjú ezt a széthúzást szimbolizálja.

* * *


Az egyik legismertebb talmudi kommentár a „sírva sírást” azzal a kémjelentéssel hozza összefüggésbe, ami a pusztai vándorlás során, az Ígéret Földjére előreküldött kémektől származott. Ennek hatásaként, mint ismert, az egész nép arra ítéltetik, hogy a pusztaságban lelje halálát, és csak a fiaik juthassanak be az Ígéret Földjére.
„Ekkor az egész közösség elkezdett hangosan jajveszékelni, és sírt a nép egész éjjel.” (3Mózes 14,1) Ez a „sírás” is éppen Áv hó 9-re esett, és ekkor „... mondá az Örökkévaló Izraelnek: Ti sírtatok hiábavaló és fölösleges sírást; én majd azon leszek, hogy ezen a napon okkal sírjatok, generációkon keresztül (mivel ezen a napon pusztul el mindkét Szentély)”. (Szánhedrin 104b)
Felvetődik a kérdés, a fentebb említett „özvegy” miért éppen éjszaka sír? Ezzel kapcsolatban is több véleményt találunk a Talmudban. „... aki éjszaka sír, annak hallani a hangját” (nappal a zaj elnyeli a sírást) (Tórá Tmimá). „... aki éjszaka sír, még a csillagok is vele sírnak.” (Uo.) „... ha valaki éjszaka sír, akkor az, aki hallja, együtt sír vele.” (Uo.) „... lehet, hogy azért sír az éjszakában, hogy sokan hallják, és együttérzésből vele sírjanak.” (Uo.)
„Vannak búskomor, keserű szívű emberek, akik szívesen kisírnák magukat, hogy ezzel könnyítsenek a lelkükön, de nem képesek sírni, csak akkor, ha hallják mások sírását, és akkor csatlakoznak ezekhez”. Ezért sír, tehát Cion elhagyott „özvegye” éjnek idején...

* * *


„Könny áztatja arcát.” (Uo.)
„Mint egy fiatal asszony, aki ifjú férjét siratja.” (Szánhedrin 104b) Sokkal keservesebb egy fiatal nőnek özveggyé lenni, egyedül maradni gyerekkel, mint amikor egy idősebb ember veszíti el a párját. „... ha egy férfi eltemeti fiatal feleségét, azt még az oltár is megsiratja” – mondja a Talmud.
A kocki rebbéhez ellátogatott az ámsinovi cádik, reb Jákob-Dávid, aki elpanaszolta, hogy még nem látta apját annak halála óta (vagyis nem jelent meg előtte álmában). Reb Mendele megnyugtatta, hogy ez be fog következni.
Pár nappal később valóban megjelent az apja álmában, majd ezt el is újságolta a kocki rebbének, aki arról kérdezett, miként jelent meg?
– Láttam, amint egy folyó partján áll, botjára támaszkodva, mintha a folyót nézte volna... – felelte.
– Ez a folyó a zsidók könnyéből eredt... – jegyezte meg a kocki rebbe.

HŰTLEN BARÁTOK


„Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették. Barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak. Száműzetett Júda az ínség és kényszermunka után (által), ott lakik a pogányok között, nem leli nyugalmát, üldözői mind utolérik őt a nagy córeszben.” (Siralmak 1,2-3)

A próféta siratja népét, mely kénytelen megérni a száműzetés tragédiáját. A gálut az egyik legrosszabb dolog, ami egy népet érhet, mert amíg otthon van – még ha nehéz körülmények között is él, de a hazájában van.
Az ínség és a kényszermunka arra az időszakra vonatkozik, amikor folyt az ostrom, és Júdeát megszállták a kászdeusok. A Dáát Mikrá szerint többfajta száműzetésről van szó, többek között önkéntes száműzetésről is, amikor a nehéz helyzet miatt a zsidók Egyiptomba emigráltak.
Azon kitételek, mint
„akik szerették”, „...barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak” (Uo.), azon rokon népekre vonatkoznak, mint Ammon, Moáv, Edom, Egyiptom, akik egy időben szövetségesei voltak a zsidó államnak, de amikor érdekeik úgy kívánták, hátat fordítottak neki, ellene fordultak, és gyakran a zsidók ellenségeihez csatlakoztak. Ez történt Hirám, Zor király esetében is, aki Dávidot és Salamont „testvérének” nevezte (1Kir, 9,13), de eljött az idő, amikor egyszer Júdea bajba került, akkor a próféta Zor „három vétkét” említi, „akik nem emlékeztek a testvéri szövetségre”. (Ámosz, 1,9)

De hát a politikában nincs barátság, s ezt a Midrás szerzői is éppen olyan jól tudták, ezért ők a „hűtlen barátot” nem is a környező népek között keresik, hanem ...a próféták és az angyalok között. Ez akként értendő, hogy a próféták – amikor a baj már bekövetkezett – nem találtak vigasztaló szavakat, az angyalok, pedig – Michaél és Gábriel – korábban Izrael védői voltak, akik rendszeresen mentségeket kerestek az elkövetett vétekre, de a pusztulás idején ők maguk gyújtották fel a Szentélyt.

* * *


Az, hogy
„nem leli nyugalmát” – Rés Lákis, az ismert Talmud-bölcs magyarázata szerint – olyan pozitív jelentéssel is bír, hogy ha valaki nyugalmat találna a száműzetésben, nem térne vissza hazájába, Erecbe, s elveszne a népek között.

A mondat befejező részének fordítás kissé önkényes volt („utolérik őt a córeszben”), mert az eredeti szövegben a „möcárim” szó szerepel, ami szó szerint szorost, ill. kutyaszorítót jelent, amikor is az üldözők olyan szűk helyre szorítják az üldözöttet, ahonnan már nincs kiút...
A Midrás „rossz napoknak” nevezi, amivel a Tamuz 17. és Áv 9. közötti három hetet, mint a veszély időszakát jelöli. Ez a két Szentély Midrás irodalom anyagát sűrítve, sok részletet is feltár a leírt események hátteréről pusztulása miatti gyászhetek két böjtnapja közötti idő.
Jonatán ben Uziél, aki héberből arameusra fordította a Siralmat az értelemszerű fordításon túlmenően történelmi korképet is ad, és a
Midrás irodalom anyagát sűritve sok részletet is feltár a leir események hátteréről. (Folyt.köv.)

. (Folyt.köv.)

(* NAFTALI KRAUS AZ ŐSI FORRÁS(6) AZ ÖT TEKERCS CIMŰ KÖNYVÉBŐL, JEREMIÁS  SIRALMAI, AMIT TIS'Á BEÁVKOR, A NEMZETI GYÁSZNAPON OLVASUNK FEL

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése