2009. október 28., szerda

ZALMAN I. POZNER - ZSIDÓ GONDOLKODÁSMÓD(8)

 

                       A három szakasz

 

Hibás kapcsolat vagy hibás értékrend?

 
A "nemzedékek közötti űr" fogalma ma már közhellyé vált, s általában arra szolgál, hogy a fiatalok és öregek, apák és fiúk, tanítók és tanítványok közti hiányos kommunikációt jelölje. Igaz, ez elcsépelt szólam, de nem terjedt volna annyira el, ha nem állna mögötte tapasztalható valóságtartalom.

Minden nemzedéknek megvan a maga vad korszaka. Az ifjúságot az élvhajhászás jellemzi; az "Ezek a mai fiatalok!" szólam már bevett, mindennapos szertartásnak tűnik. A felnőtt ember gondterhelten néz a jövő elé, mikor a könnyelmű ifjúságot nézi, kik a holnap letéteményesei. Optimistáink még hozzáteszik: nézzünk csak utána az idősebb nemzedéknél, milyen volt az ő ifjúságuk! Majd bevallják ifjúkori "hőstetteiket", sőt talán még dicsekszenek is velük! De az sem jó, ha túl egykedvűen nézzük a nemzedékek közt ma dúló konfliktust, mert az már túlnő a megszokott és elkerülhetetlen nézeteltérések keretén. Ez nem feltétlenül egyfajta ártatlan "szakasz", amin túl kell esni. Lehet, hogy valami visszavonhatatlan történik; lehet, hogy valami érték semmisül meg helyrehozhatatlanul. Az apák és fiúk közti űrről szóló vélekedésben némi aggasztó igazság is rejlik.

A történelem nem más, mint beszámoló arról, hogyan adták tovább az értékeket nemzedékről nemzedékre, mi módon vontak le értelmes tanulságot sikerekből és tragédiákból, s hogyan adták azt tovább, mik azok az eszközök, melyeket a múltban használtak, s melyek segítségével meg lehet küzdeni a jelennel is. Az értékek átörökítése minden szülő álma, és a siker nyitja az eredményes kommunikáció. Nem számíthatunk azonban az értékek maradéktalan továbbhagyományozására, hiszen egyes értékek elavulnak, míg új értékek szűntelenül keletkeznek. Bizonyos körülmények között megesik, hogy a fiú földműves vagy bányász lesz, mint az apja, és ez szülei szívét büszkeséggel töltheti el; más körülmények között viszont a szülők inkább annak örülnének, ha gyermekeik valami jobb, elismertebb foglalkozást követnének. Vannak azonban olyan értékek is, melyeket maradandónak tartunk, s melyek eltűnése aggaszt minket, vagy akár tragédiának is tűnik.

 

 Napjainkban az "új erkölcs" jött divatba; szeretnénk, ha ez a divat mihamarabb eltűnne, úgy, ahogy jött, de tudjuk, hogy végtelen sok sebzett életet hagy maga után. A demokrácia viszont minden fogyatékossága ellenére nem rosszabb, mint bármely más uralmi rendszer, melyet ismertünk, s ezért nem nézhetjük tétlenül és egykedvűen az ellene intézett támadásokat, mondván: egyszer ez is elmúlik. Az erkölcsösséget vagy a demokráciát, ha elvész, nem lehet egykönnyen visszaállítani.

A zsidó lét minőségéért aggódó zsidó gondjait nem csupán a zsidó ismeretek terén tapasztalható járatlanság vagy az üres imaházak okozzák, bármily súlyos jelenségek ezek már önmagukban véve is. Megszoktuk, hogy a gyermektől kevesebbet várjunk el, mint szüleitől, de a jelen probléma sokkal mélyebb, mint "a kissé több" vagy a "kissé kevesebb" kérdése.

Hol tévedtem? – kérdezheti elkeseredésében a mai zsidó. Valaki meg azt mormolja: mindezért a hiányos kommunikáció a hibás. Azzal a kifogással is lehet élni, hogy a vészkorszak viharai és a nyomában bekövetkezett sok rendszerváltozás mélyítik el az űrt szülők és gyermekeik között. Így nem csoda, ha nagyapák és unokák között lehetetlen kommunikációt teremteni. Mindezek dacára én úgy vélem, hogy semmi ilyen kommunikációs probléma nem áll fenn szülők és gyermekeik között. Sőt, úgy tűnik, a szülők túl egyértelmű kapcsolatot tartanak fenn gyermekeikkel.

Nem a hézagos kommunikációban rejlik a baj, hanem az értékrend hézagosságában, s hogy jobban értsük a dolgot, le szeretném szögezni, hogy egy értékrend átörökítése három szakaszban játszódik le. E három szakasz a legtöbb társadalomban érzékelhető, s még inkább a zsidó társadalomban. Az értékrend, melyet egy nemzedék a következőre hagy, két különálló elemből áll: a tartalom és annak indokolása. A szülő megtanítja a gyermeket egy sor érték tartalmára, például a "jó" és "rossz" fogalmára. Az értékeken kívül megismerteti a gyermeket annak eszmei alapjaival is, meg hogy ki fektette le az alapját e szabálynak vagy értékrendnek, hogy ezáltal érvényt adjon nekik. Ha a gyermek szembeszáll egy ily értékkel, amelyre szülei tanítják, s azt kérdezi: ki mondta, hogy így kell tennem és miért – a szülőnek általában kész válasza van, melyet a gyermek el is fogad. Ez az első szakasz, ahol a szabály és annak indokolása egybefolyik.

A második fázisban a gyermek kétségbe vonhatja, vagy akár el is vetheti a szabály eredeti forrásának hatályát, de bizonyos okokból továbbra is követi azt az értékrendet, melyet szülei reá hagytak, s gyermekeinek is továbbadja azt. De mikor meg kell indokolnia ezt az értékrendet, új megalapozást keres számára, hogy igazolja, miért ragaszkodik ahhoz. A harmadik szakaszban az ifjú nemzedék nemcsak az értékek mögött rejlő tekintélyt tagadja meg, hanem magukat az értékeket és az értékrendet, melynek szerves részét képezik.

Vizsgáljuk meg ebből a szemszögből általában a mai társadalmat, s különösen a zsidó közösséget! (Bár az író az amerikai társadalmat és zsidóságot veszi alapul, véleménye szerint megállapításai más, bárhol élő zsidó társadalomra is vonatkoztathatók).

A korai amerikai társadalom nagyrészt a bibliai erkölcsre épült. A vallási elvek általánosan elfogadottak és megbecsültek voltak, legalább is külsőleg. A protestáns, puritán befolyás jellemezte az amerikai életformát és értékrendet. Bár az állam és az egyház szétválasztását hivatalosan kinyilvánították, Amerika kezdeti korszakában a mindennapi élet és a vallás nem vált el teljesen egymástól. Igaz, akkor is volt sok gazember, de a tisztességes embert és a tolvajt világosan meg lehetett különböztetni. "Ne lopj!" – a nyolcadik parancsolat – az emberi tisztesség elfogadott alaptétele volt, mely nemzedékről nemzedékre szállt.

Ha egy fiatal megkérdezte, ki mondta, hogy nem szabad lopni, az idősebb nemzedék habozás nélkül és félreérthetetlenül rávágta: a Jóisten, természetesen! (Lehet, hogy ez túlságos leegyszerűsítés, de az értékeket és az azokat alátámasztó tekintélyt illető példa világos.) A házastársi hűség, a szülők tisztelete, a törvény hatalmának elismerése, az igazságosság alapelve – mindezek egy kétségbe nem vonható tekintélyen alapultak. Ez volt az amerikai civilizáció erkölcstörténetének első szakasza.

Az idő múlásával azonban, a fentemlített tekintélyt egyre több részről érte támadás. A darwinizmus népszerűsítése, az áltudományos Biblia-kritika lelkes fogadtatása, a kulturális antropológia fejlődése, különböző társadalmak és erkölcsök tanulmányozása – mindezek előkészítették a talajt ahhoz, hogy az addig elfogadott tekintélyt kétségbe vonják. A jó és a rossz megkülönböztetéséhez Isten és a Biblia már nem volt mértékadó. A szabadgondolkodók fennhéjázóan elvetették az Istenbe vetett hitet, de továbbra is fenntartották a társadalom lelkiismereti alaptételeit. Az erkölcsi értékrend nagyjából továbbra is azonos volt a valláserkölcsi rendszerrel, csakhogy nem Isten volt a tekintély, ki a rendszert igazolta, hanem az ember. Az ember és a társadalom szabták meg, mi jó és mi rossz – a többnejűség például helyes lehetett egy társadalomban, helytelen egy másikban. Az erkölcs viszonylagos fogalommá lett. Ez volt a második szakasz.

A második szakasz, a századvég nemzedéke, még az első korszak napjaiban nevelkedett, magába szívta annak állásfoglalását, és meríthetett ama értékek és tanok kincsestárából. A második szakasz nemzedéke tehát egy erkölcsi társadalom szülöttje volt, amely a vallásos hitre építkezett. E nemzedék tagjai továbbra is hittek azokban az értékekben, melyek rájuk szálltak, mint a becsületesség, emberi tisztesség, méltányosság embertársaink irányában. Ők csak ezen értékek alapvető tekintélyét támadták. Azt állították, hogy a nyolcadik parancsolat (s a rendszer, melynek az egy részét képezi) nem Istentől adatott, hanem emberek szövegezték meg, míg a bennük foglalt emberi jó megvalósítására törekedtek. A közmegegyezés és a civilizáció döntik el, hogy mi a jó és mi a rossz, nem egy felettünk álló, abszolút tekintély. Emberek és körülmények változhatnak, s ezzel párhuzamosan megváltoznak az erkölcsi fogalmak is. Ezentúl nem lehet szó abszolút rosszról vagy abszolút jóról.

E nemzedék gyermekei nem féltek erkölcsi anarchiától, mert bíztak egy alapvető, sziklaszilárd erkölcsi érzék létezésében, mely a jövőben is helyt fog állni. Apró-cseprő szokások és társadalmi konvenciók megváltozhatnak, de az igazi, örök értékek fennmaradnak. Eléggé mérvadó tekintélyt láttak az ember etikai és morális érzékében, mely szilárd, és úgy látszik, hogy tovább fejlődik. Nincs szükség arra, hogy az ember a maga eszén és erkölcsiségén túl keressen további útmutatást és igazolást. Nem féltek attól, hogy a viszonylagos erkölcsiség durva erkölcstelenséggé fajulhat, minthogy az ember végeredményben egy bizonyos erkölcsiséggel van megáldva, mely igazságérzetében gyökeredzik, és egy bizonyos ösztönös megérzésben, amellyel különbséget tud tenni jó és rossz között. Lehet valaki "jó", ha nem is "vallásos", az intézményes vallás pedig, mint valami csökevény, múltbeli emlék, nélkülözhetővé vált. "Nem lehet valaki jó ember, ha nem jár templomba?" Ezt a kérdést intézték újra meg újra a papokhoz. Meg kell vallani, hogy a vallások képviselőinek válasza erre a kérdésre nem volt különösen meggyőző.

A második szakasz végtelen optimizmusával tűnt ki, amelyet nem Istenbe, hanem az emberbe vetett szilárd hitre alapoztak. A sok bizonyíték ellenére, amely visszaesésre mutatott, ama nemzedék bízott egy általános pozitív irányzatban az emberiség erkölcsi fejlődésének terén. Meg volt győződve, hogy az ember nemcsak a technika és a tudomány történetében halad előre, hanem az erkölcs és erkölcsiség terén is. Az első világháború lövészárkainak öldöklése egy kissé visszavetette ezt a fejlődést, de az emberbe vetett hit tovább élt.

Nem lehet ugyan pontos határokat vonni, de elmondhatjuk, hogy a harmadik szakasz a második világháború után indult meg. E kor emberei nemcsak azon értékek tekintélyét vonták kétségbe, melyeken nevelkedtek, hanem magát az értékrendet is.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a második szakasz nemzedéke csak azt a tekintélyt vonta kétségbe, amelyre az értékek alapozódtak, de az értékeket magukat nem tagadták meg. Nem hittek már a Biblia tekintélyében, de elfogadták a bibliai erkölcstant. Lehet, hogy nem hittek Isten személyében, de tartották magukat annak erkölcsiségéhez. Megtagadták a vallás rítusát, a jót azonban zászlajukra tűzték.
(Folyt.köv.)

 

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése