Mint korábban a hírügynökségek közölték: Magyarországot a zsidók 66 évvel ezelőtti üldöztetéséért két amerikai ügyvéd, Chuck Fax és Marc Zell újból beperelte. A szerző fejtegetésében arra kíván feleletet kapni, hogy valóban gyűlölték-e a felmenők annak idején a zsidókat, mennyiben voltak szabadok az akkori döntésekben; és a szovjet dominancia alatt elszenvedett meghurcolásokért, vagyon-vesztésekért nem járna-e hazánk polgárainak kárpótlás?
Egy hazáját szerető állampolgár mindig szomorúan veszi tudomásul, ha külföldön rossz véleménnyel vannak szülőföldjéről, a választott kormányról, az itt élő népességről. Ha az elmarasztalások a szomszédos országokból származnak, azt még meg lehet magyarázni az elmúlt évszázadok történéseivel, az alig elkerülhető konfliktusokkal. Annál nehezebb azonban beletörődni, ha a minősítések Európa távolabbi tájairól, esetleg a más földrészekről érkeznek. Az is igaz, hogy sok esetben mi váltjuk ki a barátságtalan véleményeket. Hiszen hogyan várhatunk jóindulatú megnyilvánulásokat például azoktól a külföldi média személyiségektől, akiktől érdekeinket, politikai értékrendszerünket egyes szélsőséges hangvételű lapírók úgy próbálják megvédeni, hogy nézeteik cáfolása helyett, minősíthetetlen szavakkal, személyükben sértegetik őket.
Tagadhatatlan, hogy a zsidók üldözéséért hazánkat is felelősség terheli. Azt nem tudom megítélni, hogy az elkobzott vagyonok kárpótlása megtörtént-e, és ezért egy országot, az utódokat meddig lehet még perelni. A keresetet, a Magyar Köztársaságon kívül a Magyar Államvasutakkal és a MÁV Cargó jogutódjával szemben nyújtották be, kérve a per egyesítését a februárban indított hasonló jellegű chicagói perrel. Ennek alapja, hogy a magyar vasutak közreműködtek a zsidóság elhurcolásában, deportálásában.
Számomra Marc Zell ügyvéd nyilatkozatának az a része megdöbbentő, enyhén szólva rosszindulatú, melyben kijelenti: „a magyarok sokszor rosszabbak voltak a németeknél. A nácik egy politikának feleltek meg, a magyaroknak viszont a vérükben volt a gyűlölet.” Feltételezem, hogy az ügyvéd úr ezt a nézetét nemcsak a Népszabadság washingtoni tudósítójának, hanem – a per sikere érdekében – szélesebb körben, az amerikai médiában is hangoztatja, ami a történelmet és hazánkat nem ismerő amerikai polgárok nagy tömegében kelthet ellenérzéseket irántunk. Az ügyvéd urat nem érdekli, hogy kétséges kimenetelű pereikkel és az ezek sikere érdekében hangoztatott minősítéssel fölszítják a magyarországi antiszemitizmust, és az sem, hogyan vélekednek róla és pereiről mások, hiszen amint kijelentette, azzal se törődött, hogy a svájci bankokkal szembeni zsidókárpótlási ügyek idején is „a bőrén érezte egyes svájciak gyűlöletét”.
"SZÜLEIM MIÉRT NEM TANITATTAK IDEGEN NYELVEKRE?"
Felelősségünket nem kívánom annak hangoztatásával csökkenteni, hogy Magyarország befogadó ország volt, a nagyszámban betelepülőket a 18-19. században minden ellenérzés nélkül szívesen látta. Nálunk nem voltak olyan pogromok, mint sok más országban, többek között ott, ahonnan hozzánk költöztek. Randolph Braham, a kiváló Holokausztkutató szerint ez volt a magyarországi zsidóság „aranykora” (Magyar Holocaust, Gondolat, 1988). Nincs mentségünk azonban a német megszállás előtt (!) hozott zsidótörvényekre, a zsidóság érvényesülését, pályaválasztását korlátózó rendelkezésekre. Mint a felnőtteket nyitott füllel hallgató tizenéves gyermek, jól emlékszem, hogy a háború előtt a magyar közéletben, közbeszédben jelen volt a zsidókérdés. A magyar társadalmat, különösen az értelmiséget foglalkoztatta érvényesülésük, gazdagodásuk. A karrierek elmaradását, a lassúbb előrejutást, a sikertelenséget nem saját képességük hiányosságaival, hanem a zsidó emberek összefogásával, egymás támogatásával magyarázták. Csak nagy ritkán ismerték el, ha valamelyikük tehetségével, szorgalmával boldogult.
A mai napig nem értem, hogy a magyar középosztály – ellentétben a zsidósággal – miért nem fordított nagyobb gondot gyermekei képzésére? Szüleim ’44-ig, ameddig megvolt az anyagi lehetőségük, miért nem tanítattak idegen nyelvekre és miért engedték, hogy egész nap a grundon rúgjam a labdát? És amikor először nem vettek föl az egyetemre, és „sportállásban” a szövőnők teljesítményét rajzoltam fel egy táblára, miért tartották ezt egy jó állásnak, és miért nem ambicionálták továbbtanulásomat? Zsidó polgártársainkhoz hasonlóan miért nem voltak igényesebbek?
A háború előtt egyes pályákon a zsidóság erősödése, vélt vagy valós túlreprezentálása, a náci Németország példája sokakban kiváltotta a zsidóellenességét, a szélsőséges mozgalmak erősödését, az azonban aligha állítható, hogy az antiszemitizmus, a gyűlölködés dühöngött volna az egész magyar társadalomban. Még a németekkel kötött szorosabb szövetség és a nyilas párt erősödése sem vezetett olyan atrocitásokhoz, mint amilyeneket a nácik már hatalmuk kezdetén elkövettek. Az, hogy az országnak a német nácik (és a szovjet bolsevikok) megszállása alatt voltak szép számmal olyan polgárai, akik a szolgálatukba álltak, még nem jelenti azt, hogy kollaborációval az egész magyar nép is vádolható. Nem hiszem, hogy egyes őrültek kivételével, bárkinek az agyában megfordult volna a zsidók megsemmisítése.
FALUDI GYÖRGY MINT KORONATANU
A Wannse-i tanácskozást és az ott megtervezett megsemmisítő programokat nem felmenőink, a „gyűlölködő” magyarok szervezték, hanem a náci párt prominensei. A gyűlölködésünkkel kapcsolatban szabad legyen a különböző diktatúrákat jól ismerő Faludi Györgyre hivatkozni, aki a déli szomszédságunkban zajló történéseket elemezve fejtegetésében („Jegyzetek az idő sodrában”, Alexandria 2006) azt írja: ” …a nemzeti gyűlölködés ilyen mértéke sohasem volt jelen az utolsó két évszázad Magyarországán”. Az már a jelenleg élők felelőssége, hogy a politikai csatározások sohase torkolljanak a másképpen gondolkodók megvetésébe, gyűlöletébe, a kirekesztés szándékába. Azt is őszintén remélem, hogy az iraki háború megindításával, a terrorizmussal gyanúsított foglyok faggatásával kapcsolatban sohasem derülnek ki olyan tények, amelyekből bárki arra a következtetésre jutna, hogy az amerikaiaknak „vérükben van a gyűlölet”.
A ’44 márciusában bekövetkező német bevonulás után hazánk végleg elveszítette önállóságát: bármiféle ellenállás, ellenszegülés drasztikus következményekkel járt. A „hinta” politikáért el lehet marasztalni a Kállay-kormányt, a tény viszont az, hogy Európa utolsó, viszonylag érintetlen pesti zsidósága megmenekült a deportálásoktól és a gázkamráktól. Más megszállt országokhoz hasonlóan nálunk is erőre kaptak a szélsőséges mozgalmak és előbújtak a kisebb-nagyobb „quislingek”, a megszállók rendelkezéseinek készséges végrehajtói. A magyar csendőrség aktív és kegyetlen részvételével elkezdődött a vidéki zsidóság deportálása. Mindennek betetőzése volt a kormány októberi sikertelen kiugrási kísérlete után a rövid ideig tartó nyilas terror. Ekkor már valóban elszabadult a pokol. A hatalomba jutott nyilas gyilkosok szörnyű dolgokat csináltak, amelyeknek a főváros utcáit naphosszat rovó gyerekként időnként magam is tanúja voltam.
Az új generáció (és talán az amerikai ügyvédek) tájékoztatására talán érdemes hangsúlyozni, hogy a nyilasokat nem a magyar nép juttatta a hatalomba, hanem a hitleri birodalom! Ettől függetlenül ők is magyarok voltak, bűneikért mi is szégyellhetjük magunkat! A zsidókat nem a magyar államvasutak akarták a haláltáborokba szállítani, nem mi magyarok létesítettük a megsemmisítő gázkamrákat, hanem a megszálló német csapatok. Persze mondhatták volna az államvasutak különböző beosztásban lévő alkalmazottai, hogy nem teljesítik a parancsot - ha egyáltalán tudatában voltak a szerelvények, a deportálások végső céljával - kiváltva ezzel az azonnali megtorlást. Mintahogyan mi is többször megismételhettük volna az ’56-os forradalmat, kiérdemelve újólag az amerikai nép csodálatát, mindaddig, amíg írmagunk sem maradt volna. A zsidóság deportálására más országokban, többek között a győztesek közé tartozó Franciaországban is indítottak vonatszerelvényeket! Nem tudom, hogy az amerikai ügyvéd urak beperelték-e már ezeknek az országoknak az államvasútjait? Önkéntelenül felmerül a kérdés: felelős-e egy idegen hadsereg által elfoglalt ország lakossága a megszállók irányította ténykedésekért? Az pedig teljesen abszurd következmény lenne, hogy a per sikere esetén - adófizetői minőségben - a MÁV-vagonokban kiszállított, de valamilyen csoda folytán a gázkamrákat, a megsemmisítésüket elkerülő Magyarországra visszatért zsidók (és hozzátartozóik) is fizessenek azért, mert túlélték a szörnyűségeket.
A háború 45-ben véget ért. Részvételünkért, a nácikkal történő kollaborálásért, az elkövetett bűnökért felelős honfitársaink elnyerték méltó büntetésüket. Az ország megfizette a győztesek által kirótt jóvátételt is. Ezt követően azonban milyen jogon tartózkodtak hazánkban csaknem 45 évig az idegen csapatok, fosztottak meg bennünket szabadságunktól és ültettek a nyakunkra egy bábkormányt? Ki kárpótol bennünket az évtizedekig tartó megszállásért, és annak következményeiért? Hol vannak azok a kreatív magyar ügyvédek, akik beperelnék a szabadságért, a hazánk önállóságért kirobbantott ’56-os forradalmat vérbefojtó, fővárosunkat részben leromboló, a magyar népet a függetlenségétől megfosztó vörös hadsereget?
A szerző akadémikus, tagja a Nemzeti Körnek
*
A SZERK. MEGJEGYZÉSE:
A CIKK SOK RÉSZLET-IGAZSÁGOT TARTALMAZ. NINCS "BÜNÖS NÉP" ÉS NEM SZABAD ÁLTALÁNOSITANI. BEPERELNI A MÁVOT, 65 ÉVVEL A TÖRTÉNÉSEK UTÁN – NONSENSE, AMI ROSSZ VÉRT SZÜL, AKÁRCSAK A 90 ÉVES VÉN NÁCIK ÜLDÖZÉSE ÉS PERBE FOGÁSA.
EZ AZ ÉREM EGYIK OLDALA. A MÁSIK, A JELENLEGI MAGYARORSZÁGI, NYILAS STILUSU ANTISZEMITA USZITÁS ÉS A NEO-NÁCI PÁRT MEGJELENÉSE A PARLAMENTBEN, MÉLTÁN KELT VILÁGSZERTE AGGODALMAT. A MARADÉK MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁG NEM LEHET MÉG EGYSZER BŰNBAKJA A KÉTBALKEZES MAGYAR BELPOLITIKÁNAK.
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés