2010. március 3., szerda

NAFTALI KRAUS: AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR(18(

 
ARAB TERROR
A DOHÁNYBAN
 
 
 
Többször elhatároztam, ottlétünk első napján, hogy Efrátot sínre teszem, és aztán - Isten hírével. Nekem itt más dolgom van, én itt zsidókat keresek, főleg gyerekeiket, és nem a hivatalos zsidókat,  akik között sok a besúgó, a provokátor - gondoltam.
Könnyű ezt mondani.
  Aznap este, több mint 24 órával érkezésünk után, leadtam az első telefonjelentést a Máárivnak. A hotelszobából beszéltem, nem lehetett direkt tárcsázni, hanem a központtól kellett megrendelni a tel avivi vonalat. Nagyon készségesek voltak; ismét hallottam a jellegzetes kattogást, mire cifra, bibliai héber nyelven kezdtem beszélni. Ettől a lehallgató sírógörcsöt kaphatott, és újra kattant egyet. Ekkor megmagyaráztam Tel Avivnak, miről van szó, és ott jóízűen nevettek.

 Megölték a nagymamáját

 

Másnap reggel kilenckor kezdődött az emlékező szertartás a Kozma utcai zsidó temetőben. Efrát már korábban kiment, stábja érte jött, én az újságírókkal mentem. Csoportom tagjai, akikkel jöttem, nagyon haragudtak rám, mivel már érkezésünk estéjén közöltem velük, hogy feladatom végetért. Nem vagyok szárazdajkája idős és nyűgös embereknek, mindenki menjen, ahová akar. Megfenyegettek, besúgnak Joszi Weisznek, hogy nem vagyok ott reggelente a Kazinczyban. Persze hogy nem voltam ott: minden reggel más templomba jártam, akkor még naponta működött Pesten vagy kilenc neológ imaház. Engem ők érdekeltek, nem a Kazinczyban imádkozó, Williamsburgból odaszalasztott szatmári chászídok.

(Zárójelben: néhány ilyen reggeli kiruccanás után - a Nagyfuvaros utcai, Hunyadi téri, Hegedüs Gyula (volt Csáky) utcai, valamint Vasvári Pál utcai zsinagógákban) egyhamar kiderült, hogy nincs különbség az imádkozó neológok és ortodoxok között. A helyi bennszülött ortodoxok a Kazinczy, illetve Dessewffy utcában, ugyanazok a bechóved ámhoórec zsidók voltak, mint neológ testvéreik; az imakönyvből egy árva kukkot nem értettek, és így imájuk  automatikus, lélektelen imamalomnak tűnt. A rabbijaik - ez egy egész más sztori.

Nagyon szíven ütött, amikor az egyik neológ templomban, ahol foggal-körömmel védték a napi minjen épséget, és  bátlenokat is tartottak, egyszer ima után odajött egy idős bácsi, figyelmesen szemlélte, ahogy leveszem az egyik pár tfillint és felteszem a másikat, majd súgva közölte, hogy „nem tudom mi ez, de emlékszem hogy a nagyapám is két pár tfiliint tett fel. De miért kell ezt súgni? - érdeklődtem, az illető azonban az ajkaira tette két ujját, és gyorsan el. Másutt egy másvalaki meg az imához használt gártlit gusztálta, majd  elmondta - ő is súgva -  hogy az apjánál látott ilyet. Én meg azért jártam oda -  a kíváncsiságon kívül - mert akartam, hogy lássák, és tudják: még nem haltak ki a chászíd zsidók, még él az apánk“, ahogy az ismert  népdal mondja.).

A temetőben, permetező esőben, több mint tízezer ember volt. Legtöbbjük idősebb férfi és nő, a szenvedés barázdákat vágott arcukon. Egyszercsak látok egy fiatal házaspárt, egy nyolc éves formájú kislánnyal. Odamegyek, és minden bevezetés nélkül megkérdezem a kislányt - Juditnak hívták - miért van ő itt? Azért mert megölték a  nagymamámat - válaszolta Judit. Gyorsan odaintettem Efrátot, aki lencsevégre kapta őket - be is kerültek a filmbe. Egy villanásig engem is látnak ott, amint könnyeimet törlöm egy kockás zsebkendővel.

Az emelvényen tizenkét neológ rabbi, sajátos reverendájukban, ami miatt 20 méterről nem lehet őket megkülönböztetni egy gálechtől10. A beszédek - a szokott, süket szöveg, majdnem minden zsidó tartalom nélkül.  A dolog maga mégis pozitív volt, mert zsidók összejöttek, egymás között voltak, fütyültek a közöttük otrombán nyüzsgő spiclikre, és a közös fájdalom rövid időre egyesítette őket.
 
De nem sokáig. A temető kerítése mellett feltűnt az ortodoxia küldöttsége, az izraeli Hoffmann rabbi és az örökifjú Fixler vezetésével. Eljöttek - de nem jöttek be a temetőbe. Talán mert ez neológ temető, és talán mert az ortodoxoknak Auschwitzban is külön kéményük volt.

Közben a nép megtudta hogy „itt az izraeli tévé”. Olyan tumultus keletkezett, hogy kénytelen voltam figyelmeztetni Efrátot, csináljon hátra arcot, mivel ez veszélyezteti az egész akciót. Persze nem hallgatott rám, és csak Ilike erélyes közbelépésére volt hajlandó a stábot kiparancsolni a temetőből.

A kis Judit szüleivel - neves kardiológus és újságírónő - egy életreszóló barátságot kötöttünk. Ádám velem volt a lubávicsi rebbénél, tfillinnel a fején kapta a rebbe áldását, hogy  „gyógyítson minél több zsidót”, mivel - idézte  a rebbe a Talmudot - az orvosnak joga, kötelessége és lehetősége van, hogy gyógyítson.

A temető egyik csücskében  jeltelen sírkő, se név, se semmi, csak egy semmitmondó héber felirat. Mivel a neológ temetőben a héber felirat meglehetősen ritka - kérdem a bárónőt, mi ez. Az ujját a szájára teszi, hogy majd elmondja. Soha nem mondja el - szólal meg mellettem egy kövérkés, kopaszodó, fiatalember, aki azonnal bemutatkozik. Holländer György vagyok, mondja, és te vagy a Naftalin Krausz. A Naftalint nincs értelme korrigálni, de a Krauszt mondom, hogy én Krausnak írom. Ezen nem fogunk összeveszni szól, majd elárulja, hogy közös barátunktól, Benedek Palitól tud rólam, és most azonnal jiddisül akar beszélni velem.

 Valamit valamiért - mondom Gyurinak, aki tűrhetően beszél héberül, és kérdésemre elárulja, hogy naponta több órát hallgatja a Kól Jiszráél egyik rövidhullámú adását. Ha elmondod mi ez a jeltelen sírkő - beszélhetünk jiddisül - ajánlom Gyurinak, aki megjegyzi, hogy úgy látszik, az izraeliek valóban agresszívek, ha nem is agresszorok. Röviden, mondja, két évvel ezelőtt palesztin diákok bementek a Dohány zsinagógába, mint „békés turisták”, kinyittatták a gondnokkal a frigyszekrényt, gyújtóbombát dobtak be, és elmenekültek. A megsérült Tóra- tekercseket temetette el így Salgó László, a főrabbi, jeltelen sírban, mert az arabokat nem szabad megsérteni...

Gyurival megbeszéltük, hogy találkozunk valahol, és elmegyek hozzá, ahol „nyugodtan lehet beszélni”. Mivel én nyíltan voltam antikommunista, klerikális, nem féltem attól, hogy provokátor karmaiba kerülök…

                                  @ @ @@

 

Másnap a Hitközség székházában  volt a soá ünnepség. Ott volt  dr. Israel Singer, a Zsidó Világkongresszus  főtitkára, Lékai László római katolikus prímás, Kállai Gyula „pártunk és kormányunk” képviseletében, valamint a szomszédos, „testvéri” országok zsidó küldöttségei, legtöbbjük harmadosztályú pártfunkcionárus. Romániából senki - mert dr.  Móse Rosen főrabbit nem hívták meg. Ő a magyaroknak túl román és túl „cionista” volt. A moszkvai rosekol még a héber betűket sem ismeri - meséli valaki - a zsinagógában egy imakönyvet adtak a kezébe, és azt fordítva tartotta. Erről nekem óhatatlanul Móricka jut eszembe.

Nem a viccek kedvelt hőse, hanem néhai B. Mór, magyar és irodalom tanárunk a Tajrászban. Róla azt regélték, hogy valami nagy kutya volt a kommünben, és utána kitiltották minden magyar iskolából. A gyakorlatban ez oda enyhült, hogy a '40-es évek elején az ortodox Tajrászban már taníthatott. Neki szokták a szemtelen kölykök a délutáni minchá ima során a fellapozott imakönyvet fordítva adni a kezébe, és ő „imádkozott”, sőt még buzgón tettette a hajlongást is.

Dr. Singer beszéde célratörő volt - csak az angolból magyarra fordítás sikkasztotta el a lényeget. Arról szólt, hogy a bibliai Chánánjá, Misáél és Ázárjá - akiket a tirannus Nabukodonozor tüzes kemencébe dobatott, mert megtagadták kérését, hogy boruljanak le a bálvány előtt - mit csinált csodálatos megmenekülésük után. Singer a Talmudot idézte: megnősültek, gyermekeket nemzettek, és álijjáztak Erec Jiszráélbe.

Akik Singer angol beszédét értették, felháborodva hallgatták a fordítónő vergődését, aki sem az álijjá sem az Erec Jiszráél szavakat nem volt hajlandó kimondani. Ez azonban kismiska volt Lékai beszédéhez képest, aki azt merészelte mondani, hogy vessünk most már véget az ellenségeskedésnek, bocsássunk meg egymásnak kölcsönösen. Itt felugrottam, hogy elhagyjam a termet, mivel a dobogón ülő hitközségi notabilitások közül senki nem tiltakozott a szentségtörés ellen. Méghogy ők megbocsátanak nekünk! Ugyan mit…?

A rendészek nem engedtek kimenni, de én állva maradtam. A bárónő odajött és nyugtatgatott, hogy üljek le, ne provokáljak. Én provokálok?  - kérdeztem feldúltan, és akkor mit csinál a Lékai? Hagyja Kraus úr, mondta, szép tőle, hogy eljött.

 Az elnök úr körülnéz

 

Utána Kállai Gyula nyomta a sódert, jellegzetesen jellegtelen kommunista dumával, aminek a lényege az volt, hogy ugye nincs antiszemitizmus. Singer, aki korábbról ismert engem, integetett hogy üljek már le. Neki nem fordították le Lékai beszédét.

Később, amikor a ceremónia - melynek jelszava az volt hogy „megölte őket a gyűlölet, őrzi emléküket a szeretet" - már befejeződött, és a vendégek szétszéledtek, bementem az elnöki ügyosztályra, és az elnök urat kerestem. Pötyike egy ajtóra mutatott,  bementem, és előttem trónolt egy hatalmas emelvényen álló asztal mögött, Héber Imre, a MIOK joviális, légynek sem ártó elnöke.

Isten hozta Kraus úr - mondta széles mosollyal, és én ismét csak tapasztalhattam, hogy rossz hírem előttem jár. Senki nem mutatott be a korábban  férfiing-konfekciós Hébernek, de ő mindent tudott rólam. Vagy majdnem mindent.

Elnök út - mondtam - hogy létezik az, hogy szótlanul tűrik Lékai pimaszkodását. Mi az, hogy „kölcsönös megbocsátás”? Mit vétettünk mi ellenük, amit meg kell nekünk bocsátani?!

     Héber elnöki székéből felállva óvatosan körülnézett, nincs-e még valaki hallótávolságban. Aztán lehalkította hangját, és csak ennyit mondott: Ugyan hagyja Kraus úr. Maga nem tudja, nem tudhatja, milyen megtiszteltetés az nekünk, hogy az esztergomi érsek egyáltalán eljött hozzánk a Síp utcába.

Most én néztem körül, és megráztam a fejem, vizsgálandó, jól hallok-e: Megtiszteltetés? - kérdeztem megsemmisülten. Mire Héber meglepett egy magyarra fordított Misna-idézettel: Ne ítéld el felebarátodat, amíg nem voltál az ő helyében. Lehajtottam a fejem, tudtam, hogy igaza van.

(A Síp utcában a tényleges hatalom - vagyis a leghosszabb póráz - a bárónő birtokában volt. Hébert a lenini elvek alapján („useful fool”) nevezte ki a hatalom, és ő parírozott nekik. Nem tudni megzsarolták-e valamivel (mint majdnem mindenkit), vagy magától állt kötélnek, amikor az Egyházügyi Hivatal választása rá esett. Rendes ember - mondták Budapesten, mivel az angró besúgást minden szinten a bárónőre hagyta. Héber csak reprezentált. Ortodox körökben azidőtájt Héber dicséretét hallottam többtől is: nagyon rendes ember; „bár neológ, de a húst nálunk veszi”).
)fOLYT.KÖV

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése