VISSZA A „BOLDOG” GYEREKKORHOZ
Az első gyerekkori emlékem 4 éves koromból datálodik. Nyaralni voltunk anyával, emlékszem hogy belepisiltem a Balatonba és anya ijedten mondta hogy ez nem ilik. Ha jól emlékszem ez Balatonfüreden volt, ahová akkoriban, 1936-ban, amikor még békebeli béke volt, a balneológok és a jobb ortodoxok jártak nyaralni. Apa csak szombat-vasárnapra jött le, mert „nem lehetett” az üzletet bezárni. Nagy volt a konkurrencia, a Peer meg a Nasszék és mindennek tetejébe a szombati zárvatartás. A konkurrensek egytől egyik zsidók voltak és egytől egyig nyitva tartottak szombaton. Ez volt üzleti szempontból a legjobb nap, mert a munkások szombaton kaptak fizetést és azzal egyenesen a Teleki térre jöttek. Aktatáska, iskolatáska, ernyő, börönd, vasutastáska, sőt még katonaláda is volt, méregzöld szinü, fából. Egyszer apa szörnyen megsértődőtt, amikor a Babi néni azt mondta neki, hogy aki nem megy nyaralni, az nem is érdemli meg hogy nyaraljon. Ma ez nagy szamárságnak tünik nekem, de akkor logikus volt, mert szerettem volna hogy apa is velünk legyen. Egyetlen gyerek voltam akkor (1) és anyával nem lehetett játszani, mert a saját árnyékától is félt.
Apa lejött szombatra, az imát átpolitizálta a templomban hasonló mentalitásu társaival, igy a Darányi, úgy a Gömbös, no meg Rassay Károly aki fajvédőből lett zsidóbérenc és hogy nincs kire szavazni. A vasárnapot rendszerint átaludta, csak évtizedekkel később derült ki hogy miért. (2 )
Anya férje árnyékában élt, nagyon szerette de teljes alárendeltségben, hogy ne mondjam passzivitásban élt mellette. Édesanyja, az én nagymamám akit nem is ismertem, két éve halt meg, valamilyen titokzatos gyomorbajban. Még nem volt hetven éves, de tiz gyereket szült és ez, úgy látszik, nem mindenkinek tesz jót. A Weill nagytata, ahogy később kiszámitottam, 14 évig élt özvegyen, elvált lányai és agglegény fia társaságában. Apa mindig nagy elismeréssel sőt lelkesedéssel szólt megboldogult anyósáról. Ezt én is örököltem.
Nem mindenki szamár aki köhög
Boldog gyerekkoromban minden elképzelhető gyerekbetegségen átestem. Úgy látszik, megengedhettem magamnak, mivel 5 és fél éves koromig „egyke” voltam. Nem emlékszem hogy kórházban lettem volna és most már nincs kit kérdezni. Egyszer volt sárgaságom és egy borzalmasan keserű orvosságot kellett bevenni. Mivel ezt megtagadtam – beadták ostyában, de igy is undoritó volt. Amikor szamárköhögésem volt – talán nyolc éves lehettem - azt hittem hogy meghalok, bár nem tudtam pontosan hogy mi az. Ekkor Fábián doktor bácsi a Fehérkeresztben, ami egyfajta betegsegélyző lehetett, azt mondta hogy hős vagyok mint Toldi Miklós vagy Sobri Jóska. Erre szörnyen büszke voltam.
(Amikor véget ért, hazafelé menet a Fehérkeresztből, elmentünk a Baross utcában egy nagy játéküzlet mellett. Mielőtt bementünk, anya azt mondta választhatok magamnak amit akarok, ő megveszi mert jó kisfiu voltam – ez a jó kisfiu egész életemben végigkisért – kost was kost. Naná hogy nem egy bőrfocit választottam, nem is biciklit, vagy korcsolyát, hanem egy komplett füszerüzletet, ahol „igazi” mérleg volt meg mindenféle füszer és csemege a polcokon – ahogy a Krausz nagymama igazi füszerüzletében láttam. Ez Kőbányán volt, a Ciprus utca kettőben, valamilyen laktanyával szemben.
Volt aki a füszeráj láttán húzta a száját és azt mondta hogy lányos.Én sosem szerettem a férfias játékokat, nem jártam meccsekre és az iskolai verekedéseket is egyik vagy másik hadsegédem intézte helyettem. Utáltam az erőszakot és mióta ismertem a pacifista szót, azóta annak vallottam magam.(3 )
Az otthoni, könnyü lefolyásu betegségeket szerettem. De a szamárköhögés fordulópont volt. „Nem mindenki szamár aki köhög”, vigasztalt az egyedi humoru Lajos bácsi, majd egy hirtelen fordulattal megkérdezte szeretem-e Esztit. Gondolván hogy barátnömre gondol, igennel válaszoltam, mire ő boldogan kontrázott, mondván hogy akkor csókoljam meg „ezt itt” és egy félreérthetetlen mozdulattal boldogabb felére mutatott. Anya aki fültanuja volt az épületes jelenetnek, elpirult és letólta a nála 15 évvel idősebb Lajos bátyját (Borban pusztult el).
Azért szerettem a könnyü betegségeket, mert otthon lehetett maradni pár napig, fehérhúst enni pirével, amit nagyon szerettem és naphosszat a vitrin apró csecsebecséit nézegetni, illetve a féltve őrzött és előlem eldugott képes levelezőlapokat olvasni.
Ezekben apa Petöfi verseiből kölcsönzött (szó)virágokkal vallott szerelmet illedelmesen igen tisztelt és nagyságos Weill Irénke urleánynak, és minden alkalommal a „csókolom a kacsóit”tal búcsuzott. A képek az akkori giccs izlésének megfelelően telihold alatt andalgó szerelmespárt ábrázoltak és a kép és szöveg együttes hatása engem majdnem mindig vad röhögésre gerjesztett. Mit nevetsz, te hülye? – kérdeztem magamtól tapintatosan, amennyire csak tőlem tellett. A „kacsóit” nem értettem és nem volt értelmező szótárunk otthon. Ezzel szemben volt valahol eldugva egy lexikon, amit azelőtt az üzletben láttam, szintén eldugva, és benne, megjelölt helyeken, ilyen-olyan genitáliák „tudományos” skiccei. Ezek nem érdekeltek – a kisérő szöveget meg nem értettem.)
Tánc a Vulkán-Fieberen
Az üzlet egy bódé volt a Teleki téren, az első sorban, a Kerepesi temetőre nézve. Nem voltam elkényeztetve, lakásunk egy villamosremizre nézett, ahol éjjel nappal csilingeltek a sárga villamosok. A bódét apa hozományként kapta a Weill családtól és böröndöket meg esernyöket árult benne. Apa alaposan beletanult a szakmába, bár néha dühbegurult és úgy ráorditott a potenciális vevőre, hogy az meg nem állott Kistarcsáig. Ha ideje engedte és ha anya olyan helyzetben volt, hogy lemehetett néhány órára - nomeg ott volt az alkalmazott, Szalavett Szerén, egy nagyon rendes, jiddis anyanyelvü, de kissé együgyü zsidólány – akkor apa „cimekre” járt, vagyis megvásárolt fillérekért használt böröndöket, hajókoffereket, utazó táskákat, stb, odaadta megjavitani , „kipofozni” őket Sörösnek (4) vagy Klinghoffernek majd többszörös áron eladta őket „olcsón”. Ez volt a legjobb üzlet, kárpótlás a szombat kiesésért.
Néha a Weillék Népszinház utcai üzletéből (a Tisza Kálmán tér sarkán, hatméteres portál, Weill Mózes és tsai) küldtek vevőket hozzánk, olyanokat akik olcson akartak vásárolni. Apa valóban olcsóbb volt, mint a nagy rezsivel dolgozó üzletek, ezenkivül egy egyedülálló szinjátékkal szolgált: több mint száz kilójával ráállt a Vulkán-Fieber kofferre és táncolt rajta, jelezvén hogy ez a börönd túl fogja élni gazdáit, akik sietettek megvenni. Egyszer a Peer, a konkurrens, megpróbált egy ugyanolyan kofferra ráállni és az beszakadt alatta.
Hogy lehet az, Imre, kérdezte apát, hogy neked sikerül ez a parasztfogó mutatvány? Ehhez ész kell Sanyikám, nem erő, mondta apa és boldog volt mert „a Peer pukkadt”.)
A bódéból minden reggel ki kellett pakkolna az árut és szépen elrendezni – ez volt a kirakat, az „auszrám” (5). Gúlába rakott kofferek, rájuk aggatott altatáskás és esernyök és mindez raffináltan összekötve, hogy „a tisztelt vevő” lehetőleg ne lophasson el semmit. Ott volt aztán a Lajos, egy két méteres 15o kilós vidéki kubikus, aki megunta a kubik munkát, feljött Pestre és a Telekin trógerolt. Apa állandóan alkalmazta mert sajnálta és mert Lajos kéthetenként küldött haza pénzt öreg édesanyjának egy Kecskemét melletti faluban. A kisérő levelet apa szokta irni, majd’ mindegyik úgy végződőtt hogy „csókolja anyámat Lajos.” Nyáron ott szokott aludni a placcon, a bódék között és a zsidó kereskedők fizettek neki ezért valamit, mert ez olyan volt mintha éjjeliőr lenne. A gójok nem fizettek egy fillért sem, mert azt mondták hogy örüljön hogy itt alhat (a szabad ég alatt). Lajos nem panaszkodott, csak szeliden megjegyezte hogy „ezek a népek nem olyan rendesek ám mint a zsidó emberek”. 42-ben amikor az üzleteket elvették a zsidóktól és árjákat ültettek belélük – Lajos hazament falujába és visszatért a kubikhoz. (6).
Télen apa megengedte neki hogy a bezárt bódéban aludjon, máig sem tudom hogy nem fagyott meg, mert tüzet nem volt szabad gyujtania. Néha engedélyt kért apától, hogy bevihessen magával egy „pillangót”, hogy egy kicsit megmelegedjen. Apa ez is megengedte és Lajos ilyenkor megcsókolta a „Krausz uraság” kezét.
Öt kiló szilva, egy vekni kenyér
Én nem értettem , hogy lehet egy pillangótól megmelegedni, de Lajos étrendje kivivta őszinte csodálatomat. Naponta megevett egy vekni kenyeret és 4-5 kiló szilvát, sárgabarackot, vagy bármilyen más olcsó gyümölcsöt – a szezónnak megfelelően. Elvből nem mosta le a gyümölcsöket és a cseresznyét magostól – valamint kukacostól (7) ette. Ez tiszta hús – mondta és én a rémülettől csak azért nem vetettem keresztet, mert nem vagyok keresztény.
(Mindössze egyszer láttam őt szalonnát enni. Ez vasárnap volt, amikor valamiért eljött hozzánk – biztos cipelt valamit – és anya leültette őt a konyhaasztalhoz és adott neki egy tányér tegnapról maradt sóletot. Ez fincsi – mondta Lajos és pillanatok alatt eltüntette a dupla adagot, majd kijelentvén hogy ő bizony még éhes, előhúzott kabátja feneketlen zsebéből egy jókora szalonnát és egy fél malomkerék nagyságu vidéki fehér házikenyeret. Még szerencse hogy ott ültem mellette, nagyott kiáltottam és hoztam egy árkus ujságpapirt, a Pesti Napló pénteki számából, mondván hogy a szalonna nem kóser és a papirra tegye ne a tányérra.
Lajosnak tátva maradt a szája a csodálkozástól. Nem értette, hogy a szalonna miért nem „kóser” és egyáltalán mit jelent az. Próbáltam magyarázni de nem ment. Lajos azt hitte hogy nem egészséges, mivel mindig szoktam neki mondani, hogy nem egészséges a cseresznyét magostól enni. „Látja Zolika úrfi, milyen egészséges vagyok” – mondta és hatalmas hasára csapott. Anya sietett segitségemre, aki elmagyarázta Lajosnak hogy nekünk, zsidóknak, nem szabad szalonnát enni, de neki szabad és lehet hogy egészséges is,
„Szegény zsidók” - sajnált bennünket Lajos de kisvártatva hozzátette, hogy ő bizony ismer zsidókat, akik jóétvággyal eszik, sőt falják a szalonnát. Anya azzal mentegetőzőtt, hogy azok, sajnos, nem tudják hogy nem szabad.
Amikor apa először volt munkaszolgálatban – Erdély visszatérésekor, Besztercenaszódon – akkor Lajosnak köszönhetően tudta anya, egyik növére segitségével, az üzletet vezetni. Ott mint egy Cerberus, őrködött , vevőket toborzott és segitett ki és berámolni. Talán hét, talán nyolc éves lehettem akkor és fantáziámat élénken foglalkoztatta, hol jár Lajos vécére és főleg hol mosakszik – ha egyáltalán. Egyszer vettem a bátorságot és megkérdeztem és ez Lajost könnyekig meghatotta. „Akárcsak idesanyám, aki gondol velem” – mondta és elmagyarázta hogy a vécé nem probléma, mert a Teleki Tér sarkán, ahol a zöldség és gyümölcs piac kezdődik, van egy zőld házikó, „amit biztos látott az urfi”. Persze hogy láttam és most hogy mondta, eszembe jutott hogy az egy nyilvános illemhely.
Ami a mosakodást illeti, itt Lajos megvakarta az üstökét és elmondta, hogy a városi fürdő pénzbe kerül és „uraságoknak való”. Ő oda csak akkor jár, főleg télen, amikor már ragad rajta gatya-ing. Nálunk otthon a kútnál mosdottunk – mondta – és itt a Telekin is van több nyilvános csap, ahol nyáron mosdani lehetett, éjjel tetőtől-talpig is.
Abban az időben én Lajosban láttam megtestesülni a magyar népet. Egyszerü de egészséges paraszti észjárás, hűséges, nem antiszemita (8) és jószivű. Miért lenne antiszemita? – mondta apa, amikor belőlünk él. Nem részeges – tette hozzá anya – az ő szemében ez volt a legfontosabb.)
„Édes Erdély itt vagyunk”...
Apában többször omlott össze a világ. Először amikor egy katonai felülvizsgálaton lezsidózták, majd amikor elvették karpaszományos rangjelzését és behivták munkaszolgálatra. Katonakönyvének fedőlapján nagy piros Zs., ennek jelentése félreértheteten volt. A Dobozi utcai templomban Korn Hugó froclizta, mondván: Hát mit akarsz Imre, hát nem vagy zsidó? Belül oda van irva svárc of vájsz (9), mig kivülről csak kezdőbetük jelzik
Apa akart volna valami csunyát mondani, de a torkán akadt a szó: hát persze hogy zsidó vagyok, motyogta, de azért...
Bein bácsi, az Eszti apja, nyugalomra intette apát. Vigyázzon magára a munkaszolgálatban és legyenek szolidárisak egymással. Majd súgva hozzátette, hogy ez még nem minden, lesz még sokkal rosszabb is. Amikor kiderült hogy igaza lett, ő maga már Bergen-Belzenben volt, ahová a Kasztner vonattal került.
Ezzel az „igérettel” tarsolyában apa kiment Kőbányára, hogy elbucsuzzon szüleitől. Késöbb hallottam, hogy keserü szemrehányást tett nekik, miért nevelték magyarnak. Hát minek neveltünk volna, édes fiam, mondta nagyapa, hát nem vagyunk magyarok? De nem ám, mondta apa és mutatta le”ZS”zett katonakönyvét. Nagymamának, aki egy szót nem tudott más nyelven mint magyarul, eszébe jutott, hogy Zabludovból beszivárgott édesapját, Visofszky Mórt, első magyarnyelvü irataiban Mordche-Majlech Visovszkinak hivták. Nagyapa, aki neológ létére naponta tálit és tefilinben imádkozott, kötötte az ebet hogy ő pedig magyar és „itt élned és halnod kell”. Ki akarsz vándorolni, édes fiam, kérdezte apát, nem mondanád meg hogy hová? (1o)
Nagyapa egy életet ledolgozott a magyar államvasutaknál mint butorasztalos. Apja Miskolcon cipész volt. 1919-ben, a gyászos emlékü kommün bukása után, amikor Budapest román megszállás alatt volt, irásos igazolást kért és kapott a „Magyar államvasutak, északi főmühely főnökségétől” hogy Krausz Dávid a mai napig – vagyis 1919 augusztus 27 – szolgálatunkban áll, valamint „Tudomásunk szerint a mühelyben politika szerepe nem volt”. Az egyértelmü igazolás kétnyelvü, magyar és román. Nemrég bukkantam rá, amikor a néhány éve elhunyt Ilonka néni – apa egyetlen huga – iratait rendezgettem. Mire és minek kellett ez a románnyelvü igazolás nagyapának, csak a jó Isten tudja.
( Nagy szerencse volt, hogy apával egy századba került a Nándi unokatestvérem, vagyis a Cili néni fia, vagyis Fleischman Nándor (Noszn), az egyetlen tálmid-cháchám (11) a Weill családban, vagy „egy nyápic jesivabócher”, apa által definiálva szabadon. A szerencse főleg a Nándié volt, de apáé is, mivel volt kivel törődnie, ki helyett emelgetni a nehéz zsákokat (12 ) és ujfent bizonyitani – teljesen fölöslegesen – a megilletődöttségtől ájuldozó Weill családnak „ki is az a Krausz Imre”. Ezt ők már rég tudták.
Anya és Cili néni – aki majdnem egész idő alatt egyedül nevelte Nándit és Editet (13) mivel férje, „a Fleischman” fiatalon meghalt tüdőbajban – állandóan főztek és sütöttek és küldték a csomagokat, amik meg is érkeztek és „Nándi élvezetesen csámcsogja a malomkerék nagyságu fasirtokat” (részlet apa leveléből), mig „az Imre bácsi minden imán ott van, reggel este és úgy viselkedik mint egy született ortodox” (részlet Nándi leveléből). Tréflit nem ettek, mivel a besztercei orth. Hitközség keblén melengette és minden jóval ellátta az ott dolgozó Muszosokat, akik közül a „kósereket” szombatra meghivtak családokhoz.
Leszerelésük után Nándi visszament a váci jesivába ahol Silberstein rabbi egyik kiváló bócherje volt. Apa hosszan mesélte besztercei élményeit és dicsérte a „vidéki” zsidók szolidaritását (nála Pesten kivül minden „vidék” volt, később Bné-Brák is). A keret rendes volt, „lehetett velük beszélni”, ami azt jelentette hogy minden szinten elfogadtak pénzt és a verbális zsidózáson kivül nem történtek, erőszakos, kegyetlen cselekedetek. Persze ez még Kamenec Podolszki és Ujvidék előtt volt és a Bein bácsi apokalitikus jóslata a jövő zenéje volt csupán. A Muszos zsidóknak még volt kedvük viccelódni és az Erdély visszakerülését jelző érzelgös Indulót ( „Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg”) a zsidók megjidlizték, úgy hogy az egészen másként hangzott ( 14).
Egy szervezett munkásnő
A Weiner nénit szintén Irénnek hivták, akárcsak anyát. Gyermektelen volt, és ez anyához láncolta a 35 év körüli terebélyes amazont, aki szenvedélyesen szeretett nevelni-etetni bennünket. Ekkor már – 194o-ben – a Miki és a Gabi is megvolt (15) és anyának nem volt könnyü a hárommal, miközben az üzletet is vezetni kellett. Ő nem járt „cimekre” mint apa, a jövedelem megcsappant és azt a Weill család egészitette ki diszkréten, „a pult alatt”.
A Weinerék a földszinten laktak, egy egyszobás, nem komfortos lakásban, melynek lakói a folyosó végén lévő közös vécére jártak. Ez számomra annyira elképzelhetetlen volt, hogy akkor sem hittem el, amikor láttam. A mi elsőemeleti saroklakásunk háromszobás volt (egyik a cselédszoba) és összkomfortos. Csütörtök este volt a fürdés, amikor begyujtották a kályhát a fürdőszobában, telerakták hasábfával és az egész család megfürdött. Gyakran Weiner Irén is, ö volt az utolsó, amikor már mindenki aludt és – szégyen ide vagy oda – őt szoktam meglesni a kulcslyukon át. Felfedezésem megrenditő volt, nem tudtam hová tenni, nem volt kivel megbeszélni. Ennek megértéséhez azt kell tudni, hogy nem voltak hugaim vagy nővéreim, mi egy „férfi család” voltunk.
Azért Weiner Irénkétől nemcsak biológiai ismereteket szereztem. Amellett hogy néha, ha anya már nem birt velünk, megetetett bennünket, főleg a kisebbeket, de belém is tömött nagy adag spenótokat és karfiolt amit még a spenótnál is jobban utáltam – tőle kaptam kölcsön első könyveimet, mint a Via Mala, Árviz Indiában, Réztábla a kapu alatt, A halászó macska utcája és Mollináry Gizella több könyve. Lehet hogy rossz izésre vall, de ezen utóbbiakat különösen szerettem (16). A Manci néni bátyja, a Laci bácsi, aki Nagymaroson lakott, mesélte hogy ismeri az irónőt, aki szomszédja. Egyszer Irénke elvitt a szocik könytárába, ami valahol a Conti utcában volt, és ő tag volt ott a férje révén, bár ott szaktársnőnek nevezték. Innen fogva magam cseréltem ott könyveket és rászoktam Salom Asch zsidótárgyu regényeire
Ettől függetlenül bár talán ide tartozóan, borzasztóan szerettem az un. ponyvaregényeket, bár nem tudtam miért hivták őket ponyvának (17). Ide soroltam Agatha Cristyt is, meg az „Angyal” sorozatot, de az igazi ponyva a légiós, illetve kovboj (18) regények voltak, Péhovard (vagyis Rejtő Jenő), meg a Buffaló Bill, meg a saloon és a coltok. Meg Charles Lorre, akiról később a nagy magyarositások évadján - William Shakespeareből Sekszpir Vilmos lett - kiderült hogy mindőssze Nagy Károly vagyis, Grósz Dezső. Ekkor lett Kockás Pierreből Kockás Péter és utolsó füzetes regényében már leszerelt a légióból és most a szovjeteket püffölte halálos horogütéseivel. A Vienettoon meg az Utolsó Mohikánon már rég túl voltam, ez nem beszélt hozzám, de annál inkább Verne Gyula (19) és társai. Kiskoromban, amikor alig tudtam olvasni, még Cilikét sem vetettem meg, azután szégyeltem, de nem Andersent és Grim meséit.
Ma persze tudálékosan azt lehetne mondani, hogy ez valamiféle eszképizmus volt, menekülés valamitől, de egy 9-1o éves gyerek nem menekül. Rengeteg mindent olvastam össze, néhány könyvet annyiszor hogy betéve tudtam, de a mai napig nem bántam meg.
Zsidótárgyu olvasmányaim között ott volt „A kincsőrző fa” (zsidó népmesék), anya agyonolvasott Cene Reneja (2o), a magyarra forditott három kötetes Kicur Sulchán Áruch (21) valamint a Jávne sorozat egy-egy könyve. A már emlitett Ásch könyvekből egy ismeretlen zsidó világ tárult elém: az ámuló bámuló Zolika gyerek megtudta, hogy van zsidó alvilág is (22), persze csak Lengyelországban (23), Isten őrizz nem nálunk. Aztán, amikor 45-ben, félméteres szallagcim jelent meg a „Világ” első oldalán egyik unokatestvéremről (nem volt sok) aki betőrő bandát szervezett és „a zsidó Bandi” néven vált ismertté – ez a rátarti bebeszélés is szertefoszlott.
Weiner Ali odaveszett a Soában, Irénke ujra férjhez ment és közel a 4o-hez fia született, amit őszintén csodáltunk. Egyszer látogatott meg bennünket, ha lehet még terebélyesebb volt (24) és elmondta hogy férje valami nagy kutya a kom-pártban és egy zárt párt-telepen laknak, több, Moszkvából hazatért elvtárssal. Ő volt az első aki azt mondta anyának: Irénke, ha rám hallgattok, elmentek innen. Itt most olyan világ kezdődik ami nem nektek való...
Milyen volt az életszinvonalunk a 4o-es évek elején, Budapesten? Ahogy jöttek a zsidótörvények, egyre nehezebb lett, de nem éheztünk és nem volt közvetlen életveszély. Mielőtt apát kivitték Ukrajnába, második muszos turnusára, amit már leirtam az előbbiekben, elvették az üzletet, vagyis a Teleki téri bódékba beültettek fajtiszta árja fajankókat, akik a piacot egy-két év alatt totál tönkretették. Mindenki keresett magának valami más foglalkozást, apa cimekre járt és most az olcsónvett és megreparált, kicsinositott árut a család Népszinház utvai üzletében értékesitette. Amikor behivták Nagykátára és ott vitéz Muray ales eligazitotta (25), úgy hogy megsem állt Voronyezsig . a Weill család tartott el bennüket.
Hazatérte után, rokkantan, vöröskeresztes mankóval, ismét cimekre járt és hál Istennek megvolt a megélhetés. Nem voltunk gazdagok – és nem voltunk szegények. A relativitás ezen elméletét, én még bar-micva előtt elsajátitottam, mielőtt Einstein nevét hallottam volna. (Folyt.köv.)
Jegyzetek
1) Öt és fél évig. Csak sokkal később tudtam meg hogy miért.
2) Amikor én, a 9o-es évek elején, krónikus kialvatlanságtól szenvednén elmentem egy un, „alvást kutató Intézetben, kiderült hogy a diagnózis egy Apnea nevezetü valami: az alvás nem kielégitő, légzési zavarok vannak, stb. Ezt lehet operálni is (orrsövény) de az ritkán sikerül. A megoldás egy CPAP nevü masina ami az alvás során oxigént pumpál az orrba. Ez átöröklödik, biztos hogy apának is volt, csak nem tudott róla. Slomó öcsémnek is van.
3) Persze ezt Izraelben szögre kellett akasztani, mivel itt ha nem védekezünk, „kedves szomszédaink”, az arabok, a tengerbe hánynak bennünket.
4) „Nagyon rendes gój”, akinek apa odaadott 44’-ben egy tele börönd értéktárgyat megőrzésre. Nem adta vissza. Mondván hogy az oroszok elzabrálták.
5) Csak szószerint kirakat (német) dea piaci szóhasználatban azt jelentette, hogy sikerült valakitől megszabadulni, „kirámolni” őt.
6) 45’-ben hallottuk hogy próbált ennivalót bevinni a gettóban lévő zsidóknak és a csendőrök agyonlőtték.
7) Mi minden szem cseresznyét kinyitottunk, megnézendö, nincs-e benne kukac. Ha volt – el kellett dobni a cseresznyét. A kukac tilalma a Tórában olyan mint a disznóhusé.
8) A mai napig is hiszem hogy a magyar paraszt nem antiszemita – ha az egyház és/vagy a politika nem uszitja erre. Sajnos az egyház nem sok alkalmat mulasztott el erre.
9) Fekete-fehéren (eljiddisült német).
10) A két világháboru között igencsak gyér volt a zsidók kivándorlási rátája Magyarországról. A cionista mozgalom alig létezett, certifikátot Palesztinába csak nagyritkán adott a brit mandatórikus hatalom és hétpróbás halucnak kellett lenni ahhoz hogy valaki merjen belevágni. Amerikában kvóta szabályozta a bevándorlást. No meg „itt élned és halnod kell”.
11) Talmud-tudós héber).
12) Zvi Erez barátom tudomása szerint az un „Székelyföldi körvasut” alapjait rakták le.
13) Gyönyörü szép, okos, intelligens lány volt. 43’ végén egy zsidó fiuval járt, aki a vallásos cionista mozgalom tagjaként, egy csoporttal Palesztinába indult. Ugy volt hogy Edit is velük megy és kint összeházasodnak. De a Cili néni nem engedte el a lányát, akit 44’ őszén, deportáltak és odaveszett.
14) „Édes Erdély itt hagyunk... a rohadó sereg...” stb, stb.
15) Másfél év korkülönbség volt közöttük, olyanok voltak mint egy ikerpár és állandóan veszekedtek egymással.
16) A kommun után börtönbüntetést kapott kommunista tevékenzségéért. 44’-ben a nácik letartóztatták németellenességéért és a háboru után antiszemitizmussal vádolták és indexre tettek. Innen kezdve csak a Vigiliában publikálhatta verseit. Könyvei alapján – szerintem – nem volt antiszemita.
17) Talán azért mert eleinte a vásárokon ponyvára kitéve árusitották őket.
18) Igy hivtuk annakidején a cowboyt, a vadnyugati ponyvák rettenthetetlen hősét.
19) Amikor előszőr – már itt Izraelben – találkoztam Julius Verne (héberes kiejtéssel Zsul Vern) nem tudtam kiről van szó.
20) Ceená ur’ená (héber), a jiddis dájtsból magyarra forditott népies Tóramagyarázat, nagyanyáink kedvenc olvasmánya.
21) A Sulchán Áruch (Teritett Asztal = héber) a Zsidó törvénykönyv röviditett változata, Slomó Ganzfried ungvári rabbi müve (héberül). Magyarra Dr Singer Leó várpalotai rabbi forditotta.
22) „Motke gánef”, a warsói zsidó tolvaj és a körülötte burjánzo zsidó prostitució, betörök, orgazdák, uzsorások, stb. Asch előfutárja volt a később magyarra is leforditott Basevisz-Singernek.
23) Mivel „tudtuk” hogy a „pólisiaktól minden kitelik”. Bezzeg mi, a Mózesvallásu magyarok...
24) Anyának bizalmasan elmondta hogy „ez a szüléstől van”. Próbál ugyan lefogyni, de „a férjem igy szereti”.
25) „Szép nagy darab trágya lesz belőled” – mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése