2009. július 31., péntek

MIT MOND A HALACHA

 

 

BŰNÖZŐK KIADÁSÁRÓL(*

 

Első látásra azt hihetnők, hogy a kérdés csak egy önálló állami entitás esetében merülhet fel, amikor az egyik állam kéri-követeli egy másik államtól, egy területére menekült bűnöző kiszolgáltatását. Azonban, mint látni fogjuk a Halacha véleménye adott volt, akkor is, amikor nem volt önálló zsidó állam.

   A Tórában a kérdés negatív formában jelentkezik: nem kiadni gazdájának a szökött rabszolgát, aki Izrael országába menekül, és ott remél menedéket találni. A hasonlatosság nem egyértelmű, mivel a nemzsidó rabszolga a gazda "tulajdona", és annak szemében bizonyára bűnösnek minősül, miután engedély nélkül távozott. Azonban ő nem bűnös a Tóra szemében, mivel minden ember szabadnak született, Isten képmására. Így a Tóra tiltja a szökevény kiadását és előírja, hogy biztos menedéket és megélhetési lehetőséget kell biztosítani neki. Ez a Tóra 582. és 583. micvája.

Amiről cikkünkben szó van az egy vétkes ember kikérése és kiadása, egy olyan emberé, aki vétett az emberi morál törvényei ellen és menedéket talált külföldön. Vagy fordítva: külföldön vétkezett és Izraelbe menekült. Izrael Állam megalakulása óta több ilyen eset fordult elő, amikor Izrael - az érvényben lévő kiadatási egyezmények értelmében - kiszolgáltatott idegen államoknak zsidókat, akiket bűncselekményekkel vádoltak. Itt több halachikus kérdés merül fel és a kiadatás erős emocionális ellenállásra talál. A legnyomósabb halachikus ellenérv: a gójok nem a Tóra alapján fogják (el)ítélni a vétkest, még ha vétke bizonyítást is nyer.

Az oltár sem ad menedéket

A Tórában két ellentétes hozzáállás található. Egyrészt, mint láttuk, a szökött rabszolgát tilos kiadni - mivel szemünkben ő nem vétkes. Másrészt, ha egy kriminális bűnözőről van szó - aki megölt valakit - annak még az oltár sem ad menedéket és még ha a Szentélybe menekül, akkor sem kerüli el a halálbüntetést. Ha valaki véletlenül, nem szándékosan, oltotta ki egy ember életét - annak az egyik ún. "menedékváros" állt ott rendelkezésére; oda kellett mennie, ahol biztonságban volt a vérbosszútól. Azonban "
ha valaki szándékosan tör embertársára, hogy megölje őt fondorlattal - oltárom mellől vidd el, hogy meghaljon" (2.Mózes, 21, 14). A Mechilta szerint, még ha egy kohanita is az illető és éppen áldozatot mutat be - akkor sem nyújt neki az oltár immunitást, és lakolnia kell a gyilkosságért. Az ókorban általános gyakorlat volt, hogy vádlottak, akiket halálbüntetés fenyegetett, "megfogták az oltár szarvát" és így reméltek megmenekülni, mivel azt hitték, hogy az oltár immunitást ad. Lásd ebben az ügyben Joáv esetét, akit Salamon kivégeztetett - apja, Dávid, végrendeletére támaszkodva - annak ellenére, hogy "megfogta az oltár szarvát", vagyis menedéket keresett a Szentélyben (lásd. 1. Kir . 2, 28-34). Ezt megelőzően Adonijáhu, Salamon féltestvére, aki pártot ütött, mert király akart lenni (és akit Joáv támogatott) szintén az oltárnál keresett menedéket (lásd uo. 1, 50-53).

Ez arra mutat, hogy a Tóra álláspontja világos: amikor bűnözőről van szó, aki kapitális vétket követett el, és akinek a Tóra törvénye szerint kapitális büntetés jár - nincs menedékjog és még az oltár is "kiadja" őt. A kérdés csak hogy - kinek?

Maimonidés ezt, ha lehet, még egyértelműbben fejezi ki, a Tévelygők Útmutatójában (3. 39):

Miután megtárgyalja és értékeli a szökött rabszolga nem-kiadásának micváját, áttér annak az ellenpólusára: "
ezzel szemben, ha az elvetemült gonosztevő kéri védelmünket, azt megtagadjuk tőle, nem könyörülünk rajta és nem vesszük le vállairól a felelősséget tettéért. Még ha a legnagyobb ember védelmét kéri (akkor sem), és amit mondtak (a Bölcsek), hogy "az oltáromtól vegyétek el", (ez azt jelenti, hogy), ez az ember isteni menedéket kért, és kezét tette arra (az oltárra) ami az Ő nevéhez fűződik, de Isten nem ad menedéket neki, hanem megparancsolta, hogy adják át annak akinek dolga az igazságtétel, aki elől elmenekült. Annál inkább, ha egy embertől kér menedéket, nem kell megadni neki, és nem szabad könyörülni rajta (a gyilkoson) mivel könyörület a gonoszokra, az annyi, mint kegyetlenség az emberiséggel szemben..."

Bibliai precedensek

A Bibliában két esetet találunk, mindkettő a Bírák könyvében, amelyek kérték emberek kiszolgáltatását, akik vétettek a fennálló rend ellen. Az első esetben egy külső entitás követelte egy zsidó - Sámson a hős bíró - kiadását a filiszteusoknak, mivel felégette búzatábláikat és olajbogyó ültetvényeiket. Jehuda törzsének vénei, akik filiszteus uralom alatt éltek, kénytelenek voltak a kérést teljesíteni (lásd Birák, 15, 1-18), de Sámson kiszabadult és elverte a port a filiszteusokon. A másik eset zsidó "belügy" volt, amikor Izrael törzsei kérték a benjaminitáktól, adják ki nekik a gazembereket, akik a Givában az undorító gaztettet elkövették. Ezt majdhogynem polgárháborúhoz és Benjámin törzsének kiveszéséhez vezetett (uo. 20, 12-13).

Az ókori Görögországban napirenden volt szökött bűnözők, fegyencek, kikérése és kiadása, de a dolog nem volt törvénybe iktatva. Aki a bűnözőt kiadta, az vagy udvariasságból tette ezt, vagy attól való félelmében, hogy ellenkező esetben retorzióval kell számolnia. Az első nemzetközi egyezményt Franciaország és a Szavolyai hercegség között 1376-ban írták alá, míg kb. 300 évvel később (1612) Spanyolország, Franciaország és Ausztria között. A 19. század elejétől általánossá vált a kiadatási gyakorlat, főleg gyilkosság. okirat-hamisítás és csalárd módon elért csőd esetében. Napjainkban a kiadatást az egyes országok törvényei szabályozzák, a nemzetközi jog elismeri ezt, de nem kötelezi az országokat, amelyek nem csatlakoznak. Izrael Állama "örökölte" a mandatárius törvényt 1926-ból, de azt felcserélte 1954-ben. Azóta Izrael aláirt kölcsönös kiadatási egyezményt sok állammal. Probléma eddig csak akkor merült fel, amikor a kiadatási kérelmet lehet faji gyűlölet vagy antiszemitizmus eredményeként felfogni.

Izraelben a törvény úgy működik, hogy miután megjött a kiadatási kérelem, a bíróság megállapítja, hogy az illető megfelel a törvény követelményeinek és ennélfogva "kiadható" (bár hászgára) és utána a gyakorlati döntés az igazságügy-miniszter kezében van.

Mondhatnók: a Tórában elméleti törvényekről van szó, amelyek nem mérettek meg a gyakorlatban, azonban mit mond a Halacha amikor a valós életben kell egy zsidó bűnözőt kiadni - idegen, gój hatóságoknak - vagy nem segédkezni elrejtésében, és így szabadkezet adni egy bűnügyi eljárásnak, ami nem a Tóra törvényei szerint ítélkezik?

Sajnos napjainkban a kérdés nem pontosan ebben a formában merül fel, miután Izrael állam törvényei sem a Tóra alapján állnak. Ezért, ma, abban az esetben, ha kiadatási egyezmény van két ország között, a kardinális kérdés az, nincs-e a kiadatást kérő országban halálbüntetés - ami Izraelben nincs - és így a kiadott bűnöző hátrányos helyzetbe kerülhet. Ez a problémát rendszerint úgy oldják meg, hogy kikötik: a kiadott bűnöző nem kaphat súlyosabb büntetést, mint amit a kiadó országban kapna. Ezt egyébként az érvényben lévő kiadatási törvény eleve biztosítja.
Így is több rabbi pászkenol a kiadatás ellen és az a véleménye, hogy a vétkest Izraelben kell bíróság elé állítani. (lásd rabbi Saul Jiszráéli, a jeruzsálemi "Merkáz Háráv" jesiva néhai vezetője és a rabbinikus felsőbíróság tagja, a Tchumin 8. számában, 287-296 oldalak, valamint (uo.) rabbi Jehuda David Bleich, a New-Yorki Jichak Elchanan jesiva egyik vezetője).

A Talmud bölcsei között eltérő véleményeket lehet találni - ami a gyilkossággal gyanúsított zsidó kiadását illeti, illetve aktív segítséget elrejtésében. Voltak esetek, amikor a (római) bíróságok felkértek ismert és neves rabbikat, legyenek a törvény segítségére zsidó bűnözők kézrekerítésében.

R' Tarfon nem rejteget gyilkost

A Bar-Kochba lázadás leverése után, a rómaiak kinevezték Elázárt, rabbi Simon (a legendás Rásbi) fiát, hogy fogjon el tolvajokat és adja át őket a hatóságoknak. Elázár, aki a második század második felében élt, komolyan vette feladatát, sőt elméletet dolgozott ki, arra nézve, hogyan lehet a tolvajokat felismerni. Egyszer találkozott rabbi Jehosuá ben Korchával (aki állítólag rabbi Akiba fia volt) és az alaposan lehordta őt tevékenységéért, mondván neki: "te borfia ecet, meddig adod még át Istenünk népét a (rómaiaknak), hogy azok megöljék őket?" A megszeppent Elázár válasza az volt, hogy ő csak "töviseket gyomlál ki a gyümölcsösből". Mire rabbi Jehosua közölte vele hogy ez nem az ő dolga: "Jöjjön a gyümölcsös gazdája (az Örökkévaló) és gyomlálja ő töviseit!"(Bava Mecia 83,b).

Úgy látszik, hogy akkoriban, a római törvények szerint a tolvajokat halállal büntették. A továbbiakban elmondja a Talmud, hogy rabbi Jismáél ben Joszi, az ismert tanaita, szintén hasonló utasatást-kinevezést kapott a rómaiaktól. Nála Élijáhu (Illés) a próféta jelent meg és szegezte neki ugyanazt a kérdést: Meddig adja át Isten népét a gójoknak - halálra? R' Jismáél válasza kényszerhelyzetre utal: "Mit tegyek? - mondta - ez a hatóságok egyértelmű utasítása. Élijáhu azt tanácsolta, hogy szökjön meg, vagyis változtassa meg lakhelyét, de ne tegye, amit kérnek tőle, mert ez besúgás (meszirá), ami tilos. S valóban erre a helyzetre mondja ki, mind a Sulchán Áruch, mind Maimonidés, hogy "tilos egy zsidót átadni (beárulni, mószerolni) a gójoknak, akár fizikai mivoltában, akár vagyonát illetően, még akkor sem, ha az illető egy vétkes, rossz ember - és aki ezt teszi, nincs része a túlvilági üdvösségben"! (Sulchán Áruch, Chósen Mispát, 388, 9 és Maimonidés, Jád, Háchovél umázik (Aki árt és kárt okoz) fejezet, 8, 9).

Egy másik talmudi történet (Niddá, 61,a) hőse a tanaita rabbi Tarfon, akihez eljött Jávneba két galileai zsidó, akikről az a hír járta, hogy megöltek valakit. Kérésükre Tarfon nemet mondott és nem volt hajlandó elbujtatni őket, mivel - ha a vád igaz - akkor jár nekik a büntetés (Rási) vagy Tarfon maga veszélyezteti magát azáltal, hogy segédkezet nyújt a gyilkosoknak, megmenekülni a törvény kezéből (Toszfot, Ráv Ácháj gáon alapján). Tarfon úgy vágta el a gordiuszi csomót, hogy azt mondta nekik: "menjetek és bújjatok el", vagyis nem jelentette fel őket és nem adta rendőrkézre, de nem is segített nekik elbújni.

További hasonló esetet a jeruzsálemi Talmudból ismerünk (Trumot, 8, 10): Ula bár-Kósev (nem tudjuk pontosan ki volt, valószínűleg egy zsidó bandita, vagy "partizán") akit a romai hatóságok kerestek, menedéket kért Luddon rabbi Josua ben Lévinél. A hatóságok súlyos retorzióval fenyegettek, ha nem szolgáltatják ki a körözött zsidót. Rabbi Jósua meggyőzte Ulát, hogy adja fel magát, és ne veszélyeztesse a luddi közösséget. Ez meg is történt és utána Élijáhu, a próféta, szokása ellenére, nem jelent meg Jósuánál. Az sokat böjtölt és könyörgött, míg végül is jött a próféta és azt mondta neki: "Hát besúgókkal ("mószerok") találkozok én"?! Rabbi Jósua mentegetőzött, hogy egy érvényben lévő Misna szerint járt el ("ha gójok követelik egy bizonyos zsidó kiadását, és ha nem - megölik mindannyijukat - ki kell adni azt, aki követelnek" (Trumot. Uo.). Élijáhu azt mondta, hogy ez nem a haszidok Misnája, vagyis olyan kaliberű jámbor zsidóknak, mint r' Jósua - másképp kell viselkedni).

Mint látjuk, mindhárom esetnek közös nevezője a kényszerhelyzet és a retorziótól (életveszély) való félelem.

Máhársá"l (rabbi Slomó Lurja, a lengyelországi halacha nagyság a 16. században) azt írja, hogy "tilos a gyilkosoknak segédkezet nyújtani, hogy megmeneküljenek a büntetéstől, még azután sem hogy már nem ítélkezünk (mi, zsidók) élet-halál kérdésében (Diné Nefásot) semmiképpen sem szabad, hanem így vesszenek el az Örökkévaló ellenségei - de a mi kezünk ne legyen a dologban ". Szerinte a Talmudban említett konkrét esetben szabad lett volna Tarfonnak menteni, mert ott csak "hír járta", de a gyilkosság ténye nem volt bizonyított és kétes esetekben, amikor halálbüntetésről van szó - inkább a könnyítés felé hajlunk ("Száfék nöfásot löhákél") és azt mondjuk, hogy az az ember biztos nem ölt..."

"Inkább mindenki haljon meg...?"

A talmudban említett esetek csak indikátorok lehetnek, de nem lehet belőlük a releváns halachát kifejteni, mivel ott nem egy szuverén zsidó államról van szó, amelytől egy másik szuverén állam kikér egy bűncselekményekkel vádolt zsidót. Mindenesetre, a Midrás szerint, amikor Nebuchadnecár felvonult Jeruzsálem ellen, kiment elibe a nagy Syhedrion és megkérdezték tőle: le akarod rombolni a Szentélyt? Azt mondta: nem. Csak adjátok ki nekem a királyt, Jehojakimot, aki megszegte esküjét és fellázadt ellenem. Adjátok őt ki és elvonulok Jeruzsálem alól. Mentek és mondták ezt Jehojakimnak. Az vitatkozott, tiltakozott, azt mondta, hogy ez nem járja, stb., még azt a bibliai verset is idézte, hogy "ne add ki a rabszolgát, aki megszökött urától", mintha ő lenne az említett rabszolga. Emlékeztették őt Sevá ben Bichri esetére, akit Dávid megöletett, mint lázadót. Nem volt hajlandó önként megadni magát - erre átadták Nebuchadnecárnak... (Brésit rábbá, 94 fejezet).

Itt egy látszatra független vazallus állam adta ki törvényes királyát egy ellenséges hatalomnak, hogy legalább ideig-óráig megmentsék Jeruzsálemet és a Szentélyt.

Ha viszont egy csoport terrorista megtámad egy zsidó karavánt és követeli, adjanak ki maguk közül egyet, hogy megöljék - és ha nem megölik mindnyájukat - inkább haljanak meg mindnyájan, de ne adjanak ki önként valakit közülük. Azonban, ha név szerint kérnek valakit - akkor adják ki, és ne haljanak meg mindnyájan (Tószefta, Trumot, 7, 20 és az említett jerusálmi Trumot, 8,10). Az indok itt is az említett Sevá ben Bichri, aki fellázadt Dávid ellen majd a végén bevette magát egy megerősített városba (Ávél Bét Mááchá). Joáv, a hadsereg parancsnoka ostrom alá vette a várost, de egy "okos asszony" tanácsára a város vénei megölték és kiszolgáltatták Ben-Bichri tetemét, és ezzel megmentették a várost (2. Smuél, 20. fejezet). Itt is vita van a talmud-bölcsek között, helyesen tettek-e a vének vagy sem. Rés Lákis szerint, csak akkor (és azért) tettek helyesen, mert Ben-Bichri amúgy is halál fia volt, mint lázadó. Rabbi Jochanán szerint, még ha nem is járt neki halálbüntetés helyesen tették, hogy kiszolgáltatták, és ezzel megmentették a város lakósait.

A középkorban a rabbik mindig és mindenütt a körülményeknek megfelelően pászkenoltak. Volt, amikor kiadták a vétkest a hatóságoknak (pl. amikor pénzhamisítással vádolták a zsidókat, azt mondták, hogy csak ez az egy, bizonyos, foglalkozott ezzel. Voltak vádak, amelyek a keresztény szentségek gyalázásával vádoltak egy-egy zsidót. Itt többek között felmerült a kollektív felelősség és a vérvád veszélye is. A Halacha művelői nagyon nehéz körülmények között lavíroztak és gyakran borotvaélen táncoltak, hogy a (gój) kecske is jóllakjon és a (zsidó) káposzta is megmaradjon.

Egy ilyen esettel kapcsolatosan állapított meg R' Joél Szirkisz, a "Bájit Chádás" (Bá"ch) nevű responsum szerzője (1561 - 1640) bizonyos alapelveket egy zsidó kiszolgáltatására vonatkozóan:

1) Ha az illetőnek halálbüntetés jár a Tóra szerint (mint az említett Ben-Bichrinek)
- akkor eleve szabad kiszolgáltatni őt (kérésükre).
2) Ha a Tóra szerint nem jár neki halálbüntetés, de a gój törvények szerint halál
fia és ki akarják végezni - nem haszid viselkedési norma kiadni őt és eleve
nem döntenek kiadására.
3) Ha kiadását követelik de nem tudni, hogy ki akarják-e végezni vagy sem, ha törvényeik szerint kötelesek kiadni őt - akkor kiadhatják őt, eleve.

Ezek az alapelvek csak akkor érvényesek - írja Sirkis rabbi - amikor vannak, kvázi bizonyítékok a bűncselekmény elkövetésére. az által, akinek kiadását a hatóságok kérik. Ha feltehető hogy csak antiszemita kitaláció az egész, akkor nem kötelező kiadni őt, de nagyon kell ügyelni, hogy az eset ne veszélyeztesse a közösséget.

Más Tóra nagyságok a középkorban tekintetbe vették a Diná dömálchuta (az állam törvényei - lásd a szócikket) álláspontját, ami - legalábbis külföldön - kötelezi a zsidókat is. Ennek alapján gyakran eltekintettek a besúgás (Möszirá) súlyos tilalmától. Mások ezzel próbálták a "rosszat kiiktatni a közösségből", mivel ha nekünk nincs lehetőségünk a gyilkosokat megfelelő módon megbüntetni, a szükséges kompetencia híján - tegyék ezt a népek és királyaik, hatáskörük alapján. mivel "a Tóra által előirt négyféle halálbüntetés nem szűnt meg,", még ha nincs is módunkban azt a halacha feltételei alapján kivitelezni (Rabbi Jákov Emdin, a "Söilát Jáávec" című responzumában. Emdin a 18. század egyik nagy Tóra autoritása volt Németországban)

Emdin éles szavakkal rója meg azt a rabbit, aki megmentett egy zsidó gyilkost, azáltal hogy megengedte neki, hogy hamisan esküdjön és megmeneküljön a rá váró halálbüntetéstől. Rabbi Slomó Kluger (19. század Galicia), "Tuv Táám vádáát " nevű responzumában, csak akkor engedi meg, hogy egy zsidó bűnöst kiadjanak a gójoknak, ha az "bűnös a zsidó törvények szerint is", vagy pedig ha az illető fellázadt a király ellen. Még ebben az esetben is azt mondja, hogy "ez a törvény, de ezt nem mondják ki", nem pászkenolnak így a gyakorlatban. A héber formula azt mondja, hogy "Háláchá vöéjn morin kén". Egy másik esetben azonban rs"k azt írja (a Sulchán Áruchra írott kommentárjában = "Chochmát Slomó", a Jore Déá 157 a fejezetére), hogy egy zsidó gyilkost nem szabad, vagy legalábbis nem kötelező rejtegetni és a (fent említett) rabbi Tárfon esetet hozza bizonyítékul.

Az "águná" problémája

Az egyik halachikus meggondolás a kiadatási kérelem elbírálásánál, számításba veszi, hogy a kiadandó zsidó - nős- e. Ha igen, akkor ellenzik a kiadatást, vagy azt megpróbálják elhalasztani, amíg az illető válólevelet nem ad feleségének, hogy az ne maradjon "águná" (lásd a szócikket), ha férjét esetleg külföldön életfogytigra vagy hosszú börtönbüntetésre ítélik.

(Amikor ezen sorokat írom, határozta el a jeruzsálemi járásbíróság egy francia állampolgárságú zsidó kiadatását, akit Párizsban 13 év fegyházra ítéltek (mert erőszakot követett el 6 éves kislányon), de ő Izraelbe szökött. Az illető kérte, hadd tölthesse ki büntetését Izraelben, de kérést a bíróság elutasította.)

Érdekes és jellemző módon a halacha autentikus művelői az elmúlt hatvan évben igen keveset foglalkoztak a kiadatás problematikájával, ami egyrészt kényesnek tűnt, másrészt, amíg konkrét fel nem merült - "nem volt aktuális". Mivel egy szuverén állam esetében nem lehet kényszerhelyzetről beszélni; mivel az Államot senki nem kényszeríti, hogy kiadatási egyezményeket írjon alá; mivel szakértők szerint ezek az egyezmények az állam és a zsidóság ("a köz") javát (is) szolgálják (mivel lehetővé teszik, hogy Izrael kikérjen antiszemita bűnözőket, akik izraeli állampolgárokat támadtak meg külföldön) és nem utolsó sorban, mivel az izraeli bíróságok sem a Tóra törvényei alapján ítélkeznek - a Halacha itt majdhogynem "hallgat", talán azon talmudi elv alapján, hogy "inkább vétkezzenek tudatlanul (tévedésből) mint készakarva" (Sábbát, 148b).

* * *

A fellelhető szakirodalomból - amennyire a kezem elért - kitűnik, hogy a legalaposabb és a legszélesebb talmudi precedenseken alapuló szakcikket a témáról, Menáchem Élon professzor, az izraeli felsőbíróság vallásos tagja írta, egy konkrét kiadatási esettel kapcsolatban (lásd a továbbiakban). A főbíró szerint, aki maga vallásos életmódot folytat, de nem rabbi és így véleménye nem "Pszák Háláchá" - a zsidó törvény megengedi "napjainkban", zsidó bűnözők kiadatását, mivel a gój bíróságok objektív, igazságos ítéleteket hoznak, és nem lehet őket antiszemitizmussal gyanúsítani, és mivel az egyezmények önkéntesek és kölcsönösek. Élon főbíró döntvénye és annak indokai megtalálhatók a Felsőbírósági Döntvénytárban, 41. kötet, második rész, 65-99 oldalak, valamint Tchumin 8. 259-286 oldalak.

A főbíró cikkben foglalt véleményére azonnal reagált (uo.) két rabbi, akik a halacha nevében elutasították Élon fejtegetését és arra a konklúzióra jutottak, hogy tilos zsidókat gój bíróságok kezére juttatni, és azokat Izraelben kell perbe fogni. A két rabbi, a már említett Jiszráéli és Bleich, Élon bizonyítékait igyekszik megdönteni.

A főbíró a Tchumin  ugyanazon számában válaszol bírálóinak, de az akadémikus vitából nem lehet a halacha álláspontját kihámozni.

Eliezer Valdinberg rabbi, a jeruzsálemi rabbinikus felsőbíróság tagja, korunk egyik neves responzere, könyvében ("Cic Eliezer", 18. rész, 2), hozza a rabbi levelét egyik kollegájához, aki a témával foglalkozott. Ebben, 1987-ben, körülírja a problémát, idézi a talmudi és középkori precedenseket, majd, többek között azt írja, hogy"
ha nem halálbüntetésről van szó, hanem csak fogházról, - még ha ez nem is egészen biztos - akkor - a kiadatási egyezmény alapján - szabad kiszolgáltatni egy zsidót, "a köz érdekében", pláne hogy ha a vád igaz". Ennek igazolására Valdinberg rabbi idéz egy sor neves halacha autoritást.

* * *

Az idézett levél egy konkrét esettel kapcsolatos, amelyben a jeruzsálemi rabbinikus járásbíróság hármas tanácsa, ideiglenesen letiltotta egy gyilkossággal vádolt zsidó kiadását Franciaországnak, amíg felesége nem kap tőle válólevelet (get) hogy ne legyen águná. Az illetőt, William Nákást, Párizsban, egy arab meggyilkolásával vádolták. A hármas rabbi-tanács feje, Ezra Bácri bíró-rabbi, a halasztó ítélet indokolásában kimondja hogy "a halacha szerint egy kiadatási egyezmény, amit az államok egymás között kötnek, bűnözők kiadására, halachikus érvénnyel bír, azon talmudi elv alapján miszerint"az állam törvénye - törvény" ("Diná dömálchutá - Diná"); ebből az következik, hogy általában egy kiadatási egyezmény, amit Izrael állama aláirt - érvényes a halacha szempontjából. A kormányzat érdeke hogy ne legyen Izrael állama izraeli bűnözők menedékhelye, valamint hogy más országokban lévő bűnözőket, megbüntethessünk Izraelben...". Az ítéletet 1987 október 5-én hozta a Bét Din, azt Bácri rabbinikus bíró fogalmazta és a két másik rabbi-bíró (Mátitjáhu Srim és Silo Rafael) csatlakozott hozzá.

A jeruzsálemi rabbinikus bíróság említett döntvényét, mint Ezra Bácri rabbi cikkét, a Tchumin 9. kötetében (63-67 oldalakon) találjuk.

Összegezve: a Halacha elismeri az állam jogát (diná dömálchuta) egyezményeket aláírni idegen államokkal, bűnözők kölcsönös kiadatásáról, "a köz érdekében", ha valószínű, hogy elkövették a vétket, amivel vádolják őket, és nem fenyegeti őket az idegenben halálbüntetés. Vannak rabbik, akik ellenkező véleményen vannak.

(* Izrael Állama az elmult hetekben több  kérést kapott, Izraelben lakó vagy menedéket találó bűnözők kiadatására, köztük a hirhedt amerikai Ku Klux Klan egyik tagja. Ez adja most ezen cikk aktualitását, amely Naftali Kraus Mit mond a halacha? cimü könyvében látott napvilágot.(Ősi Forrás 13, Budapest, 2004).


HALACHA a zsidó vallás törvényeinek összefoglaló neve. Ismert döntvénytárai Joszef Káró Sulchán Áruchja, a Remá megjegyzéseivel, valamint Maimonidés Jád Hácházáká (14 kötetes) törvénytára. A Responsum irodalom évszázadok óta kíséri és bővíti, aktualizálja a Halachát, hogy az a modern kor minden kérdésére választ adjon.

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése