2010. május 19., szerda

A HETI SZAKASZ – NÁSZÓ -2010

ÁLDÁSOK ÉS...FÖLÖSLEGES  BÖJTÖK

Ez a szakasz mindenekelőtt a kohanita áldásokkal foglalkozik. Izraelben az áldásra naponta, másutt csak a nagyünnepeken kerül rá sor.

Szövege az alábbi:

„Áldjon meg téged az Örökkévaló
És őrizzen meg téged!
Ragyogtassa rád orcáját az Örökkévaló
és könyörüljön rajtad!
Fordítsa feléd orcáját az Örökkévaló
és adjon neked békességet!" (4Mózes 6, 24-26).

Bölcseink szinte szavanként elemezték az áldás szövegét és messzemenő következtetéseket vontak le belőle. Különösen a Szifré nevű Midrás-gyűjteményben találhatunk egy sor okfejtést. Íme:

„Áldjon meg téged..." – pénzzel.
„És őrizzen meg...” – az ártóktól!

Ez az értelmezés abból fakad, hogy – egyes kommentátorok szerint – az áldás nem száll rá egy meghatározott, mérhető egységre, csak a mérhetetlenben jelenik meg, mint pl. egy marék, megszámlálatlan pénz (Bává Mecia, 42).

A Talmud (PszáChim, 111) elbeszéli, hogy három amorita – Ráv Papa, Ábbájá és Ráv Huna – együtt mentek valahová és ketten, Ábbájá és Ráv Huna, nagyon féltek az ártóktól (itt a Talmud szellemeket, ill. démonokat említ). Ráv Papa nem tartott semmitől, amit társai azzal magyaráztak, hogy a gazdag és szerencsés embernek nem tudnak rosszat okozni, azokat még az ártó (szellemek) is elkerülik. Ekként értendő a Midrás magyarázata is: ha megáldott pénzzel – ezzel eleve védve vagy azoktól, akik rosszat tennének neked...

* * *

A Midrás egy másik interpretációja a kohaniták áldását, a gyermekáldással hozza összefüggésbe:

„Áldjon meg téged..." – fiúgyerekekkel,
„és őrizzen meg téged...” – lánygyerekkel" (Bámidbár rábbá, 11,5).

* * *

 

A papi áldás ősi szövege hat igét tartalmaz:

áldani, őrizni, ragyogtatni (más szóval: világítani), könyörülni, tekinteni, békéltetni.

Ezek a szavak magukba foglalják mindazt, amire a zsidó embernek élete során szüksége van: megélhetés, biztonság , isteni kegyelem, szellemi inspiráció és ami a legfontosabb, a béke. Ahol béke van, ott minden van – mondják Bölcseink.

Don Jichák Abarbanel, a neves spanyol-zsidó kommentátor, bölcsész és államférfi szerint az áldás a nép három nagy csoportjához szól, s mindegyik megkapta a maga tevékenységére az áldást:

– A munkát végző emberek, kiknek az esetében az áldás szó szerint értendő, hogy munkájuk áldott legyen, találjanak benne örömet és ne dolgozzanak hiába.

– A tanulással foglalkozó emberek, mint pl. a diákok, a talmudisták, tudósok. Rájuk vonatkozik „ragyogtassa rád az Örökkévaló orcáját", azaz sugározzon rájuk a szellemi sugallat, az isteni ihlet, hogy tevékenységük gyümölcsöző legyen.

        A katonák, a nép védelmezői – nekik jutott a béke áldása, hiszen azt nekik kell megteremteni...

……………………………………………………………..

AZ ÉLETMENTŐ BEFŐTT

„És szerezzen engesztelést számára, amiért vétkezett..." (4Mózes 6, 11).

E szakasz – egyebek mellett – a fogadalomtétel szabályaival is foglalkozik. Bölcseink felfogása szerint maga a fogadalom – ami által valaki megtilt önmagának olyan dolgokat, amiket egyébként a Tóra nem tilt – vétek, amiért bűnbocsánatot kell nyerni és áldozatot kell bemutatni.

A haszid legenda – a Talmud alapján – tágabb értelmezését adja ennek a versnek. A Talmud annyit mond, hogy nemcsak az a vétkes, aki fogadalomból nem iszik bort, hanem az is, aki bármilyen élvezeti cikket megtagad magától (Táánit, 11). A haszidok kiterjesztették ezt a vétket az önsanyargató böjtökre is, amiket egyes rabbik, illetve szenteskedő zsidók magukra vállaltak. (Ez nem vonatkozik, természetszerűen a halacha által előírt böjtökre.)

A lizsenszki Elimelech, a csodatevő hírében állott szent rabbi, meglátogatta mesterét, a nikolsburgi reb Smelkét. Szombaton, az utcán menvén, megütötte fülét egy édes-bús hang, ami az egyik házból hallatszott ki. Közelebb ment és akkor meglátta, hogy egy fiatal ember – aki nem volt más, mint a nagy tudású és szentéletű reb Mordecháj Benneth – az ősi melódiával kántálja a Talmudot. Észre sem vette, amint reb Elimelech, aki bement a házba, már egy órája mögötte áll és hallgatja. Csak akkor rezzent össze, mikor az megszólalt:

– Drága testvérem, térj meg az Örökkévalóhoz, a te Istenedhez.

A megszólított nem mert egy szót sem szólni, de később elment mesteréhez, reb Smelkéhez és elpanaszolta, hogy reb Elimelech kifogásolta, hogy ő tanult (hiszen semmi egyebet nem látott nála).

Reb Smelke akkor elmagyarázta neki, hogy azért kell neki megtérnie, mert egész héten böjtölt, miáltal akadályoztatta magát a Tóra-tanulásban, hiszen egészen legyöngült. Ezt vette Elimelech észre. Egy talmudistának pedig nem az a feladata, hogy böjttel sanyargassa magát, hanem hogy tanuljon...

* * *

Egy lengyel városka rabbija mesélte az alábbi történetet:

– Annak idején, amikor Brodiban időztem, bejáratos voltam a helyi rabbi – reb Meir – házába. Találkozásaink alkalmával halachikus kérdésekről beszélgettünk, véleményt cseréltünk és együtt tanultunk.

Egyszer látogatásom szerdai napra esett. Nem találtam őt a dolgozószobájában, azt hittem nincsen otthon. De háza népe azt állította, hogy nem ment el, lehetséges – mondták – hogy egy belső szobában tartózkodik. Bejártam az egész házat, mígnem egy zárt ajtóra akadtam. Gondolván, hátha ott van, a kulcslyukon bekukucskáltam. És ekkor megpillantottam a rabbit, kezében befőttesüveggel, amiből kanalaz valamit.

A dolog meglehetősen meglepett – folytatta a történetet a rabbi – hiszen az a hír járta felőle, hogy egész héten nem eszik, szombattól szombatig egyfolytában böjtöl. De nem szóltam egy árva szót sem.

Legközelebb ismét ugyanazon a napon és időpontban mentem el hozzá, mondanom sem kell, ismét ugyanazt tapasztaltam.

De ekkor már nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, mit jelentsen ez? Ha netán megszakításokkal böjtöl, akkor miért nem ebédel meg rendesen? Ha pedig szombattól szombatig tényleg böjtöl, akkor miért szegi meg azzal, hogy lopva eszik?

– Nos, figyeljen, elmagyarázom magának, miből fakad e furcsa szokásom – szólt a bródi rabbi, miközben hellyel kínált. – Ön biztosan tudja, hogy nem vagyok vitatkozó természetű ember, a véleményemet is rendszerint megtartom magamnak. Ez – többek között – azt is jelenti, hogy nem veszek részt a mostanra már elfajult vitákban, nem török lándzsát a haszidizmus ellenzői mellett, igaz, nem is vagyok a cádikok elkötelezett híve sem. Kialakítottam azt a szokást, ha Brodba érkezik egy cádik, felkeresem a szállásán, hogy üdvözöljem, egy ideig elüldögélek nála, majd ajánlom magamat és távozom. Utána többet nem találkozunk.

Amikor az annipolei cádik, reb Zuse érkezett városunkba, természetesen elmentem hozzá is, hogy üdvözöljem őt. A cádik a sameszával befőttet hozatott be, hogy engem megkínáljon. Én szabadkoztam, mondván, szombattól szombatig tartó böjtöt vállaltam magamra, tehát nem fogadhatom el a kínálást. A cádik erősködött, hogy csak éppen kóstoljam meg, de én kötöttem az ebet a karóhoz. Mivel nem voltam a cádik híve, nem gondoltam, hogy miatta meg kellene szegnem fogadalmamat.

Távoztamkor kikísért és búcsúzáskor megjegyezte:

– Rabbi, tudja meg, hogy mostantól kezdve soha, egész hátralévő életében, nem fog többé szombattól szombatig böjtölni!

– Én akkor azt hittem, hogy viccel – mesélte tovább a rabbi – így jót nevettem a dolgon.

A cádik hamarosan elutazott.

A következő héten, azon a napon, ugyanabban az órában, amikor a cádiknál jártam, olyan gyengeség fogott el, hogy azt hittem, nyomban meghalok. Úgy éreztem, ha azonnal nem eszem valamit – végem van. Gondoltam, egy kis befőtt segít majd rajtam.

– Nos, azóta minden héten szerdán, a nap ugyanazon órájában pontosan ugyanez történik velem. S ilyenkor muszáj ennem, ha életben akarok maradni. Így tehát, a befőtt, életmentő (pikuách nefes) szerepet tölt be, melynek esetén természetesen meg szabad szegni a böjt fogadalmát...

* * *

A kozsnitzi Mággidnak van egy bölcs mondása azokról, akik állandóan böjtölnek s ezzel sanyargatják magukat, holott a halacha ezt nem írja elő:

– Jobb, ha valaki nem böjtöl, de úgy tesz, mintha azt tenné, vagyis becsapja a világot, mintha valóban böjtölne, s ezzel önmagát csapja be...

* * *

* * *

A haszidizmus – jellegéből fakadóan – ellenzi az önsanyargatást és sokkal inkább az örömöket okozó életvitelt helyezi előtérbe a moralizáló, aszketikus litván felfogással szemben.

Ábrahám-Jáákov, a szadigorai rebbe szokta volt mondani:

Miként minden zsidónak, a túlvilágon, számot kell adnia arról, miért nem vigyázott jobban a lelkére, hogy meg ne sérüljön és ne essék bántódása, ugyanúgy felelősségre vonják majd azért, mert testét sanyargatta és nem vigyázott rá kellőképen.

* * *

Reb Slómó, a karlini rebbe, igencsak ellenezte a böjtöket, meg az egyéb önsanyargató módszereket. Ha valaki engedélyt kért arra, hogy böjtölhessen, azt csak három feltétel együttes teljesítése esetén engedte meg: ha az illető valami nagy bűnt követett el, ha teljesen egészséges volt és csak egy rövid téli napon...

* * *

Az aptai cádik, Ávrahám Josua Hesil, nagyon nem szerette azokat, akik álladóan böjtökkel és egyéb önkínzásokkal igyekeztek jó zsidó mivoltukat bizonyítani.

Egy alkalommal megérkezett egy olyan városba, ahol aznapra a helyi hitközség rabbijai böjtöt rendeltek el, ezáltal remélve esőt.

A cádik a böjtről nem vett tudomást. A fogadóban, ahol megszállt, imádkozás után asztalhoz ült, hogy megreggelizzen. A dolognak híre ment. A városka lakói, amikor saját szemükkel is meggyőződtek a „szentségtörésről”, szemrehányást tettek neki.

- Rebbe – mondták – ma közösségi böjt van, mivel esőre van szükségünk.

– Minek kell nektek eső? fordult hozzájuk barátságosan a cádik – bizonyára arra, hogy jó termés legyen. De ti mit tesztek ennek érdekébe? Böjtöt hirdettek s ezzel megmutatjátok a jó Istennek, hogy megvagytok ti evés-ivás nélkül is. Jaj, zsidók, milyen bolondok is vagytok! Hiszen ezt pont fordítva kell csinálni. Enni és inni kell, méghozzá bőségesen, amivel bizonyítjátok a Világ Urának, hogy milyen sokra van szükségetek. Ha ezt látja, akkor biztosan megkönyörül rajtatok és nem tartja vissza az életet adó esőt...

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése