2010. január 5., kedd

AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR (11) NAFTALI KRAUS AUTÓBIOGRAFIKUS KÖNYVE(*

HIRTELEN FELNŐ AZ 50 ÉVES "GYEREK"

Azért a mindennapi élet is folyik-folydogál tovább, nincs tekintettel a falrengető eseményekre. A libanoni hadjárat során már a hadsereg lapjánál (Bámáchne) teljesítettem tartalékos szolgálatot, de Beirutig nem jutottam el. Az ezt megelőző Litáni-hadművelet során, Észak-Izraelben teljesítettem szolgálatot, Haifától Náháriáig, ahol a kórházakban kellett lelki vigaszt adni az ott fekvő sebesült katonáknak. Imakönyvet vittem nekik és bort a szombati kiddusra;30 megírtam a szerelmeslevelet a súlyosan sebesült katona helyett, telefonáltam a szülőknek, ha a katona nem tudta a telefont kezében tartani, és vittem az üzeneteket  feleségeknek, gyerekeknek.

 Nem utolsósorban tfiliint légoltam azokkal a katonákkal, akik képesek és hajlandók voltak erre – a legtöbbjük hajlandó volt, sőt örömmel vette, ha felkértem őket, tekerjék kezükre az imaszíjakat. Köztük sok kibbucnyik volt, baloldali kibbucok ateistának nevelt szülöttei. A kórházi ágyról a világ másképp néz ki – magyarázta nekem az egyik, anélkül, hogy magyarázatot kértem volna. Mi a kérdés? – mondtam – te zsidó vagy, és a zsidó lélek ezt igényli.

  

Jigál Állon és a rebbe

 

Akkoriban történt, hogy Jigál Állon, a kibbuci  mozgalom és a Munkapárt egyik vezetője, Amerikában jártában, ellátogatott a lubávicsi rebbéhez.31 A rebbe szívesen fogadta az akkor külügyminiszterként funkcionáló Állont, de a hosszú beszélgetés során megrótta, mondván, hogy „önöknél, a kibbucokban, nincs demokrácia”.

Hogy-hogy nincs? – kérdezte a meglepett Állon.

Úgy hogy a kibbucokban az ifjú nemzedék úgy nő fel, hogy fogalma sincs a zsidóság alapjairól. Így nem kapja meg a szabad választás lehetőségét, hanem eleve az ateista nevelés foglya és áldozata lesz.

Állont meglepte a rebbe sarkított beszéde, és megkérdezte, a rebbe szerint mit lehetne tenni, hogy ez ne így legyen, hogy a kibbucok szülöttei kapjanak valami minimális zsidó nevelést?

A rebbe válasza készen volt: létesítsenek a kibbucokban egy-egy könyvszekrényt, amiben a zsidóság alapját képező könyvek jelen vannak: a Tóra, illetve a Biblia, Misna, Talmud, Maimonidész, Sulchán Áruch stb., és ez álljon a tanulóifjúság rendelkezésére. Mire felnő, lesz miből választania: vagy Spinoza, Marx, Borochov,32 Áchád Há’ám33 és Max Nordau – vagy rabbi Ákívá, Jehudá Há-nászi, Maimonidész,  Joszéf Káró és  Báál Sém Tov.

Állon lelkesen jött haza, és keresztülvitte a Kibbuc Há-me’uchád34 vezetőségében, hogy valósítsák meg a rebbe elgondolását, ami majd „demokratizálja” a kibbuci nevelést.

Ez volt az utolsó aktív tartalékos szolgálatom. Utána  még szolgáltam néhány évet, mint a tábori főrabbi egyik „íródeákja – főleg az ünnepek előtt – majd átmentem a katonai hetilap szerkesztőségébe, és az oda írott cikkek képezték az évi háromhetes szolgálatot. Főleg az ünnepekről írtam, meg különböző vallásos, zsidó témákról.

 

Chábád lapok és a „Bné Brák”

 

Közben telt-múlt az idő, már három gyerek volt, és Kórach vagyona35 sem volt elég. Ennélfogva itt-ott fusiztam, az állandó jellegű Szichót Lá-noár36 chábád gyerekújságon kívül. Alapítottam és szerkesztettem legalább három chábád heti illetve havi lapot, majd amikor be lettek vezetve, otthagytam őket, mivel nem értettem egyet a chászídok kicsinyes, kleinkepig hozzáállásával. Egyre jobban állandósult bennem a meggyőződés, hogy a chászídok a rebbe bokájáig sem érnek fel, doktrinerek, nem látnak az orruknál tovább, és hovatovább nem képesek határozni a legapróbb dolgokban sem, anélkül, hogy ezzel a rebbét ne terhelnének. Már elmondtam annak a chászídnak a dolgát, aki a rebbét kérdezte vegyen-e egy új ebédlőasztalt, vagy érje be a régivel... 37

Hat évig csináltam, Slómó öcsémmel együtt, a Bné Brák38 nevű helyi lapot, ami főleg hirdetésekre és fizetett anyagokra koncentrált. Nekem kellett a szerkesztőségi anyagot csinálni, lehetőleg minél érdekesebben és pikánsabban – már amennyire ez a chászíd városban lehetséges – hogy a hirdetők előnyben részesítsék a 30 ezer példányban nyomott és ingyen terjesztett először havi, majd hetilapot.

Ezek a munkák pénzt hoztak, méghozzá „tisztán”, de  sok örömöm nem telt bennük, mivel ez névtelen, „néger” munka volt. Azután évekig volt egy publicisztikai rovatom a Jóm Há-sisi39  nevű vallásos hetilapban, ahol Silberstein néven mindennek és mindenkinek nekimentem – a jótékony névtelenség leple mögül.

Ezek voltak azok az „alkotó évek”, amikor gyakran 8 újságban írtam egyszerre: kettő New Yorkban,40 itt a Mááriv (ahol mint szerkesztő dolgoztam), a Jóm Há-sisi és Seárim,  valamint a Bámáchne hetilapokban, az Új Keletben, valamint a már említett Bné Brák-ban. Sok munka, sok pénz, kevés náchesz.41 '84-től jött a Hét Tükre, majd a könyvek,42 amelyek lassan minden energiámat felemésztették. Hozzájött a budapesti Új Élet, majd a Mai Nap és három éven keresztül a Magyar Hírlap.

De még nem tartunk itt.

@@@@

 

(1982 elején apa egyre rosszabbul volt. Az ismert orvosságok már nem használtak neki, egyre gyakrabban járta a Beilinson kórház belgyógyászati osztályait, mind a hatban már jól ismerték az „ádon Krausz”-t. Beállították gyógyszereit – ekkoriban már napi 15 félét szedett, és kezdte nem kiismerni magát köztük – majd hazaküldték. Amikor rosszul volt, anya leszaladt az irodába, ahonnan azonnal rendeltek egy betegszállító mentőautót, és beküldték a kórházba. Nem várták meg, amíg valamelyikünk odaér – utólag telefonáltak, rendszerint nekem, hogy apád a Beilinsonban van. Én azonnal rohantam ilyenkor, majd elrendeztünk valamilyen ügyeletet.

Amikor otthon volt – a helyzet nem volt sokkal jobb. Anya gyönge volt; ő is betegeskedett – ekkor apa 77 éves volt, anya pedig 81. Nem bírta felemelni, nem volt képes mosdatni, már alig szállt ki az ágyból. A gyógyszereit dobozoltam, minden dobozra ráírtam a napot – vasárnap, hétfő, kedd – és ő büszkén mondta, hogy  ennek segítségével fegyelmezetten beszedi „a sok mérget”.

A szomszéd szobában ott lakott, anya nővére,  Matild néni, aki nagyon szeretett volna segíteni, de apa nem bírta elviselni. Állandóan kritizálta, gúnyolta a 83 éves sógornőt, aki  ezt anya miatt csöndesen tűrte.)

         

Esküvő  a háztetőn

   

Apa még részt vett Miri esküvőjén, és megérte első dédunokája, Éli születését is. Sok baja mellett még a balkarja is fájt, fel volt kötve, és az esküvőre is így  jött el. Felejthetetlenül drámai jelenet volt, amikor autómból kiszállva, apa meglátta az éppen akkor érkező vőlegényt, és ismeretlenül, de a világ legközvetlenebb hangján fordult hozzá, mondván: Átá Jichák? Gám áni Jichák! 43

A chupa  előtt apa a közérdeklődés középpontjában ült, és láthatóan élvezte a helyzetet. Régi ismerősök hosszú sora jött, és üdvözölte őt, mázel tovot44 kívánva a nagyapának, aki első lányunokáját kíséri az esküvői baldachin alá. Amikor azonban erre került a sor, kiderült, hogy a chüpe a háztetőn van, ahová két emeletet kell felmenni – és lift bizony nincs. Apa kijelentette, hogy ő nem bír felmenni, ő itt marad az esküvői teremben, amíg a chüpéről a násznép lejön, és én meggondolatlanul, beleegyeztem.

Amikor a vőlegény már ott állt a chüpe alatt, és az örömanyák hozták a menyasszonyt, Miri lányomat, hogy hétszer körüljárja leendő férjét – rosszat sejtve lerohantam a két emeletet. Apa ott ült egyedül a hatalmas terem férfi részén, és arcát kezébe temetve zokogott hangtalanul.

Apa, gyere, felviszlek, ne sírj – esdekeltem neki, bár tudtam, hogy egyedül nem vagyok képes felcipelni. Látod, mondtam, hogy felviszünk, de te nem akartad –  mondtam neki már majdnem sírva. Nem baj, ennek így kell lenni, ez így besert,45 mondta, ahogy anyától szokta hallani. Menj csak fel, és örüljetek, én meg örülök itt.

Kezet csókoltam neki, erre még jobban sírni kezdett. Az egyik öcsém  sietve lejött, sürgetvén, hogy menjek fel, mert már csak rám várnak. Menj, parancsolta apa, régi őrmesteri hangján, és én mentem.

A sevá bráchóton,46 vagyis az egyikén, ott trónolt az asztalfőn, láthatóan jól érezte magát, beszédet is mondott – most nem lehetett lebeszélni, meg különben is Jichák szülei értettek magyarul – és csak néha nyögött egy-egy protokoll nyögést, hogy ne bízzuk el magunkat.

Utolsó évében élete fénypontja a pénteki nap volt, amikor Benedek Pali barátomat elhoztam hozzá. Pali mesterien értett a gerontológiai korszakhoz, (volt is akkoriban egy rovata az Új Keletben „Naplemente” címen); apa imádta a vele való dumát, anya nem volt jelen, és néha engem is kiküldtek. Apa olyan bizalmas dolgokat is megbeszélt Palival, amelyekkel kapcsolatban velem szemben érvényesült a  nicht vor dem Kind47  elve. Ekkor ötvenéves voltam.

Pali utolsó látogatása előtt apa kért, hogy  hozzak egy magnetofont, mert el akar búcsúzni. Hiába próbáltam lebeszélni erről, mondtam, hogy még meglátja, egészséges lesz, meg hasonló zöldségeket, minden meggyőződés nélkül. Ő azt mondta, vegyem ezt utolsó kérésének, még csak azt fogja kérni tőlem, hogy legyen egység a fiuk között, és nagyon vigyázzunk anyára.

Megígértem, hogy hozom a készüléket.

 

@@@@

 

Apa nem készített jegyzeteket búcsúbeszéde elé. Először héberül, majd magyarul beszélt, azzal kezdte, hogy chávérim jekárim, orchim nechbádim,48 amiből megértettük, hogy nem a szűk családi körnek szánta szavait. És valóban, amikor az egyik megemlékezésen lejátszottuk a szalagot – szem nem maradt szárazon.

   

A gyerekek felnőnek

 

Pénteken, amikor megjöttünk  Palival, csak azért nem küldött ki engem, mert barátom nem tudta a felvevő készüléket működtetni. Te cinikus vagy – mondta nekem (és ebben igaza volt), és én most sírni fogok. Megpróbáltam lebeszélni erről, mondtam, hogy ne sirassa magát, mert jobban lesz, és sokáig fog élni stb., az összes közhelyeket, amiket ilyenkor szokás elsütni.

(Óvatos voltam, amennyire csak tőlem tellett, mert egyszer, évekkel ezelőtt, megjártam vele. Ez még betegsége előtt volt, még az egyetem könyvtárában dolgozott, amikor egyszer gyengélkedett. Hoztam dr. Strauszt, aki osztályvezető volt a Sáron korházban. Az orvos mondta, amit mondott, felírt ezt és azt, ajánlotta, próbáljon lefogyni – gurnist mit gurnist49 mondtam miután kikísértem a doktort. Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte apám, akinek érzékenységénél  csak a humorérzék teljes hiánya volt   nagyobb. „Attól tartok, hogy semmi bajod nincs” – sütöttem el a jiddis közmondást50 rossz magyar fordításban.

Na, ettől aztán teljesen begurult. Te attól tartasz, hogy semmi bajom? – kérdezte vészjósló hangon. Vagyis te azt szeretnéd, hogy legyen bajom?! Ezt kiabálva mondta, majd sírni kezdett. Körülbelül 70 éves lehetett ekkor, nemrég csináltunk neki egy nagy családi meszibát,51  ahol szintén nagy hegyi beszédet tartott, amiben egységre hívott fel bennünket.

Már láttam, hogy nagy marhaságot követtem el, Próbáltam megmagyarázni neki, hogy ez egy humoros mondás, hogy ez pont az ellenkezőjét jelenti, mint amire ő gondol – nem tudott megnyugodni. Csak amikor anya, az ő okos beszédével azt mondta neki, (én az  ajtón kívülről hallottam), hogy „Imre, légy már észnél, hát a Náftáli azt akarja, hogy te beteg legyél? – akkor nyugodott meg. Szóval ez csak vicc volt? – kérdezte, majd megjegyezte, hogy hallott ennél már jobb viccet is.)

Apa, magnóra vett búcsúbeszédében külön bekezdést szentelt Mirinek, első unokájának, és férjének, Jicháknak, aki druszája volt, - első fiuk születése alkalmával: mázel tov, mázel tov52, apa és anya lettetek!

Éli volt apa első dédunokája.

@@@@

  

Ekkor, ebben a pillanatban, mintha áramütés ért volna. Megvilágosodott előttem, hogy már nem vagyok gyerek, mégha a szülők szemében az is maradok mindig. A gyerekek felnőnek. Most amikor már unokám van – értettem meg, hogy a gyerekek felnőnek, a Prédikátor szavaival dor holéch vö-dor bá,53  és a tovatűnő gyerekkor felelőtlensége édes vágyálom marad csupán. Már beszéltem a „boldog gyerekkor”-ról, ami nálunk, a soá gyerekek esetében, nevetséges fikció volt csupán, de ezt egy  szerencsétlen balesetnek tarthatta az, aki akarta. Most azonban, amikor a dédunoka már jelen van, és a dédapa készül átadni a stafétabotot – hirtelen, ötven éves koromban, „rámugrott az öregség”,54  és velemszületett cinizmusom kezdett olvadni, mint egy használaton kívüli jéghegy.

(Beszéde magyar részében apa elbúcsúzott anyától, akit „ciróm”-nak nevezett.55  Ez egy olyan szívszorító szerelmi vallomás volt, amiről nem hittem, hogy lehetséges 51 éves házasság után. Apa egyre izgatottabb lett, féltem, hogy megárt neki  a nagy izgalom, egyre hangosabban beszélt és sírt – majd  hirtelen befejezte, azzal, hogy Sálom láchem mi-Jichák Krausz. Még nem zártam le a magnót, de ő azt hihette, hogy  igen, mert hozzátette, hogy „Jaj de rosszul vagyok”...)

Pali is nagyon elérzékenyült, és amikor kimentünk, hogy hazavigyem, rám nézett és, azt  mondta, hogy ha most mondok valami cinikusat, akkor agyonüt. Nem mondtam, persze hogy nem mondtam. Én is könnyeimmel küszködtem, és a jólismert gombóc ismét megjelent a torkomban.

 

Halál az ablakban

 

Apa halála letaglózott bennünket – bár nem ért váratlanul. Reggel még láttam, a Beilinson 3-as belosztályán, nem volt jól, de megismert és kért, hozzak be ezt-azt. Mielőtt elmentem még utánam szólt, hogy küldjem be a fiukat. Chájjim előző este látta, Menáchem és Slómó egy fél nappal előbb. Előző este megígértem anyának, hogy ma beviszem őt, mivel  erősködött, hogy bemegy autóbuszon. Két órával később kaptam a telefont, hogy meghalt.

Az egyik kedvesnővér,  a fülembe súgta: apád utolsó szava az volt, mondjam meg  Dvórának, hogy soha el nem múló szeretettel gondol rá. Ki az a Dvóra? – kérdezte a fiatal marokkói származású ápolónő. A gombóc most már állandósult a torkomban, de fontosnak tartottam válaszolni: Ez édesanyánk, mondtam, 51 éves házasok. Ilyen férjet szeretnék én is – mondta a könnyező ápolónő.

Temetés, sivá,56 részvétlátogatások, amit köreinkben nagyon komolyan vesznek, káddis57  háromszor naponta, és anya egyedül maradt.  A férj a feleségének hal meg – mondták a talmud bölcsei, a bibliai Elimelech halálára.58 A mi árvaságunk virtuális volt; én ötven éves voltam, a legfiatalabb, Slómó, 40. Anya özvegysége  azonban kézzelfogható volt. Ott ült az elárvult szobában, mellette nővére, Matild – és a szemei szárazok.  „Ő belül sír” - súgta nekem Matild – majd anyának: „Sírj, Irén, sírj, attól megkönnyebbülsz”

Anya nem tudott megrendelésre sírni. Egyszerűen nem tudta apa halálát magában feldolgozni. Hogy ez a nagy, erős ember, aki mindig tudta mit akar, aki hazajött Voronyezsből másodmagával, ketten a kétszázból – most  egyszerűen megadja magát a halál angyalának? Ez nem volt logikus, és láttam, hogy anya nem is nagyon hiszi el. Állandóan az ablakban ült és nézte, hátha jön „az Imre”, akit, emlékszem, gyerekkoromban Imrusnak hívott. „Felszállt a halál az ablakunkba”   - jutott eszembe a próféta szava.59

 

Kinek  (nem) süt a nap?

 

Anya 81 éves volt akkor. Neki is megvoltak a maga bajai, főleg a szívével, de aránylag – korához képest – jól volt. Apa halála után hetenként vittük haza szombatra, és ő nagyon örült a gyerekeknek – akikkel nem tudott beszélni, mivel  32 éves izraeli tartózkodása során nem tanult meg héberül. A probléma az volt, hogy amellett, hogy megözvegyült, nem volt egyedül, és nem lehetett őt szombatra meghívni, anélkül, hogy  nővérét,  Matildot, aki akkor 85 éves volt – ne vigyük vele. Ez nem volt egyszerű, és a fiuk viszonya a háknis Matilddal, nem volt egyértelmű.

Matild néni viszonya velem volt a legjobb. Már '47-ben, amikor Pestre jött, engem akart kivitetni, hogy „a fia legyek,”60 és Izraelben is én voltam a kedvence, talán mert én intéztem folyó ügyeit, orvosi kezelését, felvételét Vizsnyicbe stb. Pénzét is én kezeltem, és amikor kiderült, hogy bankszéfjében van egy csomó amerikai hadikötvény a '40-es évekből – elmentem vele az amerikai követségre, ahol egy tanácsos megígérte, utánajár, hogy Matild a pénzt ne veszítse el, miután a kötvények régesrég lejártak. Mikor ez megtörtént, és Matild több tízezer  elveszettnek hitt dollár boldog tulajdonosa lett – elhatározta, hogy végrendeletben ezt rám hagyja. Nagynehezen sikerült őt lebeszélni erről, és a végén írt egy végrendeletet, amiben pénzét a 10 Weill unokára hagyta: a Manci néni 5 gyereke (két fiú New Yorkban és három lány Izraelben), a négy Krausz gyerek, beleértve engem is, és a kis Gabi.

Így, amikor Matild néném 86 éves korában elhunyt -  én voltam az, aki végrendeletét végrehajtotta. A költségek   elrendezése után61  mindenki 6-6 ezer dollárt kapott. Máig is őrzöm az elismervényeket, bár erre semmi  szükség nincs.

Matild halálakor véletlenül ott voltam Vizsnyicben. Három nappal ros há-sáná előtt volt, szép napos idő, és miközben dr. Strauszra vártunk, mondtam Matildnak, jöjjön ki egy kicsit sétálni. Nagy nehezen feltápászkodott, és anya segítségével kijött a folyosóra. Fázott, és én mondtam neki: tessék nézni, milyen szépen süt a nap. Igen, de nem nekem süt – mondta. Egy órán belül meghalt, még mielőtt az orvos jött.

 

„Minche” – betéve

 

Most anya már teljesen egyedül maradt. Gyorsan épült le, de ez nem jutott naponta kifejezésre. Amikor 1984-ben Pestre utaztam, még írt egy levelet Ilonka nénémnek, apa húgának. Egy évvel később már nem akart írni, hanem magnóra mondott egy üdvözletet, amiben azt kívánta Ilonkának és Pistának, legyenek egészségesek, vallásosak és  élvezzék gyerekeiket. Anya, mondom, az Ilonkának nincs és soha nem is volt gyereke. Akkor kívánom, hogy legyen nekik – mondta. Ilonka néném akkor 76 éves volt...

Amíg olvasni tudott, egész nap imádkozott, vagy zsoltárokat mondott. Vettem neki egy magyar fordítású zsoltáros könyvet, de látván a nyakatekert magyar fordítást, amit anya alig értett jobban, mint az eredeti hébert – elhatároztam, ha élek és lesz erőm, lefordítom a zsoltárokat modern érthető magyar fordításban. Ez meg is történt – 16 évvel később.62

Amikor már nem használt a szemüveg, fejből imádkozott. Sok imát tudott betéve. Nemegyszer, amikor jöttem a késő délutáni órákban, és az édes már alig tudott járni – kitoltam őt, tolókocsiban az erkélyre, ahol a naplemente küldte a földre utolsó sugarait. Nézd milyen szép – mondtam. Tényleg? – kérdezte.

Te anya, mondtam, te még nem imádkoztál ma minchet.63 Tényleg, mondta, nincs még késő? Dehogy, mondtam, nézd, a nap még fennen jár. Nincs imakönyvem, mondta, és nem jó a szemüvegem. Tudod te kívülről, mondtam, na mondd, asré...64 Elkezdte a drága, és elmondta betéve a délutáni imát, ától zettig – anélkül, hogy egy szót is értett volna belőle.

Felnőnek a gyerekek – mondtam otthon Bátjának – és ő egy orosz közmondással válaszolt, aminek lényege, hogy az öregek olyanok, mint a gyerekek. (Folyt.köv.)

(* Az áldozat visszatér a tett szinhelyére 2002-ben jelent meg Budapesten a POLgárt kiadónál. Már teljesen elfogyott. Internetes kiadása rövidesen jelenik meg.

 

Jegyzetek

 

30A szombatot köszöntő áldás (héber).

31Akihez ekkoriban az izraeli vezetés szinte minden tagja, jobb és baloldal, egyaránt, állandóan elzarándokolt, beleértve államelnököket és miniszterelnököket is.

32Beer Borochov, a baloldali munkásmozgalom egyik ideológusa.

33Áser Ginzburg, a cionista  ideológus, az ő  írói álneve volt Áchád Há-’ám (egy a népből).

34Az Egyesült Kibbuci Szervezet.

35Megfelel a magyar „Dárius kincse” kifejezésnek.

36„Beszélgetések ifjakkal” (héber), a chábád ifjúsági folyóirata, ami egy időben hat nyelven jelent meg. Én héberre fordítottam az eredeti angol és jiddis verzióból.

37A rebbe angyali türelmére jellemzően neki is válaszolt: tanácskozza meg a „problémát”... a feleségével.

38A hasonló nevű izraeli vallásos városról elnevezve.

39„Péntek” (héber). Ortodox szellemű sajtótermék, amely a partikulárisan vallásos híreket, eseményeket, szenzációs, néhol pletykás tálalásban hozza – kivéve és kizárva a szex minden megnyilvánulását. Még vallásos nők képeit sem hozza.

40Az egyik, a Jiszráél Se-lánu (héber: Izraelünk) a kivándorló izraeliek (jordim) számára készülő szenzációhajhászó bulvárlap, míg a másik, a már említett jiddis nyelvű Allgemeiner Zsurnál.

41Öröm (eljiddisitett héber).

42Ezek jöttek 1990-től évi sorrendben (erről lásd részletesen a 23. fejezetben). Izraelben addig 3 könyvem jelent meg, egy Vallásos Zsidó Enciklopédia (1962) és két brosúra chábád témákban (Az első rebbe, Snéor Zálmán meghurcolása és fogsága Szent Péterváron, valamint a chászíd földalatti mozgalom a Szovjetunióban, a húszas években, amelynek hőse Joszéf Jichák Schnéurson, a hatodik rebbe a dinasztiában. 1999-ben jelent meg a kétkötetes heti Szidrák héberül.)

43”Te vagy a Jichák? Én is Jichák vagyok”! (héber).

44Sok szerencsét (héber).

45Így van ez elrendelve (jiddis).

46Hét áldás (héber) amit mind az esküvőn a baldachin alatt, mind az utána következő hét napon át rendezett lakomákon recitálnak.

47”Ne a gyerek előtt” (német).

48”Kedves barátaim, tisztelt vendégek” (héber).

49”Semmi, de semmi” (jiddis).

50Ami szószerint úgy hangzik, hogy ich hob mojre, áz du haszt gurnist.

51Ünnepség (héber).

52Apa magáévá tette a chábád szokást, amely megduplázta a „sok szerencsét” kívánságot.

53„Nemzedék jön, és nemzedék megy” (Kóhelet, 1:4).

54Káfcá áláv zikná (héber idióma a Talmud alapján – Sábbát, 152a).

55Ez volt anya beceneve.

56A hét gyásznap (héber).

57A halotti ima.

58Rút könyvében (1:3): „És elhalálozott Elimelech, Noémi embere (férje). (Lásd Szánhedrin, 23b.)

59Jirmijáhu (Jeremiás) 9: 20.

60Soha nem volt gyereke.

61Többek között férje temetési költségeit New Yorkban. Ezt a Weill fiuk előlegezték, nem is gondolván, hogy valaha visszakapják.

62A Dávid Zsoltárai 1999/2000-ben jelent meg Budapesten, két kötetben, a Göncöl kiadónál, mint az Ősi Forrás sorozat 8. és 9. kötetei.

63A délutáni ima, minchá (héber).

64Ásré... Boldog az (héber) a délutáni ima bevezetőjének első szava (Zsoltárok, 84:5)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése