TANULJUNK ZSOLTÁROKAT – MONDJUNK THILLIMOT (4(

Aki másnak vermet ás...                                      Hetedik  fejezet)                                               "Dávid (gyász) éneke, amit a benjáminita Kussal kapcsolatban énekelt az Örökkévalónak . Örökkévaló Istenem, hozzád menekülök, szabadíts meg üldözőimtől és ments meg engem, hogy szét ne tépjenek mint az oroszlán; szét ne szaggassanak menthetetlenül. Örökkévaló Istenem, ha ilyesmit tettem: ha rosszat követtem el, ha rosszal fizettem jóakarómnak, ha kifosztottam azt, aki ok nélkül bántott, akkor ellenség üldözzön és ér­jen utól engem, tiporja főldre életemet, tapossa porba dicsőségemet! (Szelá.)        Kelj fel, Istenem haragodban, szállj szembe ellenségeim dü­hével, kelj fől és szolgáltass igazságot nekem! Gyülekezzenek köréd a népek, te pedig foglalj helyet fölöttük a magasban. Az Örökkévaló ítéletet tart a népek fölött; adj nekem igazat Uram, hiszen igaz és fedd­hetetlen vagyok! Vess véget a bűnösök gazságának és bátorítsd az iga­zat, szívek és vesék vizsgálója, igazságos Isten!        Isten az én védőpaj­zsom, ő menti meg az igaz szívűeket. Igaz bíró az Isten, aki minden­nap büntethet. Újra kardját élesíti a gonosz, íját feszíti és céloz. Pe­dig őt találja el a halálos fegyver, a tüzes nyilak, amelyeket készít. Rosszakarat fogant benne, nyomorúságot hordoz és hazugságot szül. Vermet ás, jó mélyet, de ő maga esik a gödörbe, melyet ásott. Fejére hárul a nyomorúság, erőszakossága saját magára száll. Hálát adok az Örökkévalónak, mert igazságos Ő, zengem a felséges Isten nevét." Zsolt 7,1-18)   Egy üldözött, szenvedő ember panasza ez, akit tegnapi barátai bán­.anak és életét akarják venni. Bánatában az igazságos Istennek ajánl­ja lelkét, majd kéri-követeli, hogy Isten avatkozzon bele és mentse meg, Mivel nagy általánosságban beszél - sokan magukénak érzik a zsoltáros szavait, így azonosulni tudnak vele.                                       *** A bevezető versben Kus, a benjaminita - akit a hagyományos exe­gétika Saullal, Izrael első királyával azonosít - említése arra mutat, hogy itt Dávid sorolja el Saullal folytatott küzdelmeit. Mások megkér­dőjelezik ezt, és Kus alatt az egyik versfaragót értik, akinek Dávid ezt a zsoltárt ajánlotta - általunk ismeretlen okból. Málbim és Ibn Ezra szerint ez a Kus egy benjaminita zsidó neve, aki Dávid ellensége volt. Zeév Jáávetz, a neves történész, Simi ben Gérával azonosítja Kust, aki szintén Dávid esküdt ellensége volt és többször nyilvánosan meg­átkozta.   A homályt csak növeli a zsoltár elején megjelenő "Sigájon'' szó, amit jobb híján gyászéneknek fordítottunk, de ez korántsem egyértelmű. Sokan egy korabeli hangszert értenek alatta (Menáchem ben Száruk), amire a zsoltár íródott. Ilyen hangszerek - amelyek ma ismeretlenek és azonosíthatatlanok - gyakran fordulnak elő a Zsoltárok­ban. Mások a zsoltár hangszerelését jelzik ezzel, de a Midrás-bölcsek szerint ez félreértés: Dávid itt bocsánatot kér tévedéséért, hogy meg­énekelte Saul elestét a harctéren. Rási elutasítja ezt a magyarázatot,mivel a zsoltár szavai nem fedik azt, helyette egy másik értelmezést javasol, aminek alapja a Talmudban található    A SZéP NéGER Nő   Ha "Kus" valóban nem más, mint Saul, akkor felmerül a kérdés, gúnynévről van-e szó? Dávidról feltételezhető, hogy az őt halálra ül­döző skizofréniás királyt - aki egyébként apósa is volt - gúnynévvel illette. Ez azonban ellenkezik Bölcseink azon felfogásával, amely a Kus-Kusi szóban jelzőt illetve eufemisztikus utalást lát.  A Tóra Mó­zes feleségét, Zippórát, nevezi Isá Kusit-nak, vagyis kusita nőnek. Kusi héberül fekete bőrűt, vagyis négert jelent. Fölösleges mondani, hogy sem Mózes felesége (aki midjanita volt), sem Saul - nem voltak négerek. Erre jön a Bölcsek magyarázata, miszerint: "Ahogy a néger megismerhető színéről, úgy Zippóra felismerhető szépségéről". Itt te­hát azért nevezi Sault Kusnak, mivel szép férfi volt. ..   Így vagy úgy, még egy olyan racionális exegéta is, mint Kimchi (Rádák) a Dávid-Saul-reláció nyomán magyarázza ezt a fejezetet. Csak egy királyra, aki üldöz egy egyszerű embert, lehet azt mondani, hogy "szét ne tépjen, mint az oroszlán" - mondja Kimchi. A további­akban rámutat arra, hány ízben mentette meg az üldözött Dávid Sa­ul életét - a saját embereitől! -, akik véget akartak vetni az egyoldalú üldözésnek . A Saul-Dávid-konfliktus a Biblia egyik legösszetettebb története. Mielőtt Sámuel, a próféta felkeni Sault királynak, előbb sértődötten elbúcsúzik a néptől, figyelmezteti a királyság bevezetésének - negatív ­következményeire, és felmentést kér a néptől: kinek tett rosszat, kitől fogadott el vesztegetést, kit károsított meg, mint a nép bírája, aki el­ső vagy másodállásban próféta is volt. Az egyhangú felmentés után a nép változatlanul királyt követel, "hogy vezessen bennünket, mint a környező népeknél", és Sámuel teljesíti a nép kívánságát. Érdekes és figyelemre méltó, hogy a királyságot, mint lehetséges államformát, maga a Tóra említi és szabályozza, ugyanakkor a próféta rossz néven veszi a nép követelését, és egyfajta bizalmatlanságot lát benne.         Saul az első király, Benjámin törzséből származott. Szép, magas, vállas férfi volt, de ami jellemét illeti - az nem volt egyértelmű. Nehéz helyzetekben nem mutatott gerinces tartást; populista viselkedése ál­tal az amalekiták elleni hadjárat idején - amikor "hallgatott a nép szavára", és hagyta, hogy a nép zsákmányoljon - elvesztette a próféta bizalmát.    Mivel a próféta isteni utasításra cselekszik - és Saul nem mutatta ki, hogy hisz ebben -, így a Sámuel által titokban felkent pókirályt, Dávidot, Saul esküdt ellenségének és királyságára törőnek te­kintette. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy udvarába fogadja a fiatal és szép pásztorfiút, aki muzsikált előtte, majd az sem volt ell.enére, hogy Dávid megküzdjön a filiszteus óriással, Góliáttal és legyőzze őt, elhárítván ezzel egy halálos veszélyt Saul királysága felől. Arnikor betegsége nyilvánvalóvá vált - Saul búskomor és skizofréniás volt - a király többször próbálta Dávidot saját kezűleg megölni, és eb­ben az sem gátolta őt, hogy közben hozzáadta lányát, Michált, és így Dávid a királyi család tagja lett, mégpedig népszerű tagja .     ... ÉS EGY CÉLTUDATOS, IFJÚ PÁSZTOR   Dávid a betlehemi Jisáj hetedik, legfiatalabb fia volt. Amikor báty­ijai már Saul hadseregében szolgáltak, ő otthon a család nyáját őrizte. Egyszer majd elmeséli Saulnak, hogy több ízben, amikor medve vagy oroszlán próbált elragadni egy-egy bárányt a nyájból, azokkal is meg­küzdött. Királlyá való felkenését a családban - Dávidon kívül - senki nem vette komolyan, ő maga viszont céltudatosan haladt a próféta ál­tal kitűzött cél felé. Amikor beházasodott a királyi családba, valószí­nüleg arra gondolt, hogy ez megkönnyíti vagy lerövidíti a trónhoz ve­zető utat. Ő Jehuda törzséből származott, apai ágon Boáztól felfelé egész Jákob legkarizmatikusabb fiához vezetett családfája, ahhoz a Jehudához, akit Jákob, a pátriárka azzal áldott meg, hogy a kormánypálca, vagyis a királyság, sose távozzon tőle.   Anyai részről viszont Dávid a moabita Rúttól származott, és ezt el­lenségei alaposan fel is használ ták ellene.   Ahogy nőtt Dávid népszerűsége, úgy látott benne Saul halálos ve­szélyt királyságára, és üldözte őt. A nép tudta, hogy Dávid házassága szerelmi házasság volt a királylány részéről: Michál beleszeretett a vi­téz pásztorba, akiről a nép dalban regélte a hadjáratok során, hogy " Ha Saul ezreket ölt meg - Dávid tízezreket". Amikor egyszer a be­teg Saul pribékeket küldött Dávid házába, hogy őt megölesse, a felesége a királvlánv bujtatta el Dávidot. maid egy kötélen leeresztette az  ablakból, igy téve lehetővé, hogy egérutat nyerjen  és elmeneküljön.   Fontosnak tartottuk a fentieket előrebocsátani, mivel a Dávid-Sa­ul-reláció visszhangja igen sok zsoltárversben megtalálható.   Ősi forrásaink objektivitására és sokrétűségére jellemző, hogy a Midrás – amely egyértelműen Dávidpárti - itt megrója őt, amiért nem illendően beszélt Saulról. "Mondá az Örökkévaló Dávidnak: miért szidod felkentemet. .. Sault nevezted ellenségednek? ..     " És Dávid mentegetőzik és bocsánatot kér, mondván, hogy nem szándékozott Sault megbántani ... (Sochér Tov).                                                   ***   A továbbiakban a Midrás (uo.) összehasonlítást tesz Saul és Dávid között - ki volt odaadóbb, önzetlenebb, önfeláldozóbb - és az egybe­vetés Saul javára dőlt el. Ebből a leginkább eklatáns - és a legkelle­metlenebb Dávid számára - az, amelyik Saul utolsó háborújáról be­szél, ahová fiait magával vitte, pedig tudta vagy legalább sejtette, hogy onnan nem kerül ki élve. Ezzel szemben Dávidnak egy bizonyos idő után nem engedték adjutánsai a harcban való részvételt, nehogy bán­tódása essék. "És te hasonlítod magad Saulhoz?" - kérdi a Midrás.   A HAZUGSÁG ÉS PÁRJA - A BÁRKÁBAN   Ki az a gonosz, aki "kardját élesíti, íját feszíti"? És ki az, aki "ver­met ás"? Az utolsó versekben a zsoltár ismét általánosságban beszél. Nem említi nevén a "gonosz" -t, aki feni kardját és vermet ás, amibe aztán maga esik bele - innen a magyar közmondás! -, az utalások itt annyi­ra homályosak, hogy a Midrás már Hámánról beszél, kinek gyilkos tervei a fejére zúdultak, és a Mordecháj számára állított akasztófára végül is őt magát akasztották fel. "Isten mindennap büntethet." - Erre a versre mondotta Simon ben Gámliél, a Fejedelem, aki a pusztulás korában élt és működött, hogy "Mióta a Szentély romba dőlt, nincs nap, amelyen ne ülne átok, nincs áldott harmat és a gyümölcsök íze sem az, ami azelőtt volt", mivel az­óta Isten mindennap haragszik és büntet (Sochér Tov).   "Rosszakarat fogant benne ... hazugságot szül." Ha a hazugság hajlandósága más rossz tulajdonságokkal párosul, ebből igencsak ne­gatív dolgok születhetnek - mondja a Midrás. De nemcsak negatív, hanem nevetséges, triviális is.    Ennek illusztrálására a Midrás elmond egy fantasztikus "történe­tet", ami inkább tanmese:   Amikor Noé, az özönvíz előtt parancsba kapta, hogy az általa épí­tett mentőbárkába kettesével vegye fel a menekvésre érdemes te­remtményeket - többek között eljött a hazugság is és bebocsátást kért. Hol a párod? - kérdezte Noé, de kiderült, hogy a hazugságnak nincsen párja.  A hazugság megszégyenülten eloldalgott, és sürgősen párt keresett magának. Találkozott az ügyefogyottal (Slimázl), és az beleegyezett, hogy párja legyen a hazugságnak, azzal a feltétellel, hogy minden, amit a hazugság megszerez, azt a kétbalkezes ügyefo­gyottal megfelezi.       Így is történt. Amikor kijöttek a bárkából, a ha­zugság "szerző"-körútra indult, de mindent, amire szert tett, azt az ügyefogyott elvesztette, elherdálta, úgyhogy nem maradt nekik sem­mi. A Midrás ezt azzal a tanulsággal fejezi be, hogy "hazugság hazug­ságot szül". Rási is utal erre a történetre, az említett versre irott kom­mentárjában és a Midrás tanulságát mint közmondást idézi (Sochér Tov és Jálkut Thillim).                                         (Folyt. Köv.)